Kelemen, Klementina

Mi a Magyar? Mi.

2012.10.14. 18:55

Programkereső

Tóth Viktor és Lukács Miklós szlovák és lengyel muzsikusokkal adták meg a Műcsarnok kérdésére a felemelő zenei választ - írja ZIPERNOVSZKY KORNÉL. Heti jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Mi a magyar? Kortárs válaszok című kiállítás visegrádi nézőpontot behozó finissage-án a Műcsarnokban nem csak Tóth és Lukács szerepelt nemzetközi együttesekben, de sajnos az első napi koncertre nem tudtam elmenni. Ugyancsak a visegrádi országokból jött vendégek részvételével az ID4-en lezajlott egy szimpozium is - de az igazi kontextust ahhoz, hogy szlovák, cseh, lengyel és magyar muzsikusok együtt legyenek, maga a kiállítás adta. Nem csak azért mert, a kifejtős, hosszú, dokumentumfilmbe kívánkozó videóinterjúkat bemutató részben Dresch Mihály is beszélt, hanem mert a Műcsarnokban számtalan olyan választ láthattunk, amelyek relevánsak egy ilyen négyországos jam session számára is. Boldogan éltem tehát a lehetőséggel, hogy a finissage alkalmából este nyolcig lehetett megnézni a kiállítást.

Műcsarnok: Mi a magyar? - fotó: Marton Szilvi
Műcsarnok: Mi a magyar? - fotó: Marton Szilvi

A tárlat válaszai döntő többségükben szellemesek és eredetiek (a plakátja sajnos egyik sem). Azt hiszem, azok találták el kevésbé a célt, akik a felvetés "kortárs" elemére koncentráltak (mint a pillepalackkal telezsúfolt szénásszekér). A fő kérdésre adott egyik válasz például az, hogy maga a történelem, vagy egy térfigyelő (kamera árnyékaként egy) turul, azután Mikszáth, Márai, Mészöly és még tízszer ennyi klasszikus és kortárs szerző hatalmas intertextusba applikált válaszai. Sok alkotás a sors áldása-verése és a magyar lét sajátosságai közé tesz egyenlőségjelet: besúgásra használt lakások házainak fényképeit látjuk, a Bibliában jövendölt földrengés által éppen összedöntött Parlamentet, egy levegővel felfújt focilabdafejet, máshol játékra alkalmatlanná tett, képtelen félkarú rablókat - ebből is látszik, hogy igenis az élet utánozza a művészetet. Két paradoxon a kedvencem: az előrefelé pedált tekerő, de hátrafelé mozgó kerékpáros (Eperjesi Ágnes) és az a ketrec, amely magába zárkózásra hívogat, de belülről kilépésre szólít fel (Benczúr Emese).

A címben idézett, felülmúlhatatlanul frappáns (és eredeti? - ebben nem vagyok teljesen biztos) választ a négy fellépő zenekar közül az utolsó élén Tóth Viktor szaxofonos adta meg, szóban is. A művészi kérdésekben kérlelhetetlen, kompromisszumkerülő, belemenősséget és buddhista erényeket egyszerre mutató, sokszor enigmatikus formákban gondolkodó művész néhány számmal később meg is magyarázta, hogy hogy kell érteni szavait: hát mi magunk, például ő, aki ezeket a számokat írta, és - ilyen szépen egybefűzve, viszonyítási pontokat is kínálva - előadja most nekünk. Azt is felidézte, hogy az egyik szerzeménye például egy erdélyi tanyán született, az öreg parasztnéni népdalaitól és hangjától elbűvölve. Az én értelmezésemben egyébként ez elsősorban az ihletről szól, Tóth konokon vállalt útja ebben az összefüggésben az ihlet eltéríthetetlen keresése. Ha már Erdélyt (mint a népi kultúrkincs kapszuláját) és Drescht emlegettem, nem állhatom meg, hogy megosszam érzésemet: Tóth képes lehet egy, a magyar etno-jazz legfontosabb élő alakjától eltérő, szellemében azzal rokon, de teljesen saját utat megtalálni. Konkrétabban szólva: ostinato jellegű basszus alapra rakott, parlando előadott, rapszodikus felfogásban megszólaltatott népdalforma, majd variálása és rögtönzésbeli teljes elvonatkoztatása közös szerkezetnek tűnik a két alkotónál, de a megvalósítás erősen eltér kettőjüknél. Tóth Viktor szeretett felállása, a tercett (bőgős és dobos), sokkal inkább a messzi világok felé való kalandozásra csábítja, míg Dresch kvartettjei régóta lokális ízt adnak zenéjüknek a harmóniahangszer (régebben inkább második dallamhangszer) segítségével.

Tóth Viktor
Tóth Viktor

Partnerektől is meríthetünk ihletet, és ebben is élen jár Tóth Viktor: ugyan eredetileg a szlovákiai szupertehetség Hodek Dávid szerepelt volna vele ebben a programban, de szervezési nehézségek miatt végül nem ő, hanem idősebb honfitársa, Peter Solarik dobolt, és Orbán György, Tóth egyik állandó társa nagybőgőzött. Amolyan featuring felállásában játszottak, vagyis a zenekarvezető témáiban a négyezések során és egy-két szóló erejéig tág teret nyitott a cineken szépen színező, mindig pontos és figyelmes Solariknak.

Ha a Tóth-trió a vörösbor komolyságát idézte fel bennem, akkor a Grzegorz Karnas Trio és Lukács Miklós felállás egy ánizsos, bódító, kevert ital hatását. A lengyel énekes és zenei testvére, Adam Oleś csellista párosa izgalmas és különleges: a basszus szólam csellón szólal meg, amire a tenor énekes feszíti ki a harmónia ívét. Ehhez jön Sebastian Frankiewicz dobos, aki ugyanolyan puhán nyúl hangszereihez, mintha csak ütőhangszerek volnának előtte, vagy csak seprűzne, persze nem így volt. A koncert fénypontja Lukács Miklós becsatlakozása volt ebbe a formációba úgy, mintha mindig is oda tartozott volna. A tenorfekvésű- illetve felfogású három muzsikus teremtette szövetet még szorosabbra fonta, harmóniái a cselló és az ének közé finom szálakkal kapcsolódtak. Szólói hatalmas ovációt váltottak ki a közönségből, méltán. A produkció érettsége, megformáltsága annak köszönhető, hogy ez már lemezbemutató koncert volt, a felvételt a tavalyi Budapest Jazzfórum alkalmával adott közös koncertjükön rögzítették. Karnas, bár nem mindig értettem, mert lengyel szövegeibe csak néha iktat be angol részeket, csodálatos mesélő, bűbájok és álmok tudója, varázsigék kimondója. Joni Mitchell pasztellbe oldott Black Crow-jában pedig azt is megmutatták, hogy az egyetemes, híres meséket is a maguk szája íze szerint tudják elmondani. Karnas az egész koncertet izgalmas keretbe foglalta a lábakat növesztett kígyó és társa, az elvágyódó asszony történetével.

Grzegorz Karnas Trio (Grzegorz Karnas - ének, Adam Oleś - cselló, Sebastian Frankiewicz - dob) feat. Lukács Miklós (cimbalom) - Fotó: Pawel Karnowski
Grzegorz Karnas Trio (Grzegorz Karnas - ének, Adam Oleś - cselló, Sebastian Frankiewicz - dob) feat. Lukács Miklós (cimbalom) - Fotó: Pawel Karnowski

Mi a magyar? Az én egyik válaszom erre: Lukács Miklós, aki lassan Európa minden nemzetének zenészeivel tudott maradandót alkotni azon a hangszeren, amely a tárogatóval együtt priméren magyar - néhány más néppel osztozva rajta, naná. Zárójelben jegyzem meg, a vernissage-on Borbély Mihály (tárogatón és szaxofonon) zenélt Farkas Rózsával (cimbalom). A hiperérzékeny, delejes erőkkel bíró Karnas, aki a közönséget meg is dícsérte, mondván, érzi, ahogy szívják magukba a zenét, ugyancsak adott egy választ a főkérdésre: maguk magyarok biztosan beleszomorodtak a magányosságukba, amiért senki sem érti a nyelvüket. Aztán feloldotta jópofán: viszont mondhatnak akármit!

Zenében persze nem mondhatunk bármit, de amíg ilyen szószólóink beszélnek, mint Lukács, vagy Tóth, addig mindenhol komolyan fogják venni a szavunkat.