Nándor

Agócs Gergely: "A népzene legnagyobb ereje, hogy őszinte"

2012.08.02. 09:40

Programkereső

Az interjúra készülve még nem tudtam, hogy a népzenész, a gyűjtő, a néprajzkutató, a szervező vagy a mesemondó áll meg velem beszélgetni útban Fülek felé. Agócs Gergely augusztus 2-án ad kiállításmegnyitóval egybekötött koncertet az Ördögkatlan Fesztiválon.

- Merre járt mostanában? Sokat utazik?

- Sokat. Meg nem állok. Az elmúlt két hetemet, ha elmondanám... Volt egy Erdélyi utam - Csíkszereda, Gyimes, Kolozsvár, Magyarlóna -, aztán Felvidékre mentem - Gömörre, Várhosszúrétre -, utána Váraljára, Tolna megyébe, aztán jött Párkány.

Agócs Gergely
Agócs Gergely

- Munkájához kapcsolódó utak ezek?

- Részben munkához. És szervezek egy népzene, néptánc vetélkedőt, a Fölszállott a pávát. Ennek vagyok az egyik szakmai koordinátora, és a zsűrizés munkájában is részt veszek. A különféle területi selejtezőket elő kell készítenünk. Aztán Gyimesben, Szentegyházán gyűjtöttünk. Váralján, Magyarország egyik legprogresszívebb népzenei táborában tanítottam, Párkány mellett pedig koncertet adtam. Sokrétű a tevékenységem.

- Zenészként, zenegyűjtőként, kutatóként lát-e egy olyan határvonal, ameddig azt mondja, hogy szerencsés a feldolgozás, a különböző műfajok keverése? És van-e egy olyan szint, amelytől ez rontása a népzenének?

- Természetesen. Én azt gondolom, ahhoz, hogy bármit feldolgozzunk, bármit ötvözzünk, az ötvözet minden komponensét teljes biztonsággal bírnunk kell. Tehát hogyha én bronzot akarok önteni, akkor ahhoz rézre és ónra van szükségem. Ha nincs rezem, csak ón és ólom, akkor nem fogok bronzot önteni. Ez azt jelenti, hogyha én nem ismerem a népzenét - és itt az ismerni szón van a hangsúly -, csak úgy van egy kottám, vagy hallottam egy jó dallamot, ha a népzenének, a népzene stiláris jellemzőinek nem vagyok a birtokában, ha egy hangszeren nem tudom stílusosan megszólaltatni az adott dallamot, akkor fogalmam sincs, hogy mit lehet azzal kezdeni. És így jönnek létre a különféle féloldalas kísérletek.

Azt szoktam mondani, hogy a zenében az ahogyan sokkal fontosabb, mint az amit. Sőt. A zene elsősorban érzés, másodsorban ritmus és mindjárt utána a stílus következik, és csak hosszú-hosszú szünet után a dallam. Érdekes a dallam. Ha én az Örömódát rockosan adom elő, akkor az rock, ha jazzesen, akkor jazz, és valószínűleg rábaközi dudanótának is lehetne játszani. Csárdást is lehetne rá táncolni, semmi gond nem lenne ezzel, akkor az meg népzene. Kicsit leegyszerűsítve, de lényeg az, hogy a zenét - hiszen a zene érzések kifejezőeszközéül szolgál - az ahogyanok mentén kell megítélni, és akkor járunk jó úton: milyen hangszeren, milyen stílusban. Innen látszik, hogy én milyen kultúrát képviselek.

Agócs Gergely
Agócs Gergely

- Milyen kapcsolatban van a gyűjtő és az előadó? Gyűjtőként a felfedezés, a megőrzés, az érték konzerválása a cél, előadóként pedig nagyon fontos az, amit mondott, hogy egyfajta értelmezés, magán átszűrés történjen előadás közben. Össze lehet egyeztetni a kettőt?

- Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a gyűjtés - számomra, bárki más mondhat mást - számomra a gyűjtésben a legfontosabb az volt, hogy én ott vagyok. Akkor, abban a pillanatban, azon a helyszínen, azokkal az emberekkel, akikkel ott találkoztam. Persze a dokumentálás, az elemzés, az archiválás, a publikálás... ez mind nagyon fontos. Mégis, számomra sokkal fontosabb volt megismerkedni, elbeszélgetni, mély, személyes, emberi viszonyt alakítani ezekkel az emberekkel. A pásztorokkal a pusztákon, a cigányzenészekkel a cigánysorokon, a parasztasszonyokkal a falvakban. Ott kiderül, hogy a népzene nem egyszerűen egy a sok zenei műfaj közül. A népzene az embernek a legbelső megnyilatkozása, az ő érzéseinek a legbelső kifejezőeszköze, amivel nap mint nap él. Tehát ott nem az a kérdés, hogy te milyen zenét hallgatsz, hanem az, hogy mi a te nótád, te hogyan fejezed ki önmagad. A saját kultúrádat hogyan használod aktívan. Mi az, amit önmagadról hírül akarsz adni a világnak. Tehát hihetetlenül fontos ez az interaktivitás, a saját kultúránk megélése. A népzene az egyetlen olyan műfaj, amelyik nem előadó-művészet, tehát nem előadó-művészetként jött létre. A népzenében olyan ősi princípium ölt teste, amelyet a többi műfajban elfelejtenek. Nekem az volt a legfontosabb gyűjtés közben, hogy ebből az őserőből töltekezzek, mártózzak meg a zene eredeti jelentéstartalmaiban.

Előadóként is azt tartom feladatomnak, hogy szembesítsem ezt az őszinteséget a hallgatókkal. Ez az egyik legnagyobb ereje a népzenének, hogy hihetetlenül őszinte. Az előadásmódjának nincsenek szentimentális, melankolikus allűrjei. Azt gondolom, hogy előadóként ezt az őszinte, természetes zenei megnyilatkozást kell megmutatnom a közönségnek, és hogy ha valahol megtetszik az, mit a színpadon csinálok, az nagymértékben annak köszönhető, hogy ezt sikerül megvalósítani.

- Mi az apropója annak, hogy éppen őn nyitja az Ördögkatlan Fesztiválon Gyetvai Zoltán „Régi idő" című felvidéki fotográfus kiállítását?

- Előrebocsájtom, Gyetvai Zoli az egyik legjobb barátom. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, és már középiskolás korunkban is hajnalig tartó parázs vitákat tudtunk folytatni a világ különféle dolgainak kérdéseiben. A gyűjtéseimre idestova 25 éve elkísér engem Zoli. Olyan értékeket kapott lencsevégre, olyan embereket örökített meg a '80-as években, akik tényleg olyan kultúrát képviseltek, amelynek ma már csak morzsáit lehet fellelni. Nemrég egy levélváltásban pont Zolinak fogalmaztam meg, hogy milyen érdekes, hogy egyes ilyen falvak mai lakossága nem is tudja, hogy - például Magyarbőd vagy Alsókálosa - Magyarországon táncházi körökben, népzenei mozgalmakban egy fogalom. Nem tudják. És azok az emberkék, akiktől mi ott gyűjtöttünk, és akiket Zoli is lencsevégre kapott, azok abban különböznek a mai utódaiktól, hogy érdekes, izgalmas emberek voltak. Műveltek. Hiszen az műveltség, amit ők tudtak. Ezek az emberek, akik a fényképeken szerepelnek, népdalok százait ismerték. Az azt jelenti, hogy költészeti strófák ezreit hordozták a lelkükben.

Gyetvai Zoltán fotója
Gyetvai Zoltán fotója

- Barátja blogbejegyzéseiben az emlékezés, a múltidézés az egyik összefogó motívuma. Hangulatok, ízek elevenednek meg. Újra-meg újra felbukkan a zene és a tánc. Egy 2010-es budapesti táncház kapcsán írt bejegyzésében egy mondaton elcsodálkoztam: „Fényképezem a táncot, az embereket, az életre kelt múltat". Ez nem a jelen? Az hogy vannak táncházak, hogy tanulnak az emberek néptáncot, népzenét mennyire múltidézés? Nem jelenvaló, jelenbeli?

- A mi jelenünknek egy hihetetlen mély betegségéről árulkodó fintora, hogy mindent, ami érték, azt száműzzük a múltba. Valahogy elterjedt egy olyan vélekedés, hogy az identitás nem fontos. Ha mélyebben belegondolunk, e mögött olyan roppant anyagi érdekeltségek állnak, amelyekkel nem hogy egy egyén, de országok sem vehetik fel a harcot. Ahhoz, hogy a globális ipar termékeit megvegyék az emberek, arra volt szükség, hogy ezeknek az embereknek megváltozzon a szokásrendszere. Ki kellett gyomlálni belőle a szokásokat, a kultúrának mindazokat az elemeit, amelyek lokálisak. Ma a világ egy jelentős része még a saját kulturális meghatározottságainak megfelelően táplálkozik, öltözködik és él, és azt gondolom, hogy a jövő igazolni fogja azt a tételemet, mely szerint a várható kataklizmákat ezek az emberi csoportok fogják sokkal nagyobb túlélési esélyekkel átvészelni. Mert amikor majd valaki a nagy kapcsolót kikapcsolja és nem lesz áram, Amerika halomra fog pusztulni, a pápuák meg nem fogják tudni, hogy történt valami.  Mi a Zolival ilyen emberektől gyűjtöttünk. Az én felvételeimen, a kicsi kazettáimon ilyen emberek énekelnek, és ezek az emberek néznek le ránk a Zoli fényképeiről.