Emma

Joe Lovano: "A jazz lényege, hogy önmagad legyél"

2012.10.22. 07:00

Programkereső

Két amerikai sztárszólista, Joe Lovano szaxofonos és Dave Douglas trombitás vadonatúj közös kvintettje, a Sound Prints október 27-én lép fel a Trafóban. A világhírű szaxofonossal, aki a koncerten tárogatón is fog játszani (!), telefonon készítettünk INTERJÚt.

- Eddigi budapesti fellépései, mint ahogy Dave Douglaséi is, mindig különleges alkalomnak számítottak. Gondolom, ezúttal sem lesz másként...

- Mi is nagyon várjuk a koncertet, mert mindig nagyon élveztem, amikor Budapesten jártam. 

- Szívesen felidézem, hogy hányszor járt már nálunk, azt hiszem, mindegyiken ott is voltam.

- Tényleg? Az első alkalom Woody Herman nagyzenekarával volt ezerkilencszáz... hetvennyolcban.

- Hűha, akkor rögtön az első kimaradt!

- Ez egyik első európai utam lehetett, hetvenhétben és hetvennyolcban is turnéztunk, talán mindkét alkalommal fel is léptünk Budapesten. 

Joe Lovano
Joe Lovano

- Először Paul Motian és Bill Frisell társaságában hallottam, egy szabadtéri fesztiválon, azután azt hiszem 2003-ban, amikor a Viva Caruso turnéjával jött el.

- Oh, a Viva Caruso, amelyben a feleségem, Judy Silvano volt a szólista, meg Bill Goldstein. Erre jól emlékszünk, mert volt egy pár szabadnapunk Budapesten és nagyon jól éreztük magunkat, bejártuk a várost.

- Ugyancsak 2003-ban a Saxophone Summittal jött el.

- Hogyne, Michael Breckerrel. Nemrégen pedig McCoy Tyner együttesével, igaz?

- Bizony, 2008-ban, emlékszem, hogy az első sorban ültem a Müpában.

- Nagy élmény volt McCoy-jal turnézni. Azt hiszem, az volt az utolsó alkalom, hogy Önöknél jártam, igaz? A turnéim során egész hangszergyűjteményre tettem szert, furulyák, mindenféle más hangszerek, és vettem egy tárogatót is, amin gyakran játszom. Akkor vettem egy kedves zenész ismerősömtől, amikor Budapesten léptünk fel Michael Breckerrel és Dave Liebmannel. A mostani turnéra is viszem magammal, és néhány darabban elő is fogom venni.

 - Nahát! Milyen korábbi lemezein játszik a hangszeren?

- Az utolsó lemezemen, a Folk Art címűn az Us five együttessel hallható, és a januárban megjelenő albumunkon, a Cross Culture-on is megszólal. Már a Saxophone Summit lemezein is játszottam rajta, először a Gathering of Spirits című lemezen, még Michael Breckerrel, azután pedig a Seraphic Light-on is. Steve Kuhn zongorista Mostly Coltrane című albumán is használtam a tárogatót, a Spiritual című Coltrane-számban.

- A közelgő fellépés azért is izgalmas, mert szinte teljesen új zenekarral látogatnak hozzánk.

- Igen, valóban. Egy éve sincs még, hogy az első koncertünket adtuk az Egyesült Államokban, azután idén júliusban volt néhány koncertünk újra és Európában is felléptünk, főleg fesztiválokon. Ennek a folytatása ez az októberi turné.

Dave Douglas és Joe Lovano
Dave Douglas és Joe Lovano

- Ez a zenekar a San Francisco Jazz Collective-ből nőtt ki, ugye?   

- Részben, de nem teljesen. Tény, hogy Dave Douglas és én ott játszottunk először együtt, három egymás utáni szezonban, amikor Thelonius Monk, majd Wayne Shorter, azután McCoy Tyner szerzeményeit dolgoztuk fel a zenekarral. Akkor mind a ketten kiléptünk, és eldöntöttük, hogy alakítunk egy kvintettet. Mivel közelgett Shorter nyolcvanadik születésnapja, azt is eldöntöttük, hogy a zenekar meg akarja mutatni, hogy Shorter mekkora zseni és milyen ösztönző forrás számunkra. Új számokat írtunk a zenekarnak, amit Sound Prints-nek neveztünk el, a Footprints-re utalva. 

- Ez Shorter egyik híres száma.  

- Igen, csakhogy amíg a lábnyomok (footprints) a földön vannak, addig a hanglenyomatok (sound prints) a levegőben és a dolgok szellemében. Nagyon szép zenei felfedező útra indultunk a kvintettel, amelyben kiváló fiatal muzsikusok is vannak: Lawrence Fields zongorázik, Linda Oh bőgőzik és a mindig robbanékony Joey Baron dobol. 

- Baronnak is sok rajongója van nálunk...

- Joey és én már a hetvenes évek óta ismerjük egymást, amióta itt voltunk Bostonban, a Berklee College of Music-on, akkor kezdtünk együtt játszani. Dave-el is régóta jóban van, amióta éveket töltöttek együtt John Zorn zenekaraiban. Tehát hármunk között nagyon szép kommunikáció alakul ki mindig, ennek a zenekarnak ez afféle fókuszpontja.

- Játszanak is Shorter szerzeményeket, vagy csak saját darabokat?

- Nem, nem játsszuk Wayne zenéjét, azt ő maga játssza. Nem mondhatjuk el Wayne Shorter történetét helyette: szerencsére itt van köztünk, és elmondja ő maga. Mi a saját zenénket játsszuk, azt viszont az ő egész pályafutása inspirálta, a lenyűgöző képzelőereje, meg ahogyan improvizál és játszik. Mindig is az ő hatásától, inspirációjától megérintve muzsikálunk. Nekünk is megvan a magunk történetünk, és mi azt fogjuk önöknek elmesélni... (nevet) Ez a jazz lényege. Hogy önmagad légy, és a magad módján tudd kifejezni azokat a hatásokat és inspirációkat, amik érnek.

- Találtam egy régi CD-t, amelyen Ön részt vett egy Shorter hommage-ban: Michel Petruccianival, amikor közreműködött a Blue Note-nál megjelent Music című CD-jén.

- Tényleg, és mit játszottunk?

- Petrucciani eredeti szerzeményét, a címe Thinking of Wayne.

- Így van, emlékszem, csak egy számban játszottam azon a lemezen, Michel szerzeménye volt.

- Azután persze Dave Douglas részt vett az Ön második Trio Fascination lemezén, amelyen szerepel Shortertől az Infant Eyes.

- Igen, bizony, az Infant Eyes-t Toots Thielemans és Kenny Werner társaságában játszottuk. Ha valaki meghallgatja, azt fogja érezni, hogy nagyon személyes, intim feldolgozást készítettünk ebből a darabból, nagyon szép lett. Óriási élmény volt Toots-szal játszani... tudja, most ünnepelte a kilencvenedik születésnapját. Emlékszem, hogy adtam ebből a lemezből, a Flights of Fancy-ből egy példányt Wayne Shorternek. Büszke voltam rá, hogy eljátszottuk ezt a számot, és arra, ahogy sikerült. Nagyon kedvesen, nagyon pozitívan reagált rá.

- Pedig nem igazán hasonlít az Ön szaxofon stílusa Wayne Shorteréhoz... Talán a Coltrane-i örökség lenne a közös pont?

- Na persze, azért Wayne nem hallgatott engem. Én voltam ugyan az ő koncertjein, de ő nem hallott engem, legfeljebb az utóbbi 15-20 évben. Én úgy nőttem fel, hogy a nagy mesterek iránti szenvedélyes odafigyelésből próbáltam kialakítani a saját játékomat. Fiatal koromban Wayne nagyon nagy hatással volt rám, még mielőtt felléptem volna nagyobb helyeken. Ebben az időben az Art Blakey-vel és Miles-zal készült felvéteteleit hallgattam sokat, és persze azokat, amelyeken ő volt zenekarvezető. Ezekre úgy írta a számokat, hogy mindegyik zenekari társára külön gondolt. Minden felvétele az adott stúdióbeli együttesre volt szabva, minden muzsikusra külön. Ez különösen nagy hatással volt rám, és, azt hiszem, a lemezfelvételeimre is. Próbáltam követni, hogy mindegyik lemezfelvétel különleges legyen, a résztvevőkre és a zenei anyagra koncentrálva. Ez a zenekar pedig, a Sound Prints, amelyet Dave és én vezetünk, egy újabb lépés ezen az úton, azt hiszem.

- Érdekes, hogy mostanában két zenekart vezet, az Us Five mellett a Sound Prints-et is, mind a kettő kvintett, de sok köztük a különbség. 

- Az Us five az én zenekarom, az én szerzeményeimet játsszuk, azon kívül híres számokat, például az utolsó lemezen Charlie Parker kompozícióit. A lemez címe ezért Birdsongs, de ezeket egy szokatlan, személyes felfogásban játsszuk. Úgyhogy ezek a zenekarok tényleg nagyon izgalmasak számomra, de két egészen eltérő kvintettről van szó. Az Us five ugyanis két dobossal, zongoristával és bőgőssel áll fel, miközben a Dave-vel közösen vezetett zenekar sokkal inkább hagyományos, hiszen ott a szaxofon és a trombita mellett zongora-bőgő-dob alkotja a ritmusszekciót.

- Általában tematikus vagy koncept-albumokban gondolkodik, amikre jellemző, hogy nemcsak számok egymásutánjával találkozik a hallgató. 

- Így van. Sok olyan lemezfelvételen szerepeltem, ahol csak játszottuk egymás után a számokat, de nem volt köztük semmilyen összekötő fonal. A saját lemezeimen mindig akarok valami ilyen fonalat, ami összeköti a dolgokat, és amikor eljátsszuk őket, akkor a nagy egész is összeáll, mint egy hangszerelés. Gondolom, ezt akkor szoktam meg, amikor olyan nagyformátumú muzsikusok zenekaraiban játszottam, mint a Charlie Haden Liberation Music Orchestra, vagy a Mel Lewis Orchestra Bob Brookmeyerrel, amikor szvitteket játszottunk. Vagy éppen a Gunther Schullerrel zajlott fellépések, ők mind arra bíztattak, hogy nagyob formákba rendezzem a gondolataimat. Ennek a zenekarnak, a Sound Prints-nek a zenéje, hallani fogja, ugyanígy fel van fűzve egy fonálra, darabról darabra, annak ellenére, hogy mind Dave, mind pedig én írtunk a zenekarnak számokat. De ezek nagyon szépen kiegyensúlyozzák egymást és egy igazán személyes történet kerekedik ki belőlük.

Joe Lovano
Joe Lovano

- Miből meríti a motivációját? Hiszen olyan roppant termékeny muzsikus, az lehet az ember benyomása, hogy sohasem pihen, mindig stúdióban van, vagy turnézik. No és ezek általában komolyan végiggondolt, kiérlelt produkciók.

- Tudja, nekem áldás, hogy a zenében élhetek. Olyan szerencsés vagyok, hogy játszhattam például Hank Jones, Paul Motian és mások együtteseiben. Ők energiával táplálták és ösztönözték a képzelőerőmet. Minden reggel, amikor felkelek, azt érzem, hogy egy új nap kezdődött számomra a zenében, és boldog vagyok, hogy ezekkel a formációkkal, mint az Us five zenekarral vagy a Soundprints-szel dolgozhatok. Ez a két legfontosabb együttes most számomra, ami a turnékat és felvételeket illeti, de a napokban jelent meg John Abercrombie új CD-je az ECM-nél, azon is szerepelek, Joey aBronnal együtt, és játszom Eliane Elias és Marc Johnson új lemezén is. 

- Ahányszor az inspiráció szóba kerül, Ön mindig azonnal a társairól kezd beszélni, továbbá a jazztörténet nagy mestereitől, akiktől tanult. Miért?

- Azt hiszem ezek az ember legfontosabb alapelvei és gyökerei. Minél több és erősebb gyökere van, annál inkább virágba tud borulni előadóként és zeneszerzőként. Számomra nagy kincs, hogy olyanokkal fedezhetem fel a zenét, mint Judy Silvano vagy Kenny Werner, és akikkel felnőttem, belenőttem a zenébe. A nagy mesterek, például Dexter Gordon inspiráltak engem, és az, hogy közelről láthattam olyanokat, mint Gene Ammons, vagy Sonny Stitt, amikor még tizenévesen az apám vitt el őket meghallgatni. Úgy emlékszem ezekre az pillanatokra most is, mintha csak tegnap történtek volna. És szeretném azt hinni, hogy ez le is jön abból, ahogy zenélek. De mindennek természetesen be kell következnie magától, nem szabad semmit erőltetni. Az is nyílván sokat számít, hogy együtt játszottam muzsikusokkal Amerikán és Európán kívül Észak-Afrikában, a Közel-keleten és Ázsiában is, akiket nagyon tisztelek és akiktől sokat tanultam.