Gyöngyi

Krall, Bublé, sanzon, jazz

2012.08.19. 07:47

Programkereső

Diana Krall és Michael Bublé szupersztár előadók, és mindketten kanadaiak. Az egyik trónkövetelő pedig Sonia Johnson – írja cikkének harmadik részében ZIPERNOVSZKY KORNÉL. Heti jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt.

Van valami jellemzően kanadai abban, hogy Montreal jazzéletének új büszkeségét éppenséggel Sonia Johnsonnak hívják - hiszen az ország jazzművészete is kétszívű, az angolszász és a frankofón kultúra egymásba kapaszkodnak. Minden valamirevaló énekes kétnyelvű, egyébként a cikksorozatomban bemutatott énekesek közül legtöbben még portugálul is énekelnek, annyira erősen jelen van a bossa nova az úgynevezett valóságos daloskönyvben (amit a jazzisták így emlegetnek: real book).

Sonia Johnson
Sonia Johnson

A sanzon és a jazz kapcsolata mindig is szoros volt, általánosabban szólva a francia kultúra és a jazz szorosan összefonódtak. A kapcsolatból akkor lett eljegyzés, amikor az első világháború után az amerikai hadsereg kötelékében működő, az európai hadszíntéren szolgáló katonazenekarok afro-amerikai tagjai roppant módon elcsodálkoztak, hogy emberszámba veszik őket, még akkor is, amikor a fegyverek elhallgatása után Párizsba áramlottak. Franciaország lakosai ugyanis gyarmataiknak köszönhetően nem először találkoztak egzotikusnak talált ősi civilizációk képviselőivel. Először a képzőművészeten, majd a zenetörténeten hagyott ez a találkozás nyomot. A minstrel-showk, a cake-walk táncegyüttesek és az afro-amerikai kultúra egyéb megnyilvánulásai már a háború előtt is eljutottak Európába. Viszont más tengerentúli divatokhoz képest, mint például a tangó, a jazz több rétegben és mélyebben beépült a francia szórakoztatózenébe. Egyáltalán nem lehet véletlennek tekinteni, hogy az Egyesült Államokon kívüli első jazztörténeti jelentűségű alkotó, Django Rheinhardt a francia nyelvterületen - a szinti zenei hagyományból kiemelkedően - működött, és hogy a Hot Club nem csak együttesének neve, a rajongók és a zene művelőinek közös egyesületét is így hívták.

A fiatal Sonia Johnsont lemezcége, a montreali Effendi nemes egyszerűséggel csak a chanson jazz kategóriába sorolja. Ha továbbra is a mainstream partjain belül maradunk, Johnson jó példa a jazz jellegzetes kanadai megközelítésére, amennyiben a sanzontól visszhangzó Szajna-part és a Tin Pan Alley onnan nézve egyformán közel van.

Sonia Johnsonnak eszébe sem jutott a jazzénekesi pálya, már szépen haladt előre klasszikus énektanulmányai során a Vincent-d'Indy zenei magánfőiskolán, amíg egyszer, horizontját tágítandó, beiratkozott egy improvizációs műhelyfoglalkozásra. A bőgős Michel Donato vezette órákon tótágast állt az addigi zenei világképe, és azóta jazzénekes. A technikája megvolt, már „csak" az improvizálást kellett megtanulnia, és ehhez a nagy elődök útján próbált eljutni. Billie Holidaytól a drámaiságot, Ella Fitzgeraldtól az intonációs pontosságot és a fantáziadús improvizációt, Patricia Barbertől pedig a mélységet és a kiegyensúlyozottságot próbálta ellesni. Többek között a Svájcból '98-ban Montrealba költözött Félix Stüssi oktettjének, a Swing Our Souls zenekarnak lett énekes szólistája, alaptriójának tagjaival pedig 2004 óta közös múltjuknak köszönhetően félszavakból is jól megértik egymást. Színpadi jelenléte nagyon erős, musicalekben, sőt újabban azok színpadra állításában is gyakran kap szerepet. Meghívták természetesen a Montreali Jazzfesztiválra is, az idein egy hétig minden este vele futott ki egy sétahajó, ami különösen annak fényében érdekes, hogy két éve még az úgynevezett Off Montreali Jazzfesztiválon lépett fel, de sokfelé hívják, újabban az Egyesült Államok nagyobb helyszíneire is.

Montrealban már több ösztöndíjat és elismerést kapott, első lemezét is 2005-ben városi támogatással, saját kiadásban hozta ki, ez a scattelés művészetében mestermunkaként is felmutatható Don't Explain. Ezen már szerepeltek francia dalszövegek, de a nagy dobás a 2010 októberében megjelent Le Carré de nos Amours, nem is csak a sanzonos hang megtalálása miatt, hanem mert az új, "saját" szerzemények, az énekesnőé és hangszeres társaié, telibe találnak.

Nem volt kétséges, hogy csak ő kaphatta az énekes kategória Juno-díját 2012-ben, mert az eredetiség nagyon megdobogtatja a zsűritagok szívét - akik persze inkább a tehetségeket akarják menedzselni egy-egy díjjal. Mint korábban beszámoltunk róla, a közönségdíjra idén Bieber és Bublé vetélkedése nyomta rá a bélyegét. Johnson pedig másfél éven belül két új CD-projekttel akarja további előretörését bebiztosítani. Hogy végül is a vontcsövű Sonia Johnson, vagy a korábbi cikkeimben emlegetett megnyerő Denzail Sinclaire, a szexi Elizabeth Shepherd, a kicsit affektáló Diana Panton, a csodás Emily-Claire Barlow vagy a sok tehetség közül valaki más (például Heather Bambrick, aki rádiós műsorvezetőként is népszerű, Laila Biali, akit az edmontoni jazzfesztivál kapcsán már említettem, a soulban és a Joni Mitchell-fajú dalokban egyaránt otthonos Jill Barber Vancouverből, a fiatal edmontoni reménység, Helena Magerowski, az érett és elismert calgary díva, Cindy McLeod és végül a szintén rádiós DJ-ként dolgozó Tim Tamashiro ugyancsak Calgaryból, hogy egy fiúval zárjam a még tovább is folytatható sort) kerül be a nagycsapatba az utánpótlás válogatottból. Hogy onnan melyikük ér a csúcsra, most még senki sem tudja, mindez Fortunán is múlik majd. De nem szívesen lennék anak az az edzőnek a helyében, akinek egy játékost kellene közülük neveznie.