Nándor

Csupacsaj csúcslemez

2012.06.24. 16:55

Programkereső

A dobos Terri Lynne Carrington utolsó lemeze elmenne akár feminista kiáltványnak is, de attól még csudajó jazz – írja ZIPERNOVSZKY KORNÉL. Heti jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt.

Terri Lynne Carrington lassan harminc éve van a pályán. Ritkásan, de rendszeresen rakta le az asztalra szerzői lemezeit, amióta 18 éves korában elkezdett a legnagyobbaknak dobolni. Tony Lakatossal is játszott, Babos Gyula vendégeként is járt már nálunk. Az utolsó lemezét, amelynek a címe Mosaic, szintén éveken át tervezgette, és amikor tavaly megjelent, rögtön lehetett tudni, hogy nagy dobás, meg is kapta idén rá a Grammyt, amint arról mi is beszámoltunk. A borítóján a mozaik Carrington félprofilját ábrázolja, darabjai pedig a közreműködők kis arcképei.

Terry Lynne Carrington
Terry Lynne Carrington

A résztvevők listája az elmúlt évek egyik legnagyobb sztárparádéja, olyan hosszú és érdekes névsor, hogy komolyan lehetett attól tartani, hogy öncélúvá válik, de Carrington több évtizedes rutinja és koncepciózussága ezt megakadályozta. A zenekar magjában a három billentyűs közül Geri Allen afféle nagyasszonyként és egy számban szerzőként van jelen, Ingrid Jensen trombitán, Tineke Postma szopránszaxofonon szólózik, néhány számban Esperanza Spalding bőgőzik, ebben a felállásban néha turnéztak is. Carrington nyolc fantasztikus énekesnőt hívott meg a projektre, és legnagyobb mestereitől (Herbie Hancock, Wayne Shorter, George Duke, Terence Blanchard, stb.) azt is megtanulta, hogy testre szabottan hangszereljen. Olyan biztosra ment, mint azt egyik interjújában beismerte, hogy amikor az egyre nagyobb új énekes sztárt, Gretchen Parlatót meghívta, hogy ő énekelje el az egyik standardet, akkor meg sem fordult a fejében, hogy az énekesnő visszaadná a szerepet, egy Irving Berlin-dalt.

A további crème de la crème: Dianne Reeves, Dee Dee Bridgewater, Cassandra Wilson, Carmen Lundy és Esperanza Spalding - tudomásom szerint a vokális jazz itthoni rajongói Lundy kivételével mindegyiküket megcsodálhatták már. Az ars poétikus nyitószámban és a dal reprízében-remixében pedig Nona Hendryx énekel, ez az ő régi szerzeménye (Transformation). Hendryx távolról sem jazzénekes, viszont Carrington sem ragaszkodott egy szűkebb stílusfelfogáshoz: a modern mainstream alapot poszt-funk vérpezsdítővel látta el, és más, divatos árnyalatok felé is nyitva hagyta a kapukat. Hendryxnek nagy múltja van a női együttesek terén, de Carringtonnak, akinek dobosként nap mint nap meg kell küzdenie a női-férfi sztereotípiákkal, egészen az utóbbi időkig eszébe sem jutott, hogy csak nőket hívjon meg. A lemez kapcsán viszont többször is elmondta, hogy annyi kiváló női énekessel és hangszeres szólistával dolgozott már az utóbbi időkben, hogy megváltozott a véleménye, gond nélkül össze tudta rakni ezt a színes, változatos lemezt csak nőkkel.

Persze, a jazzénekesnők a műfaj kezdeteitől jelen vannak, a zongorázás sem számított részükről akkora illetlenségnek, de a kevésbé nőiesnek tekintett hangszereken - a jazzben ugyanúgy, mint a klasszikusban - mind  a mai napig meg kell küzdjenek az előítéletekkel. A gender-alapú tanulmányok rég kiterjedtek a jazzre is, mint ahogy a nőket fókuszba állító fesztiválok is igen népszerűek. Carringtonnak pedig van véleménye ezekről a kérdésekről: nem feminista, csak éppen - ha a lemez alapján határozzuk meg - rokonszenvez ezekkel a törekvésekkel, a nők közötti szolidaritást sürgeti. A lemez tehát Grammy-díjat kapott, ami az establishment legnagyobb elismerése, viszont attól, hogy a vokális kategóriát nyerte meg, a feminista vonal kicsit háttérbe került, az énekesnők valóban tündöklő sztárparádéja pedig az előtérbe. A két fiatalt, Spaldingot és Parlatót külön ki kell emelni, mert fényes egyéniségük beragyogja a produkciót, nem véletlen, hogy ők mindketten két számot vállaltak a lemezen. Parlato még azt a számot is énekelte a Mosaic együttessel koncerteken (Simply Beautiful), ami Cassandra Wilsoné a lemezen - erre nem sokan mernének vállalkozni.

Terry Lynne Carrington
Terry Lynne Carrington

Ez a zene felvet egy másik kérdést is, hiszen a jazz erősen társadalomba ágyazott és arra konkrétan reagáló zenei műfaj. A Lenin-békedíjas Angela Davis köszöni szépen a feltett kérdést, és üzeni, hogy jól van. Az afro-amerikai polgárjogi aktivista jelenleg egyetemi tanár Kalifornia egyik legdrágább egyetemén. Davis korábban összeütközésbe került a törvénnyel, társaival fegyverrel próbálta meg testvérének szerelmét kiszabadítani a börtönből. A szabadítási kísérlet balul ütött ki, többen meghaltak. Ezután az állam kormányzója, egy bizonyos Ronald Reagan, kijelentette, hogy Davis soha nem fog katedrára állni. Előremutatónak nevezhető az a politikai kompromisszum, hogy végül nem ítélték el a büntetőperben, Davis viszont azóta csak a szavát emeli fel a börtönök ellen. A lemezen felhasznált hangfelvételen például arról beszél, hogy amíg egyszerre 2.4 millió embert rácsok mögé zárnak, felrémlik a rabszolgaság árnyéka. A szabadságnak viszont - folytatja - útjában áll a szegénység, fajgyűlölet, idegenellenesség, homofóbia is.

A nagy befektetéssel és precíz, fegyelmezett marketinggel készült Mosaic című kereskedelmi terméknek, amely megkapta a legnevesebb áruvédjegyet is, van tehát egy határozottan balos, kemény üzenete. Amikor a szövegekben a szolidaritásra buzdítanak, annak a nők összefogása mellett az afro-amerikaiak összetartására felszólító, egyértelmű jelentése is van. Bár Carrington mindenek előtt profi zenész, zenekarvezető és csak azután szimpatizánsa feminista és polgárjogi aktivista "nővéreinek", üzenetének hitele van. Ugyanis meghívta maga mellé Parlatót, Jensent, Postmát is, akik magukévá tették a feketék kisebbségi sorsának élményéből nagyban táplálkozó mai jazzt, ami nem művelhető ezen a szinten a teljes hagyomány elsajátítása nélkül.

Free Angela Davis
Free Angela Davis

Angela Davis az én generációm számára embléma, bélyegkép, olyan szimbólum, mint a Che Guevarás póló. Nem sok prominens ember jutott el hozzánk a hetvenes években a szakadék szélén tántorgó nyugati civilizációból, főleg nem állami segítséggel, de az amerikai Kommunista Pártba belépett (azóta kilépett) Davis magyarországi és Szovjetunió-beli útjai nagy hatással voltak itthon: főleg az afro-frizurának csinált divatot. Fortélyos kanyarokat mutat, ha végiggondolom, hogy alapjaiban változatlan társadalmi nézetek fogadtatása hogy alakult a változó idők hatására az Egyesült Államokban és Kelet-Európában.

Az Echo című szám Davisnek arra a mondatára épül, hogy a jelen visszhangozza a múltat, és formailag is mesterien imitálja a visszhangot, fantasztikus a hangszerelése, Reeves előadása pedig mélységet ad a társadalomkritikának. A sztár énekesnők közül Bridgewater a legszebb szerelmes számot választotta, Spalding saját számában is úgy dalol, mint egy huncut tinitündér, amúgy meg kemény bőgős elképesztő time-mal. Carrington mindenek előtt zenész és csak mellesleg dobos, de olyan jó dobos, hogy egy szólót sem kellett adjon magának, hogy ezt bizonygassa. Többnyire csak szerényen vokálozik, de az általa énekelt melódiák is teljesen rendben vannak. És akinek ez még nem volt elég, annak ajánlom, hogy a lemez instrumentális pillanatait, húzós groove-jait és szárnyaló szólóit, különösen a Soul Talk és a Mosaic Triad című számokat játssza le a hitetlenkedőknek: nincs ember, aki csak hang után rájönne arra, hogy ez egy női zenekar.

Ha csak ez lett volna a cél, már megérte.