Emma

Négy húr, három kontinens

2012.11.14. 16:00

Programkereső

Hogy a magyar zenekultúrában meghatározó szerepet játszik a hegedű, az aligha szorul bizonyításra. Kevésbé közismert azonban, hogy ez a "gyönyörű istennő", ahogy Yehudi Menuhin nevezte, más zenei kultúrákban is gyökeret eresztett. A Müpa novemberi fesztiválja, a Violin-kulcs ezekre vetíti a rivaldafényt, miközben elkápráztatja a hallgatót a hegedűn megszólaló zenék elképesztő stílusgazdagságával. A fellépők között ott lesz L. Subramaniam és Lantos Zoltán is.

A magyar hagyományokon belül a hegedű kapcsán legalább két fontos vonulat különböztethető meg: az egyik a Hubay Jenő nevével fémjelzett mesteriskola, amely a Zeneakadémián keresztül olyan művészeket adott hazánknak, mint Szigeti József, Székely Zoltán vagy Zathureczky Ede, és amelynek hatása a legifjabb klasszikus hegedűs generáció játékán is érződik. A másik ág a Kárpát-medence hangszeres népzenéje, amely elsősorban a prímások egyedi stílusán, variációs tehetségén keresztül vált híressé - méltán. Az erdélyi - főként mezőségi és kalotaszegi - prímásdinasztiák a mai napig szoros kapcsolatot ápolnak Magyarországgal. A legjelentősebb mezőségi tánckísérő zenekar, a Magyarpalatkai Banda például a mai napig rendszeres vendége a budapesti táncházaknak is. Ám ha a hegedű történelmi diadalmenetéről beszélünk, a magyar kincsek csupán egy apró - bár jelentős - epizódot képviselnek. Szálló, teres hangzása, rugalmas, hajlékony intonálása, virtuóz technikai lehetőségei kísérő- és szólóhangszerként egyaránt alkalmassá teszik arra, hogy különböző földrészek és civilizációk zenéjének legyen a főszereplője.

A leghíresebb indiai hegedűművészek egyike lép fel a Müpa fesztiváljának nyitó koncertjén, és ez bizony nem véletlen. India a hangszer hódításának legtávolabbi földrajzi határát képviseli. Az indiai zene rugalmas természetére jellemző, hogy az évek során rengeteg vendéghangszer asszimilálódott, és bizonyult remek eszköznek a rágák előadásához. A hegedű meghonosodásának ideje nem tisztázott, de legvalószínűbb, hogy az 1790-es évek környékén, a Brit Kelet-indiai Társaság európai, elsősorban ír származású zenészei és zenekarai révén került először Indiába.

Az indiai zene déli, ősibb dialektusának, az úgynevezett karnatak zenének számos zeneszerzője ismert. Közülük az egyik legjelentősebb, a máig kultikus népszerűségű dalszerző, Muthuswami Dikshitar szintén zenész testvérei közül Baluswami Dikshitar a madraszi brit helyőrségi zenekar vezetőjétől tanult meg hegedülni ebben az időszakban. A hegedűben az indiai muzsikusok a számukra legmagasabb szintű hangszer, az énekhang remek imitálási lehetőségét fedezték fel, és az általuk alkalmazott sajátos technika is azt szolgálja, hogy a hangszere ezt a szerepet minél tökéletesebben be tudja tölteni. A dél-indiai koncert máig fontos része, amikor az énekes által improvizált sorokat a hegedűs ismétli, majd variálja a maga kedve szerint.

Az indiai hegedűs féllótuszülésben helyezkedik el játék közben, a hangszert pedig úgy tartja az álla alatt, hogy a másik végét, a hegedűnyak végén található kulcsszekrényt ülő helyzetben a nyugvó lábfejére támasztja. Így a jobb kéz szabadabban mozoghat a húrokon, lehetővé téve ezzel az indiai zenére oly jellemző, széles hajlításokat és a mikrotonikus frazeálást.

Míg egész a közelmúltig a hegedűs kizárólag alárendelt szerepben jelent meg a színpadon az énekes mellett, ma már rendkívül népszerű szóló-hegedűművészek is ismertek. Lalgudi Jayaraman volt az első a híresebb szólisták közül, aki karrierjét még gyermekként az 1940-es évek elején kezdte, és őt követték a hatvanas években olyan iskolateremtő művészek, mint L. Subramaniam, L. Shankar, vagy legújabban a déli koncerttermek sztárjaiként ismert hegedűs testvérpár, Ganesh & Kumaresh. Legjelentősebb női képviselője A. Kanyakumari, aki elektromos hegedűn játszik klasszikus indiai muzsikát.

Vonós zeneművészek egész sorát ismerjük, akik stílusa döbbenetes átalakuláson ment keresztül pályájuk során. A hegedű talán azért alkalmas arra, hogy ezt a döbbenetes próteuszi bravúrt zsinórban többször is végbevigye, mert ez a hangszer a világ négy kontinensén vált olyan eszközzé, amely hitelesen tolmácsolja az adott régió népi és műzenéit egyaránt. A hangszeres technika hajlékonysága pedig lehetővé tette azt, amit sok zenész a muzsika igazi életének, eleven lélegzésének tekint: az improvizációt.

A hegedű a harmincas évektől kezdve több hullámban igyekezett bevenni a jazz fellegvárát, elsősorban Európában. Egyrészt a francia Stépháne Grappelli némafilmes kísérőből és Mozartot játszó utcazenészből avanzsált szvingzenésszé, amikor 1934-ben megismerkedett Django Rheinhardttal és megalapították minden idők egyik legismertebb húros jazzkvintettjét, a Hot Club de France-ot. Ha jazzhegedűt említünk, a magyar közönségnek leginkább Grappelli neve és stílusa jut az eszébe.

Ám követői közül a legjelentősebbek nem téveszthették szem elől a hetvenes években lezajlott nagy találkozást az indiai és az európai hegedű között. Jean-Luc Ponty és Didier Lockwood saját stílusának kialakítása mellett újra és újra koncertezett indiai muzsikusokkal, világossá téve, hogy a stílus végérvényes hatást gyakorolt a jazzre is.

Alapvető igénye az indiai zenének az improvizáció, így pedig szinte kódolva volt kapcsolata a jazz-zenével. A hetvenes évektől kezdve a hangszer merőben új megszólalási lehetőségeit mutatták be olyan legendás formációk, mint a Shakti zenekar. A Shakti új stílusának az egyik záloga a fiatal hegedűs, Lakshminarayana Shankar személye volt. Shankar azoknak a művészeknek a sorát gazdagította, akik korai indiai zenei gyökereiket nyugati zeneakadémiai tanulmányokkal táplálták, és így a két zenekultúra közti kapcsolódási pontokat készítették elő. Shankar a Wesleyan University közegében ismerkedett meg a korszakalkotó jazzgitáross John McLaughlinnal, és barátságuk gyümölcse lett a Shakti, amely a nyugati és a keleti zenei áramlatokat hihetetlenül organikus fúzióban ölelte egységes stílussá. Shankar egyedi tervezésű hangszere kiterjesztette a hegedű megszólalását, és gyakorlatilag egy vonósnégyes hangterjedelmével ruházta fel.

Egyedi építésű hegedűk alkalmazása egyáltalán nem ritka - a Violin-Kulcs utoljára fellépő művésze, Lantos Zoltán rezonáns-húros hangszereivel erősíti saját megszólalását. És hogy a kör bezáruljon, Lantosra, aki tíz éven át tanult zenét Indiában, jelentős hatást gyakorolt valamennyi indiai muzsikus, akikről ebben a cikkben szó esett.

A Violin-kulcs koncertekkel egyidejűleg, november 24-én fellép a Müpában a klasszikus (európai) hegedűművészet képviseletében Banda Ádám is, aki szintén részt vett a sorozatról szervezett sajtóbeszélgetésen - ezért szerepel fotóinkon is. Banda Ádám hangversenyéről ide kattintva tudhatnak meg többet.