Olivér

Van egy jazz mindenkinek – vol. 2

2012.07.16. 19:40

Programkereső

Az Edmontoni Nemzetközi Jazzfesztivál szlogenje szerint a jazz mindenkié, de leginkább a trombitásoké – írja cikkének második részében a tengerentúlról ZIPERNOVSZKY KORNÉL. Heti jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt.

There is a jazz for everyone - csalogatja a bő egymilliós nyugat-kanadai metropolisz, Edmonton a helyi és környékbeli érdeklődőket, őket első sorban, és persze a jazzrajongókat. A stílusváltozatossággal nincs is semmi baj, a felvonuló nagy nevekkel sem, csak az nem fér a fejembe, hogy miért indul majdnem az összes nagy kanadai jazzfesztivál egyszerre, mindössze néhány hét különbséggel. Az olyan jazzcsavargók, mint én, biztosan jobban örülnének, ha őszre is, meg nyár végére is jutna jazzfesztiválokból az ország különböző városaiba, és ha a nagy kanadai jazzcirkusz, kezdve a torontóin és a lassan már túlméretes montrealin nem futna le néhány hét alatt. Persze ennyi időzónával és ekkora áthidalandó távolságokkal a szervezők megtanulták, hogy ha rögtön országos turnéra hívják meg a nagy neveket külföldről, akkor sokkal többet meg tudnak fizetni közülük. Az Edmontonban tapasztalt fesztiválszervezésről ezen túl már csak annyit akartam írni, hogy a csapat egy-két főállásúból és többszáz önkéntesből áll, a rendezvény gazdája is egy non-profit egyesület, de nem csak a tagok dolgoznak, annál sokkal többen. Ez a rendszer mozgatja egyébként a városban működő Yardbird Suite-et, a legrégebbi kanadai jazzklubot is, ami a fesztivál fő helyszíne. A legtöbb trombitás is itt játszott, mert, mint írtam a múlt héten, véletlenül a trombitások egész parádéja vonult fel idén Edmontonban.

Chris Botti
Chris Botti

Egy fesztivál legnagyobb rizikója általában a legdrágább előadó koncertjének sikere, és ilyen szempontból az Edmonton International Jazz Festival 2012 jól végződött. A város legnagyobb és legelőkelőbb koncerttermében, a Winspear Centerben óriási sikerrel lépett fel. A magyar közönség nemrég nem volt rá túl nagy számban kiváncsi. Pedig lett volna mire, Botti azt állítja magáról, hogy ő adta el a legtöbb lemezt a világon a jazzhangszeresek közül, szám szerint három milliót (de ennek az állítólagos rekordnak nem ismerjük a pontos feltételeit) volt három Number One-ja, és egy rakás Grammy-jelölése - miközben persze maga a díj még várat magára, holott állandó turnézenekarának zongoristája, Billy Childs már begyűjtötte ezt az elismerést.

Botti koncertje maga volt a tökély, én mégis el-elnyomtam egy-egy ásítást. Igazi nagy virtuózhoz méltó parádét mutatott be hangszerén két és fél órán át, de még ennél is nagyobb hatású ahogy felépíti a koncertet, ahogy mozgatja a szólistákat. Hirtelen és magasan felívelő pályájáról most elég annyi, hogy nyolc éve Sting kérte fel őt, kipróbált stúdiózenészét, hogy vegyen részt turnéján előzenekarként, és azóta szinte folyamatosan úton van, átlagban tíz hónapot egy évben. Tanítanivalóan felépített imázsának része az is, hogy még a legrövidebb életrajzaiból sem nagyon maradhat ki, hogy az egyik amerikai magazin a legjóképűbb férfiak közé választotta néhány éve. Ettől még lehetett volna akár rossz is a koncert, de erről szó sincs. Csak sajnos Botti egymaga akarta megvalóstani, amit a fesztivál tűzőtt ki célként maga elé: hogy mindenkinek tetsszen. A helyi újság riporterének Botti, a kedvcsináló cikkben erre szokása szerint azt mondta, hogy mit csináljon, ha az ő saját ízlése ilyen vegyes. Ugyanis volt Miles Davis, több is, és Michael Jackson meg Chopin, Leonard Cohen és egy Rolling Stones vokalista. Nekem az utóbbi tetszett a legjobban, merthogy a koncert egyetlen énekes produkcióját az ellenállhatatlan Lisa Fischer nyújtotta. Mick Jagger kérte fel közreműködőnek Fischert rögtön első lemeze után, és évekig velük utazott. Csakhogy míg Fischer katedrálisba és sportcsarnokba való, óriási terjedelmű orgánuma eleve a gospel/R&B hullámhosszán szólal meg, Botti minden témában ugyanolyan frappánsan, mindig elképesztő technikával és lenyűgőző svádával szólalt meg, a legmagasabb regiszterbe állandóan vissza-visszatérve, ám ezáltal össze is mosva olyan színeket, amelyeket nem kellett volna. A másik észrevételem a trombitás alfahímmel kapcsolatban az, hogy ha már ilyen széles crossoverre adja a fejét, akkor - jazzfesztiválon voltunk - mindezt legalább valami szvinges vagy blues-os alapon tegye. Ahogy az emblematikus dalszövegben elő vagyon írva: "If it ain't got that swing..."

Médéric Collignon
Médéric Collignon

Az Edmontonban fellépő francia Médéric Collignon mindenben szöges ellenéte volt amerikai trombitás kollégájának, Bottinak. A Yardbirdben hallott Jus de Bocse (szójáték, kb.: üdítő hangdoboz) kvartettje maga volt a magasfeszültségű punkjazz, pillanatnyi megállás nélkül. Collignon egyébként kornetten játszott, amit, azt hiszem, a nagy hajlításai miatt választott, szokott zsebkornetten is dolgozni, de ezt most nem húzta elő. A hiperaktív, sőt atlétikus francia és a jólfésült amerikai trombitás között ha muszáj, lehet még egy hasonlóságot találni: és ez a példakép Miles Davis, de az, hogy egyáltalán lehet közös pont két ilyen végletesen eltérő felfogású muzsikus között, inkább Davisról szól, mint róluk. Davis elektronikus korszakának ritmikájából Collignon, a Porgy and Bess-korszak esztétikájából pedig Botti tanult.

A poszt-bop és poszt-modern, poszt-punk, stb. örökmozgó trombitás még egy verőt is vesz a kezébe és ad vele egy plusz tizenhatodos lüktetést a dobos cintányérján, amikor trombitán csak kitámaszt a szólózó társaknak. Par excellence művész: énekes is, McFerrin-i módon hangszerként használja testét, a már alig hallhatóan magas tartományba megy fel vele, ez már nem is éneklés, hanem valami másféle hangadás. Collignon bohóc, de a fehér színű fajtából. A Yardbird közönsége, bár nincs olyan dugig tömött ház, mint néhány hétvégi fesztivál-estén, megszereti az artisztikus franciát.

Sokkal konzervatívabban nyitott a Terrell Stafford kvintett, egy Lee Morgan szám szinte teljesen korhű előadásával, ugyancsak a Yardbirdben. Kicsit meg is ijedtem, hogy egy későn érő kölyökoroszlán-csapatot fogok hallani a neoklasszicizmus jegyében, de nem. Stafford az egyik legnagyobb aktuális amerikai menő a hangszerén, és kiderült, hogy ezt a témát csak a repertoár színesítésére vetették be. A kvintett új műsora ugyanis Billy Strayhorn számainak feldolgozásából áll, és ezek nem is hagytak semmi kivánnivalót maguk után, jól megcsinált hangszerelések, szinte mindegyik a zongorista, Bruce Barth tollából, a kivetelezés meg tényleg elsőrangú. Egyedül az első részben felhangzó Lush Life-ban, egy zongora-szárnykürt duóban nem voltak helyén a dolgok, de a szett végére összeállt minden. A második félidőt is megvártam, nem mentem át más helyszínre a közeli, Old Stratchcona-negyedbeli klubokba, mert 50 perc után sem nem tudtam eldönteni, hányadán állunk mi, Staffordék meg én. Nem bántam meg, a trombitás és társai meggyőztek. A minden szempontból erős, blues-tudatú, straight ahead jazz volt talán a fesztivál Yardbird-koncertjeinek legnagyobb ovációja, ilyen zenét akarnak az emberek egy jazzfesztiválon hallani: kiáll az afro-amerikai trombitás, oldalán a szintén fiatal titán szaxissal (Tim Warfield), és befújják a tutit. Az örökzöld jazzrecept beválik, ha minden a helyén van, és itt így volt.

Vince Mai
Vince Mai

Igazságtalan lennék, ha végül nem említeném meg az egyik legjobb kanadai produkció, Phil Dwyer együttesének trombitását, az edmontoni születésű Vince Mait. A szaxofonos Dwyer a középgeneráció egyik nagy királya. Dwyer a közszolgálati rádió felkérésére csinált híres pop-dalokra, főleg kanadaiakra, jazz hangszereléseket. Sajnos egyáltalán nem vagyok elég jártas a singer-songwriter-ek műveiben, és ez valamennyit levett a produckió értékéből. A zongorista-énekes vendég, Laila Biali, akinek egyébként van egy ugyanilyen ötletet megvalósító saját projektje is, üdítő színfolt volt. Amúgy a szextett produkciója nem nagyon lépett túl Herbie Hancock New Standards-koncepcióján, pedig az már nagyon sok éve csinált divatot, csak hozta az elvárható magas szintet. Viszont Mai minden egyes szólója, még "sima" zenekari tagként is komplett, tökéletesen míves kis darab volt, ezért ez a trombitás képviseli Kanadát az én válogatottamban.

EIJ - Mash Potato Mashers
EIJ - Mash Potato Mashers

A fesztivál kevésbé komoly epizódjaiból is elcsíptem egyet-kettőt, például az ottawai Mike Essoudry's Mashed Potato Mashers ebédszüneti koncertjét a város főtérén, ahol a krumplipüréről elnevezett, a Balkántól is megihletett vidám rezesbanda még az asztalokra is felállt játszani a ráadásban.