Kelemen, Klementina

Hány dudás fér el egy csárdában?

2012.10.31. 07:07

Programkereső

Október 27. szombat estére készülve egy kis dilemmával küzdhettek meg a kortárs amerikai jazz hazai rajongói: míg Joe Lovano és Dave Douglas kvintetje a Trafóban játszott, Halper László a Művészetek Palotájában adott Jimi Hendrix tiszetelére koncertet Steve Gadd és Eddie Gomez társaságában.

Mivel a három évvel ezelőtti Dave Douglas Quintet koncertet tátott szájjal néztem végig a Budapest Jazz Klubban (így jobban lehet hallani), és a 2004-es Mediawave koncertjük kalóz mp3-ait is rongyosra hallgattam már, úgy döntöttem, hogy a Trafóba megyek, ahol a trombitás most Joe Lovano szaxofonkolosszussal közösen vezetett kvintetjét mutatta be.

Dave Douglas és Joe Lovano
Dave Douglas és Joe Lovano

Amikor ilyen nagy egyéniségek együtt lépnek színpadra, felmerülhet a "két dudás egy csárdában" tézise, azaz, hogy a nagy egók nehezen férnek meg egy zenei térben, és ütközésük az összhang rovására megy. A tézist csak bonyolítja, hogy a dobok mögé a jazzpüffölés fenegyerekét, az olykor a legkeményebb hardcore büntetésre képes Joey Baront ültették, aki egyedül is képes megtölteni szinte bármilyen nagy teret, ahogy ezt már bizonyította is a hazai közönségnek 2006-os, szintén Trafóbeli szólókoncertjén. Nos, akaratlanul is ilyen érzéssel és magas elvárásokkal vegyülő kíváncsisággal ültem be a koncertre. A kvintet további két tagja Linda Oh nagybőgőn és Lawrence Fields zongorán, akikről eddig nem hallottam, de tudtam, hogy ilyen színvonalon csakis jóra számíthatok.

Szerencsétlen prekoncepcióimat az első pillanatokban feloszlatta az együttes intenzív, lehengerlő zenei jelenléte, mely az egész koncertet áthatotta. Ugyanezt az intenzitást tapasztaltam Douglas korábbi koncertjein: minden zenész végig a legnagyobb figyelemmel és jelenléttel alakítja a közös képet úgy, hogy ez semmit sem vesz el az improvizatív műfaj játékosságából és könnyedségéből. A számok (felerészt Douglas, felerészt Lovano szerzeményei) izgalmasak, véletlen festményszerű bevezetőkből váratlanul bontakoznak ki fúvós uniszónó témák. Lovano szólói meglepőek, elegánsak, inspiráltan változatosak és líraian kerekek. Douglas hangszerének és stílusának megfelelően pozitívan harsány, első fantasztikus bebop szólójánál ismét alkalmaznom kellett a "tátott száj-technikát". Később azért érezhető volt egy kis küzdelem a hangjában, hol azért, hogy megfelelően adja a replikát Lovanónak, hol azért, hogy felvegye a kesztyűt Baronnal, aki magát nem meghazudtolva többször szó szerint szétütötte a dobot.

Joey Baron egy leállíthatatlan motor, nevető komisz kisgyerekként szinte végig szólózta a koncertet, és ha fel is merül, hogy néha nem hagy elég teret egy-egy halkabb szóló kibontakozására, olyan odaadással és szerethetően teszi dolgát, hogy ezzel inspirálja zenésztársait. Linda Oh nyugodt erővel és csodálatos technikával kísér bőgőn, pontosan érzi helyét a zenében. A közönség  lélegzetvisszafojtva hallgatta végig szólóját, mely az est egyik fénypontja volt. Lawrence Fields szerény jellem, így kísér zongorán, a hangképben is kicsit alulmarad a többi hangszerhez képest, ám pár szóló erejéig megvillant kifinomult és virtuóz harmóniai és ritmikai világa.

Bár az - amúgy nagyon jó - közönséggel való kapcsolattartás, avagy konferálás szerepét a két fúvós megosztotta egymással, mégis Douglas-t érzem az együttes vezetőjének, így ha ragaszkodom dudás tézisemhez, ő lenne az egyik. Számolásomban a bölcs Joe Lovano csak fél dudás lenne, Joey Baron meg a két és feledik. De nem ragaszkodom, így mondjuk, hogy mindenki dudás a csárdában, s mindenki másképp, de együtt és úgy dudál, ahogy szeret.

És ahogy a közönség szereti.