Lukács

Jó utat, Fehér Ló!

2012.09.30. 09:48

Programkereső

Volt azért kockázat abban, hogy igazán összeérik-e a kispaszabi nótázás és a párizsi manus szving a közös koncertre - írja ZIPERNOVSZKY KORNÉL. Heti jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt.

A Fidelión, csak egy-két rovattal odébb írtam előzetest arról a koncertről, amelyen a Latcho Drom (nagyjából = Jó utat!) és a Parno Graszt (= fehér ló) együtt lépett fel a Müpában szeptember 26-án. Ugyan a két különböző országból származó roma zenekar már játszott együtt, de ilyen formában eddig csak Franciaországban léptek fel, úgyhogy most hallottam őket először ilyen formában. Most ugyanis a kispaszabiak hívták vissza őket, eljött hozzájuk a háromtagú alapfelállásban a Latcho Drom. Az együttes vezetője egy djangológus, mondhatnám, hiszen Django Rheinhartdnak aligha találni nála manapaság hitelesebb és pontosabb, ugyanakkor teljesen szuverén művészi egyéniséggel rendelkező követőjét. Christophe Lartilleux-Hart párját ritkító gitározásáról felvételei alapján eddig is volt fogalmam, de a Parno Graszt vendégeként magas várakozásaimat is felülmúlta.

Latcho Drom
Latcho Drom

Fortélyos érzés volt egyébként tesztelni magamat azután, hogy egy ritkán bekövetkező együttállásról írtam előzetest, amihez kellett némi intuíció. Persze magánügy lenne, hogy mindaz, amit írtam, vállalható-e a koncert után is, de ez egy deklaráltan szubjektív rovat, ahol ezt a kérdést megengedhetem magamnak. Másképp megközelítve ugyanezt: a koncert nagy kérdése az volt, hogy zeneileg mennyire sikerül, ha két hasonló, de egyáltalán nem azonos stílusban mozgó együttest összeeresztenek.

Sajnos a Fesztiválszínházba - nyilván több fatális ok miatt - nagyon kevesen jöttek el ahhoz képest, hogy milyen népszerű lehetett volna és milyen különleges is volt a produkció. Meg is jegyezte a Oláh József, a zenekarvezető már a koncertjük közepe táján, hogy hát bizony furcsa hely ez a Művészetek Palotája, mert ők még mindig olyan merevek, mint a katonatisztek. De a koncert végére azért ők is lelazultak, sikerült teljesen áttörni ezt a falat. Azt hiszem az, hogy főleg Paszabon készült, idegesítően, sőt értelemzavaróan beloopolt újabb és archív videókat vetítettek a Graszt önálló műsora alatt a hátsó díszletre, nem segítette elő az együttes és a közönség találkozását. A vásznon és élőben egyszerre követni két különböző ritmusú cigánytáncot nagyon bizarr volt.

A Latcho Drom trióban kezdte az előadást, Lartilleux lánya, Déborah Lartilleux-Hart basszusgitározott és Philippe Cuillerier énekelt és ritmusgitározott - már a második számban rögtönzött egy pompás énekszólót a Fujiama Mama című szving örökzöldre, de énekelt "manouche" nyelven is. A szólógitáros teljesítményének többszöri csúcspontja volt, hogy üveghangokon szinte komplett szólókat rögtönzött. A Nuages vagy a Minor Swing című, valóban széles körben jól ismert Django-örökzöldeket a téma expozíciója nélkül adták elő, már az első strófánál megkezdték a "rázást", és minden különösebb hallható újítási törekvés nélkül is teljesen érvényes, saját képükre formált verziókat hallottunk. A szving, ha ilyen színvonalon szólal meg, eleve megunhatatlan, a manus szving még inkább, az utóbbi közel nyolcvan év alatt semmit, de semmit sem vesztett ellenállhatatlan életerejéből. Mindennek az alapja persze a ritmus, paszabi vagy manus, amelynek tempója nagyjából felezi a normális pulzust, ha lassú, és minden egészséges embert felállít a karosszékből, ha gyors. Mivel a Müpában ez nem illendő, ezért legalább a táncosokat kísérő tapsban éltük ki mozgásigényünket.

Parno Graszt
Parno Graszt

A nyolc fővel kiálló Parno Graszt fokozatosan melegedett bele, táncos előadásaikat rögtön vastaps kísérte, a blokkjuk végére is egy hatásos botozós raktak. Saját szövegeik ugyanúgy hozzátartozank a közvetlen, mindennapi életüket áttételek nélkül visszaadó produkciójukhoz, mint a tánc és az ének, méltán szerepel szinte mindegyük szövegük a honlapon teljes egészében. Így is nagy siker volt a Sehol se talállak című Quimby feldolgozásuk. De ez már a koncert harmadik, fő részében hangzott el, amelyen a tizenegy muzsikus a két zenekarból egy teljes blokkot együtt zenélt, bepróbált műsor alapján. Ugyan egy-két számban igazán csak az történt, hogy a paszabiak nótázása különleges akkordikus tartalommal telítődött a franciaországi közreműködőknek hála, de néhány számban, a Bukaresti lánytól kezdve megtörtént a csoda (a franciák nótáját Budapestre adaptálták...). A fúzió létrejött és új minőség állt elő: a sűrű hangzású vokál, a tömény gitárakkordok, a két basszushangszer (népi bőgő és basszusgitár) lüktetése, a Lartilleux-féle mindenhova burjánzó dallamvariációk ornamentikája, és még néhány elem a két zenekar működéséből összekapaszkodott, és "megszólalt". A ráadásban azután az improvizáció még fontosabb lett: a próba nélkül felhangzó Graszt-nótába sikerrel kapcsolódott be a francia trió.

Üdítő pillanat volt, amikor a zárószámban színpadra lépő versenytáncos pár a show-elemekkel teli charlestont befejezve ott folytatta, ahol a Graszt táncosai abbahagyták, a zakót ledobva pontozót, legényest nyomtak. Így mindenkinek nyilvánvalóvá vált, hogy a 2-4 ütemhangsúly segítségével a szving felől is van átjárás az autentikus roma zene irányába, nem beszélve egyéb hasonló jellegzetességeikről. A lényeg: megtalálták a közös nyelvet. Bingo!