Jolán

Jazzkoncertek a Nagy Almából

2012.07.19. 15:45

Programkereső

New York-i tartózkodásom második fele is sok izgalmat tartogatott számomra. Több olyan koncerten lehettem jelen, ami egy átlagos európai jazzkedvelő számára elérhetetlen, igaz, nem jutottam el - hallgatóként legalábbis - olyan híres helyekre, mint a Blue Note vagy Village Vanguard. ÚTINAPLÓ GALÉRIÁVAL

Június 29.  A két klub, bár minden este nyitva tart, ma már inkább turistalátványosság. A Vanguardban a mai napig vannak jó koncerek, de pont az alatt az egy hónap alatt, amíg kint tartózkodtam, nem volt olyan, amire kifizettem volna a borsos belépőjegy árát. Bizony nem volt olcsó a Kitano jazz klubba se bejutni. Az azonos nevű hotel kávézójában található klub igen elegáns környéken, a Park Avenue-n található, de mivel este nyolckor is majdnem negyven fok volt, nem fájt annyira kifizetni a 25 dolláros jegyet cserébe azért, hogy bejussak a légkondicionált helységbe. Az már annál inkább riasztó volt, hogy a jegy mellett még 15 dollár kötelező fogyasztást is előírtak, ráadásul mindkét félidőre külön. A Jazz Standardhez hasonlóan itt is nagyon jó helyre kísértek, annak ellenére, hogy a körülbelül nyolcvan férőhelyes klub szinte tele volt már érkezésemkor.

A koncertek kiválasztásakor - gitáros lévén - szempont volt, hogy halljam azokat a gitárosokat, akik az elmúlt években meghatározóvá váltak itt de ismertségük még nem akkora, hogy Európába is eljussanak. Így esett a választásom Julian Lage és a zongorista Fred Hersch duójára. A gitár-zongora duó amúgy is az a műfaj, amit otthon szinte sose hallani, pedig a jazz olyan nagyjai, mint Jim Hall és Bill Evans, vagy Joe Pass és Oscar Peterson választották már ezt a felállást. Fred Hersch-t egyebként sem lenne mód Amerikán kívül hallani, mert bár hosszú évek alatt felépült az AIDS-ből, de nem olyan a fizikai állapota, ami megengedné, hogy hosszabb turnéra induljon. Hersch nemcsak zongoristának, de zeneszerzőnek is kiváló, egytől egyig izgalmasak és nagyon melódikusak voltak a kompozíciói, amik a koncert gerincét alkották kiegészülve néhány sztenderddel és Egberto Gismonti-szerzeménnyel.

A legérdekesebb darabja talán a Contrafact volt. Ez a szó arra utal jazz-körökben, ha valaki új dallamot ír egy ismert szám improvizációs akkordkörére, jelen esetben a There Will Never Be-re. Ebben a darabban az amúgy is kamarazene-szerű megszólalás annyira erőssé vált, hogy nem is volt igazi szólista, inkább egy kollektív improvizáció bontakozott ki. Az utolsó szám - szintén új téma egy gyakori improvizációs körre, a Rhytm Change-re percre pontosan kilenckor fejeződött be, és ahogy ezt már megszoktam, nem követte ráadás, hatalmas taps azonban igen. Én ugyan eljöttem a szünetben, de az élmény így is teljes volt. Igaz, számomra Hersch Bill Frisellel alkotott, lemezen is hallható duója sokkal erősebb párosnak tűnt.

Június 30.

Az élet úgy hozta, hogy másodszorra is eljutottam a Cornelia Caféba. Az ok, amiért, vagyis akiért ismét odamentem, Kermit Driscoll bőgős koncertje volt. Ezúttal is olyan zenekart választottam - hiába, a New York-i túlkínálat mellett muszáj volt valahogy válogatni - ahol egy engem érdeklő gitáros is fellép. Érkezésemkor azonnal kiderült, hogy az a bizonyos gitáros, Ben Monder sajnos nincs jelen. Ez New Yorkban viszonylag gyakori, hiszen a koncerteket hónapokkal előre kötik le, és egy keresett zenésznek időközben szerveződhet ugyanabban az időszakban turnéja. Ezzel együtt nem volt hiányérzetem, mert miután hozzászoktam, hogy szinte akusztikus hangerőn szólalnak meg a hangszerek, olyan intim zenei élményben volt részem, ami ritkaságszámba megy. A fiatal zongorista hölgy, Kris Davis hosszú megkomponált szabad zenei darabja egészen különleges volt, Tom Rainey pedig csodálatos dobos, akinek a kisujjában van az összes polyritmia, amit mindig az adott zenének alárendelve használ. A legérdekesebb mégis az volt, ahogy a hármasfogat a szüneteket használta. Ez maga a csend művészete, és szerencsére a közönség is olyan volt, hogy zavartalanul bele lehetett felejtkezni. Az utolsó, 9/4-ben íródott szám volt talán az egyik legkomplexebb kompozíció, sokáig hallgattam volna még...

Július 2.

Újra egy olyan klubba, a Stone-ba mentem koncertet hallgatni, ahol már jártam. Hihetetlen, hogy egy hét eltelt azóta, hogy a Steven Bernstein vezette MTO-t hallottam itt. Most is egy nagyobb formáció állt színpadra: a John Madof vezette Zion80. Az apropó Rabbi Carlebach szerzeményeinek újraértelmezése, de a megszólalás leginkább Miles Davis Bithes Brew című lemezét idézte. Ez a lemez Davis jazz-rock korszának hajnalán született, amikor az egyszerű riffek, a sokáig álló harmóniák termékenyen hatottak a jazzre. Carlebach egyszerűségében is csodálatos kompozíciói, amelyek eredetileg azért születtek, hogy vallásos révületet okozzanak, elvileg jól illeszkednek ebbe a zenei környezetbe. A meglepő hangszerelések a felállásra - két dob, két percussion, basszusgitár, bariton és tenor szaxofon, trombita, billentyű, valamint három gitár - mind a zenekarvezető tollából születtek.

Madof egy fiatal vallásos zsidó gitáros, nem mellesleg a Rashanim trió vezetője, aki igen népszerűvé vált az elmúlt időben a Lower East Side-on. A zenekar mostantól minden hétfőn fellép egészen szeptemberig, amikoris lemezre fogják rögzíteni az anyagot. Minden adott lenne tehát arra, hogy valami kreatív és érdekes dolog szülessen, ám ez sajnos nem így történt. Ha azt mondom, hogy Madof inkább lelkes amatőr, mint profi zenész, akkor sem nagyon túlzok. Sem gitárjátéka, sem a sokszor hibás hangszerelései nem indokolják, miért kapott ilyen kiváló lehetőséget lemeze elkészítéséhez. Magyarországon ma nincs olyan jazz-zenész a legjobbakat is beleértve, aki ilyen elképesztően jó körülmények között készülhetne fel egy felvételre. Sajnos a zenészek is nagyon vegyesek voltak a tudásukat, felkészültségüket illetően. Hiába volt jelen három gitáros, egyik sem játszott jobban, mint egy átlagos konzervatóriumi hallgató, ami azért is furcsa, mert a ritmusszekció egyik fele: a Hasidic New Wave-ből ismert dobos, Aaron Alexander, és Shanir Ezra Blumenkratz bőgős kiemelkedően jó zenészek. Összességében a szervezők legjobb szándéka ellenére egy megalomán és elég lapos produkciót hallott a Stone közönsége.

Július 4. (a Fügetlenség Napja)

A La Lanterna nem csupán Greenwich Village egyik jazzklubja, de Jonathan Kreisberg törzshelye is. Ha nem turnézik épp valahol, akkor minden szerdán az ő triója lép fel itt, hasonlóan az 55 Barhoz ahol a szintén tősgyökeres New York-i gitáros Mike Stern lép fel ugyanígy heti rendszerességgel. A Lanterna - a Village Vanguard-hoz kicsit hasonlóan -  valójában egy pizzéria, ami alatt a pincében található a jazzklub.

A félidőnkénti 12 dollár elég barátinak mondható, azzal együtt is, hogy egy italt itt is kötelezően el kell fogyasztani szettenként. Talán úgy tűnhet, hogy túl sokszor kerülnek szóba az árak, de csak azért fontosnak tartom újra és újra leírni, hogy világos legyen, az emberek itt mennyivel többet tudnak és hajlandóak áldozni a jazz-zenére, mint otthon. Azt gondolom, enélkül hosszú távon nem lehet fenntartani egy klubot - nem véletlen, hogy minden hazai jazzklub rendre be is zár hosszabb-rövidebb idő után. Maga a klub, ami igazából a Bar Next Door nevet viseli, nagyon jó hangulatú pici hely, akkora körülbelül, mint az iF kávézó földszinti része. A közönséget, ami az ünnep ellenére (vagy talán pont azért) igen csekély számú volt, egy fiatalokból álló trió melegítette be, de a helység így sem telt meg teljesen.

Jonathan Kreisberg első saját kompozícióját, a Microcosm for Two-t zseniálisan meghangszerelt sztenderdek követték: egy Charlie Parker blues, a Peace, a Stella by Starlight, majd az első részt két Monk szerzeménnyel, az Ugly Beaty-val és az I Mean You-val zárták. Némi előítélettel érkeztem a koncertre, hiszen eddig amikor hallottam a gitáros-zenekarvezetőt, játéka túlságosan is emlékeztetett Kurt Rosenwinkelére. Most viszont nemcsak egyéni volt a megszólalása, de sokkal jobban is megérintett, mint a két hete hallott Rosenwinkel-koncert. Társai, Colin Stranahan dobos és a bőgős Joe Martin tökéletes összhangban emelték a szólókat a magasba, vagy szedték annyira szét a kíséretet, hogy alig leheett követni. Ez volt az első olyan koncert itt New Yorkban, ami nem csak érdekes vagy zeneileg izgalmas volt, de igazán meg is érintett. Nem volt kérdés, hogy maradok-e a második félidőre, és nem is bántam meg!

Július 10.

Újabb váratlan dolog történt velem, de itt New Yorkban ezen már egyre kevésbé csodálkozom. Legutoljára, bár számítottam rá, mégsem hallottam Ben Mondert, ezúttal pont fordítva történt. Elmenetem a Fifth Estate Barba Brooklynban, ahol minden kedd este jam session van. A Fifth Estate volt az első nem manhattani klub, ahova eljutottam, pedig annak ellenére, hogy a New York-i jazz szűkebb otthona a Village, azért messze nem egyedüli a negyeden kívül. Ott derült ki számomra, hogy Diego Voglino dobos, a jam házigazdája, és Orlando Le Fleming bőgős mellett nem mást hívott el játszani, mint Ben Mondert. Minden jam session-ön van egy alap zenekar, aki nem csak felvezeti néhány számmal az estét, de a tagok később vissza is szállnak játszani. A vendéglátó zenekar mindösszesen négy számot játszott, amivel tulajdonképpen be is mutatták a mainstream jazz műfajokat: játszottak egy medium swinget, egy gyors tempójú bebop számot egy balladát és végül egy latint. Monder csak ebben a bizonyos négy számban szerepelt, s mivel gitárosból mindig van elég, ő nem állt már be később a jam sessionbe. Előtte viszont olyan gitározást hallottam tőle, ami merőben rácáfolt arra a képre, ami benne róla élt. Több felvételét ismerem Mondernek, de most, hogy élőben is hallhattam, azt gondolom, sokszor nem olyan zenei közegben mutatkozik meg, mint ami igazán megfelelő az alkatának. Ahogy itt egy zenésztársa mondta, valódi 'shine guy', azaz olyan zenész, aki a színpadról lejőve legszívesebben azonnal láthatatlanná válna. Remélem sikerül majd olyan lemezt találnom a közreműködésével, ahol jobban megmutatkozik lenyűgöző tudása.

Amikor azt állítom, hogy gitárosból nem egy volt jelen, azt nem úgy kell elképzelni, hogy a helyi főiskolások álltak sorban. Bár néhány fiatalabb zenész is érkezett, olyan széles körben is ismert gitárosok voltak jelen, mint Brad Shepik, aki többek között Dave Douglas, Charlie Haden és Paul Motian zenei partnere volt az elmúlt években, és nem mellesleg az egyik vezető jazziskola, a New England Conservatory gitártanára. Shepik azt mondta, annyira szereti Monder játékát, hogy ha csak teheti, mindig elmegy meghallgatni. Ahogy eddig majdnem minden koncert után, most is beszélgettem a zenészekkel. Brad mutatott be nekik - ezen a téren mindig nagyon figyelmesek és előzékenyek voltak azok a zenészek, akikkel itt találkoztam, hiszen akár öt perc ismeretség után is bemutattak mindenkinek, aki odajött hozzánk. És az is megtörtént, hogy egyedül voltam egy koncerten, de mégis beszélgetésbe elegyedtem a zenészekkel, pedig igazán nem erőltettem vagy kerestem ezeket a helyzeteket. Egyszerűen csak nagyon nyitott hely New York, ahol az emberek szívesen ismerkednek meg egymással.

Július 14.

Mire Adam Rogers a húrok közé csap a ShapeShifterben, ami Brooklyn egyik nemrég megnyílt jazz klubja, én már a repülőgépen ültem és utaztam hazafelé. Szerencsére szemben a többi gitárossal, akiket az elmúlt egy hónapban személyesen is megismerhettem, Rogers-t már hallottam koncerten játszani, így bár szomorú szívvel, de mégis rengeteg élménnyel feltöltődve indultam haza. Kiváltságosnak érzem magam, hogy egy hónapot itt lehettem és csak remélni merem, hogy újra hallom még a Nagy Almát muzsikálni!