Jácint

Lukács József: "Menthetetlenül belezúgtam a magyar népzenébe"

2012.09.25. 06:19

Programkereső

Az 1995-ben indult Fonó Budai Zeneház mindmáig megőrizte eredeti küldetését: nagyobbrészt a magyar és határontúli népzenének és néptáncnak nyújt állandó bemutatkozási lehetőséget, kisebbrészt (etno)jazz és világzenei irányzatoknak. Alapítója és mecénása, Lukács József nemrég Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést kapott. Az ötvenegy éves üzletember, zenész, népzenegyűjtő rendkívül ritkán nyilatkozik, az utóbbi tizenhét évben talán ez az első alkalom, hogy diktafonvégre lehetett kapni. INTERJÚ

- Amikor 1995-ben megalapítottad a Fonót, akkori céged, az orvoselektronikai profillal működő 77 Elektronika kifejezetten szárnyalt. Miért gondoltad úgy, hogy az ott keresett tízmillióidat egy ilyen nonprofit intézménybe fekteted be?

- Az volt az az időszak, amikor az állam fenntartóként kivonult a művelődési házakból, azok egyre jobban amortizálódtak, lepukkantak és ezzel együtt marginalizálódtak. Én meg közben - még Los Andinos rajongóként - rendszeresen jártam a Józsefvárosi Klubba, meg a Közgáz Jazzklubba Dresch Mihályt hallgatni. S mindkét helyen meg lehetett fulladni, annyira nem volt se tér, se levegő. Zenekarunkkal, a Los Gringos-szal pedig rendszeresen jártuk az országot, s mindenhol azt láttuk, mennyire borzasztóak a körülmények. Sőt, egyre borzasztóbbak. Meg azt is, hogy ez a kultúra így meg fog halni. Közben a 77 Elektronika székházába tartva nap mint nap elmentem a szintén málladozó kelenföldi épületegyüttes előtt. Idővel úgy gondoltam, tökéletesen alkalmas hely lehetne ennek a kultúrának.

Lukács József
Lukács József

- Mit értettél ezen a kultúrán akkoriban? Mindent, ami nem a mainstream része?

- Nem elsősorban műfajokban és/vagy kategóriákban gondolkodtam. A Fonó profilját az indulásnál akusztikus zeneként határoztam meg. Ebbe az általam kedvelt latin-amerikai népzene éppúgy belefért, mint a kísérleti vagy etnikus alapú jazz. Meg persze a magyar népzene is. De akkoriban az utóbbira nem esett akkora hangsúly. Talán azért sem, mert a kilencvenes évek közepén, mondhatni, még nem voltam egy hullámhosszon a magyar népzenével.

- Mikor váltott át ez nálad elkötelezettségbe?

- A Fonó nyitását követő évben. Addigra teljesen beleástam magam a dél-amerikai, azon belül is a bolíviai és perui népzenébe, ami az avatatlan európai fül számára eléggé homogénnek tűnik, pedig ezernyi dialektusa létezik. Szinte minden területnek megvan a maga jellegzetessége, dallamvilága, hangsúlyozása. Ez a sokrétű ismeret a magyar népzenével való találkozáskor már természetes készségként adódott számomra. Elsőre is értettem, éreztem, mitől más a kalotaszegi és a mezőségi népzene. De ehhez nekem előtte az Andokon kellett végigmennem. A háznyitást követő években ezért rendszeresen eljártam Erdélybe, hol a Tükrös zenekarral, hol Kallós Zoltán vendégeként. S miként előtte a dél-amerikaiba, ugyanúgy menthetetlenül belezúgtam a magyar népzenébe.

- 1995 októberében az amerikai Rova Saxophone Quartet koncertjével nyitottatok. Aztán rögtön be is zártatok, s csak egy héttel később indultatok el véglegesen. Ennyire kapkodva készült minden?

- Az építkezés kellős közepén váratlanul kéthetes üzleti útra kellett mennem. Meg is állt itt minden. Ezért történt a csúszás. A megnyitót viszont nem lehetett elhalasztani, hisz a Rova Saxophon Quartettel hónapokkal korábban leszerződtünk. Az egészről nekem a híres hetvenes évekbeli Alfonzó kabaréjelenet jut eszembe, amelyben a szállodaigazgató a kitűzött prémium reményében egy félig kész szállodát ad át a „trösztigazgató elvtársnak". A Fonó avatása is ilyesmi lett. Éjszaka még padlót raktunk, délelőtt festettünk, de este muszáj volt kinyitnunk. Aztán kellett még egy hét, hogy minden a helyére kerüljön.

- Emlékeim szerint anno úgy gondoltad, elég beindítani a helyet, aztán minden megy a maga útján. Nem így lett. Gyakorlatilag minden évben súlyos milliókkal kell pótolnod a hiányt.

- 1995-ben a magam menedzser eszével úgy gondoltam, elég beletenni a megfelelő gazdasági egységeket - büfé, lemezbolt, stúdió, CD-kiadás -, s majd azok haszna biztosítja a Fonó önfenntartását. Egyfelől. Másrészt úgy gondoltam, azok egy része, akik a polgárosodó Magyarországon elértek valamit, hozzám hasonlóan vissza is adnak valamit a közösségnek. Hogy nem maradok egyedül ebben a mecenatúrában. Miközben ugyanezt gondoltam a közönségről is. Hisz faluhelyen anno a fonót szintén a helyi közösség tartotta el. Azzal, hogy oda járt, oda vitte azt, amit vihetett. Akármilyen kevés is volt az. Ha ma egyszerűen csak kétszer ennyi ember járna a Fonóba, már nem azon kínlódnánk, hogy 500 vagy 600 forintba kerüljön-e a táncházi belépő. Amiért ott négy-öt muzsikus négy-öt órán át húzza a talpalávalót. Miközben bármelyik plázában egy kétórás mozifilmet - popcornnal és kólával - nem lehet 2000 forint alatt megúszni. Pedig szerintem érdeklődő van sok, csak valahogy ül rajtuk a tunyaság. Ahogy Lovasi András énekelte egykor: „Hogy kéne, de aztán mégse, hogy kéne, de aztán nem." Pedig csak meg kell mozdulni, és ott vár a semmihez nem hasonlítható élmény.

- Csalódott vagy emiatt?

- Nem annyira, mint azt gondolhatják. Tény, az általam megálmodott gazdasági kísérlet nem sikerült. De amíg a ház jól működik, és tartja azt a célt, amiért létrehoztam, s amíg kitermeli azokat az értékeket, amik nekem kedvesek, addig legyen.

A Fonó Budai Zeneház Sztegova utca 3. alatti bejárata
A Fonó Budai Zeneház Sztegova utca 3. alatti bejárata

- Beszéljünk inkább az értékekről. Például az 1997 és 2001 között itt zajló Utolsó Óra programról. Hisz Lajtha László negyvenes évekbeli útja óta nem volt ilyen jelentőségű erdélyi hangszeres népzenei gyűjtés. S bár a későbbiekhez sikerült támogatást szerezni, az első évet gyakorlatilag saját zsebből finanszíroztátok. Ki kezdeményezte?

- Kelemen László, a Hagyományok Háza jelenlegi igazgatója keresett meg vele, megtetszett az ötlet, elkezdtünk számolni, élére állítottuk a garast, itt-ott lefaragtunk az elképzelésekből, aztán belevágtunk. Persze közben Laci pályázott mindenhol, ahol lehetett, de az első szezont valóban magunknak kellett megfinanszírozni. Úgy gondoltam, belefér. Abban az időszakban különösen, amikor a Fonó még kereste a helyét. Ahogy mások is keresték őt. A Budapest Táncegyüttest például akkoriban rakták ki a Várból, vigaszként sok pénzt adtak nekik, s a vezetőjük ekkor megkeresett, hogy szívesen ideköltöznének a Fonóba. Hosszas tárgyalásokat folytattunk a minisztériummal, s mivel tetszettek a produkcióik, meggondolatlanul idő előtt azt mondtam, csapjunk bele. Később úgyis kialakul majd. Emiatt felújítottuk a Fonó melletti épületet, öltözőket, zuhanyozókat alakítottunk ki benne, s a tervek szerint az udvarba szép nagy tánctermet építettünk volna. De addigra megborult az egész, semmi nem lett belőle. Miközben a kifejezetten az ő igényeikre szabott épületre eltapsoltam 30-40 milliót. Aztán utóbb kiderült, mégsem teljesen feleslegesen, hisz az Utolsó Óra zenekarait remekül el lehetett szállásolni ott.

- Sokak szerint a Fonó "aranykora" a jelenlegi igazgató, Horváth László előző regnálása idejére, az ezredforduló időszakára esett. Amikor ott világzenei, sőt messze azon túli zenék jelentek meg. Különösen az akkor átadott, később bezárt Hangárban. Például itt adta első magyarországi koncertjeit a Boban Markovic Orkestar. De gyakorta megfordult itt a Besh o droM, a Korai Öröm és más, akkoriban nagy tömegeket megmozgató formáció. Aztán egyszer csak vége szakadt. Mondhatni, berántottad a kéziféket. Miért?

- Több okból. A Hangár beüzemelésével már 1000-1200 ember is képes volt bejönni a házba. Amelynek működési engedélye akkoriban 200 főre szólt. Az infrastruktúrája szintén ennyire lett kialakítva. Magyarán, miközben hirtelen a többszörösére duzzadt a közönség, se vécéből, se büféből nem lett több. Hajnalonként úgy nézett ki a ház, mintha atomtámadás érte volna. Miközben sokszor a rendezvények sem hozták azt a színvonalat, amit elvártam. A Fonót 1995-ben épp a lepukkant művelődési házakból okulva alapítottam. Hogy ott ne kelljen a lányoknak azon gondolkodni, le merjenek-e ülni az ülőkére vagy sem. Aztán bezúdult ide az a sok ember, s már fél 11-kor úszott a klotyó. Meg a buli után tucatjával kellett felsöpörnie a takarító néninek a fecskendőket. Hát ezt már nem akartuk. Nem kell nekünk minden áron a közönség. Tudni kell a korlátjainkat. Ma ez a ház - az időközben átadott pajtával együtt - 500 főig működőképes. Többet egyszerűen nem bír el.

- A Fonó a mélypontot 2003-ra érte el, gyakorlatilag a csőd szélére sodródott, s csak az egyszeri minisztériumi beavatkozás mentette meg. Ezt követően számos zenész pártolt el tőle. Miként élted ezt meg?

- Az akkori igazgató, László Sándor egyszerűen túlvállalta magát, és ez az idővel 30-40 millió forintra rúgó adósságállományt évekig szinte észrevétlenül - mondhatni, zseniálisan - görgette maga előtt. Aztán 2003-ban kipukkadt a lufi. S nem szerettem volna, hogy ezt is nekem kelljen zsebből állni. Fontos, hogy azt a pénzt nem a Fonó tapsolta el. Hanem javarészt a körülötte lévő zenekarok. Közülük azóta sokan haragszanak rám. Jöttek, püffögtek, velem ordibáltak. Miközben mi tényleg mindent megtettünk értük. Nem is akarok foglalkozni vele. Annyira méltatlannak érzem. De hát a zenészektől nem szabad lojalitást várni. Ők oda mennek és oda tesznek, ahol több jut nekik. Elsőként a Ghymes hagyott el minket. Aztán mások. A naggyá vált nevek közül tulajdonképpen a Csík az egyetlen, amely mindvégig kitartott a Fonó mellett. Mert ők tudják, hogy ami hasznot itt a lemezeik termelnek, az mind a műfajba megy vissza. S nem valaki zsebébe.

Lukács József és a Fonó
Lukács József és a Fonó

- Bár a Fonó indulása időszakában elvétve még adtál interjúkat a médiának, azóta gyakorlatilag megmaradtál szürke eminenciásnak. Kizárólag a mindenkori igazgatók nyilatkoztak. Holott a ház nélküled nem működne.

- Való igaz, hogy én alapítottam és hogy minden évben nekem kell - immár jelenlegi cégem, a Dension mellett - sokmilliót beletennem. De ha az elmúlt tizenhét évben a benne reggeltől estig dolgozók nem tették volna bele a maguk szívét, tudását, energiáját, akkor most nem lenne miről beszélni. A Fonót mégiscsak ők töltötték meg tartalommal. Szerintem az a normális, ha egy működő intézmény működő ügyeiről a mindenkori működtető nyilatkozik, s nem a mecénás. Nem azért teszek, amit teszek, hogy reflektorfényben tündököljek, vagy hogy ettől közismert legyek. Hanem azért, hogy a ház működni tudjon. 

A szerző további cikkei: www.jbsz.hu