Jenő

Juhász Gábor: "Szeretném, ha a zeném nyugalmat árasztana"

2012.07.28. 06:44

Programkereső

Az ország egyik legkiválóbb, hatalmas szakmai tudással rendelkező és széles körben elismert jazzgitárosa immár visszatérő vendég az Ördögkatlan Fesztiválon.

- Legfrissebb lemezed, amit volt tanítványoddal, Gyémánt Bálinttal vettetek fel, a Budapest címet kapta. A főváros helyeit, hangulatait megzenésítő album elkészülésének hátteréről nyilatkoztál már a Fidelio.hu-nak, most mesélj inkább a lemez koncepciójáról!

- Egyik nagy példaképem, John Coltrane írt annak idején olyan darabokat, - mint például a Central Park West, vagy a Grand Central -, amiket New York különböző, érdekes helyeiről nevezett el. Tavaly, mikor életemben először New Yorkban voltam, jártam ezeken a helyeken. Nem kimondottan elzarándokoltam a Coltrane-helyekhez - talán egyedül csak a Village Vanguard nevű jazzklubba, ahol több lemezt is felvett -, egyszerűen csak sétáltam a park nyugati részén, meg elmentem a központi pályaudvar környékéig. Egyszer csak megdobbant a szívem, hogy hiszen ezeket a dalokat már húsz éve ismerem, játszom, és hogy ennek a hatalmas zseninek a zenéje erről a környékről szól. Azt gondoltam, miért ne engednénk meg magunknak is ezt a bátorságot. Persze nagyképűség lenne, ha azt várnánk, hogy valaki ezeken a dalokon keresztül ismerje meg Budapest szóban forgó pontjait, de visszafelé működik, vagyis azoknak, akik ismerik ezeket a helyeket, új, de mégis ismerős dolgok jutnak, juthatnak eszükbe.

- És a Cseh Tamás-dalok hogy kerültek a képbe?

- Amikor már megvolt a koncepció, Bálint mondta, hogy jó lenne valami olyan dalt fölrakni a lemezre, ami ismerősen cseng a hallgatóknak. Nem a jazz harmincas éveiből származó sztenderdekre gondoltunk, hanem valami másfajta ismerősségre. Ha már Budapest, akkor nagyon adta magát Cseh Tamás, ráadásul én két és fél évvel ezelőtt játszottam a Bárka Színházban azon a koncerten, ami Cseh Tamás halálának első évfordulójára emlékezett, és amit az Ördögkatlan Fesztiválhoz hasonlóan szintén Bérczes László szervezett. Eljátszottam Bálintnak a Budapestet és a Születtem Magyarországont, és megkérdeztem, van-e hozzá kedve. Egyből rákapott, sőt mondta, hogy korábban, még egy alternatív rock zenekarban játszotta is őket.

- Idén másodszorra lépsz fel az Ördögkatlanban. Milyen emlékeket őrzöl a 2011-es fesztiválról?

- Tavaly a triómmal léptünk fel, ugyanúgy a Vylyan teraszon, ahol idén is. Gyönyörű hely, olyan, mintha egy firenzei reneszánsz festményből lépett volna ki, csak mégis élő valóság. Tavaly azért is nagyon élveztem a koncertet, mert sok nagyon régi pécsi barátommal találkoztam - én Pécsen nőttem föl -, olyanokkal, akiket 20-25 éve láttam utoljára. Tavaly Beremenden volt a szállásunk, ahol egyébként van egy rendkívül jó, nagyon tiszta vizű, igazi vidéki kis strand. A környező falvak pincesorában pedig nagyszerű bort lehet kapni, igen jó áron. Több koncertre is elmentünk, klasszikus zeneire, vagy például a Kiscsillagra, és láttunk egy nagyon jó Csehov-előadást, a Három nővért. Ezért mikor Bérczes Lászlóval, a fesztivál szervezőjével-kitalálójával később e-mailt váltottunk, egészen egyszerűen felajánlkoztam neki, hogy lehetne-e koncertezni a Vylyan teraszon az idén is. Tárt kapukat döngettem. Idén is mindenképpen maradunk, legalább a koncert után egy napig, de még az sem kizárt, hogy vissza-visszajárjunk egy pár előadást megnézni.

Juhász Gábor a 2011-es Ördögkatlan Fesztiválon
Juhász Gábor a 2011-es Ördögkatlan Fesztiválon

- Mikor az előző, 1978 című lemezed megjelent, amellett, hogy nagyon pozitívan fogadta a szakma, az volt a vélekedés, hogy az azt megelőző Fényekhez képest egyre inkább a nyugalom felé közelít a zenéd, egyre meditatívabb, lebegőbb lesz. Mit gondolsz, továbbra is hasonló irányba tartasz?

- Az 1978 volt az első igazán koncept-lemez, előtte a Fények talán nem volt ráhúzva egy koncepcióra. Akkor Borlai Gergővel játszottam, aki az egyik legenergikusabb, legrobbanékonyabb dobos, és aki kicsit a jazzrock irányából jön. Neki nagyon le kellett fognia magát, csendesen, halkan játszani; én pedig gyerekkori vágyaimat teljesítve játszottam Jimmy Hendrixet, rock and rollt, bluest. Mint Karinthynál az a bohóc, aki fölmegy a manézsnak a tetejére, és eljátssza azt az egy darabot. Máig úgy érzem, hogy része az egésznek, a zenémnek, de ettől egy sokkal csendesebb, meditatívabb az a dolog, ami jellemző rám. Nagyon szeretném, hogy ha az a zene, amit játszom, nyugalmat árasztana, mostanában fogalmazódott meg bennem, hogy jó lenne, ha kedvességet is. Azt nem tudom, hogy sikerül-e, de ebbe az irányba törekszem. Vannak kollegáim, akiknek egészen másfajta érzelmi töltetű dolgokkal dolgoznak, például van, aki groteszket, iróniát tud előhívni. Ezt én nagyon szeretem, de a személyiségemben, művészi kifejezőeszközeimben kevésbé látom ennek a lehetőségeit, módját. Azt viszont nem tudom megmondani, hogy merre tartok. Szeretnék a nyugalom felé, az egy jó, kellemes állapot lenne, de egy művészben, bennem sok minden feszül, nem tudok egyértelműen nyugalmat árasztani. Azt hiszem, ez részben alkati kérdés is. Coltrane-nek például azt rótták fel, hogy miért nem mosolyog úgy zenélés közben, mint mondjuk Dizzy Gillespie. Nekem is szimpatikus számos dolog, de nem minden tartozik az én habitusomhoz.

- Most jöttél vissza Erdélyből. Milyen élmények értek?

- Sepsiszentgyörgyben - teljesen váratlanul - azt vettem észre, hogy a legjobban sikerült dalok a himnuszok voltak. Grencsó Pistával már játszottunk himnuszokat egy évvel ezelőtt Szabados György emlékére. Idén nem volt aktualitása, egyszerűen csak elővettük ezeket a himnuszokat, amiket Pista egy református közösségben ismert meg. Nagyon meghittek, nagyon szépek lettek - mondanom sem kell, hogy ezekben sincs nyoma az iróniának és a groteszknek. Most úgy érzem, hogy ebből lesz valami. Azt gondolom, hogy a napokban fel fogom hívni Pistát, hogy gondolkozzunk el, mi legyen a következő lépés. Egyébként pont Coltrane is csinált egy rendkívül szakrális lemezt, a Love Supreme címűt, és ennek a végén van egy utolsó tétel, a Psalm. Az valóban egyrészt megnyugtató, de mégiscsak valahogyan szenvedélyekkel, érzelmekkel teli.

- Erdélybe elsősorban tanítani mentél, de Budapesten is sokan említenek tanárukként, mesterükként. Ilyen fontos a tanítás az életedben.

- Húsz évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ilyen fontos lesz. Zenélni akartam elsősorban, aztán megtanultam a szakmát - kifejezetten a szakmáról beszélek, ami hasonló a nyelvtanításban a nyelvtanhoz. A zeneiskolában meg kell tanítani egy nyelvnek, a jazznek a nyelvtanát, ami alapvetően nem is annyira bonyolult. Úgy gondoltam, hogy ennek a tanításával az is jár, hogy leveszem magamról a felelősséget. Az igazán lényeges kérdésekre, a művészi tartalomra vagy az érzelmi háttérre nem terjed ki a tanítás. Aztán persze kiderült, hogy kiterjed. A tehetségesebb tanítványok kíváncsiak. Nagyon fontos számukra, hogy hogyan épül fel egy akkord, vagy milyen egy akkordnak a skálával a kapcsolata, vagy egy ritmus miből áll, de azért ettől többet szeretnének tudni. Egyre inkább érzem, hogy jól esik fiatalokkal lenni, és irányítani őket. Mikor felmerült, hogy elvesztem a tanítást - úgy volt, hogy bezár egy iskola, amiben hosszú ideje tanítok - akkor jöttem rá, hogy nagyon fontos, nem csak egy melléktevékenység. Persze elveszi az időt. Voltak olyan időszakok, amikor azt láttam, hogy vannak olyan barátaim, akik bizonyos szempontból bátrabbak és hatékonyabban tudnak zenélni: föltesznek mindent egy lapra, és teljes erővel a zenéléssel foglalkoznak. Kapnak egy megbízást, és egy hétig vagy egy hónapig csak azzal foglalkoznak, vagy el tudnak menni egy nagy turnéra. A tanítás mellett ez nehezen kivitelezhető. Az állandó ismétlés, ugyanazon dolgok újra- és újramondása első látásra nem viszi elő a kreativitást. De másodszorra azt mondom, hogy mégiscsak igen. Mert állandóan újra kell gondolni, tisztázni, hogy mik is az alapjai a zenének. Mindig szembesülni kell az alapkérdésekkel, ráadásul nagyon inspiráló és nagyon megtermékenyítő talaj egy alkotónak a fiatalok kreativitásával való találkozás.

Juhász Gábor
Juhász Gábor

-  Most min dolgozol, milyen projektekben vagy benne?

- Szőke Szabolccsal, régi kollégámmal csináltunk egy kvintettet, ahol egy remek olasz trombitással, David Boatóval, egy kiváló magyar szaxofonossal, Váczi Danival, illetve régi barátommal, Szalai Péterrel játszunk, aki indiai tablán működik közre. Velük kezdtünk el intenzíven játszani, és ebben látok perspektívát, már be is van tervezve egy olasz turné és Magyarországon lesznek fellépéseink. Emellett Rátóti Zoltánnal csináltunk egy zenei anyagot: írt egy dalt, és aztán fél év múlva felhívott, hogy megvan már 19, azóta huszonvalahány dalnál tart. Egy teljes lemezanyagnyi, kicsit Neil Young dalaira emlékeztető zene van már tehát, ezeket kell harmonizálni, hangszerelni, nemsokára ez is kész lesz. Úgy érezzük, hogy megvan a hajó, már csak vízre kellene engedni. Nagyon szeretnék még Grencsó Pistával csinálni egy felvételt az előbb említett himnuszokból kiindulva, de ez még nem alakult ki, Sepsiszentgyörgyön csak három ilyen dalt játszottunk. Aztán nyilván valamikor le fogok ülni a gitárom meg a jegyzetfüzetem mellé, és tét nélkül írogatni fogok dallamokat, amikből majd meglátjuk, hogy mi lesz.