Kelemen, Klementina

Ganésa hátán potyautas

2012.11.26. 15:50

Programkereső

Úgy érzem, az itthoni közönség elszalasztotta értékelni, mekkora jelentőségű koncert zajlott november 22-én a Művészetek Palotájában. Ha létezik olyan státusz, hogy a Föld jelenlegi zenekultúráját átölelő művész, akkor ő most lejött közénk, és két órán át szórta kincseit...

Lakshminarayana Subramaniam az indiai klasszikus zene modern történetének egyik élő legendája. Ravi Shankar után ő volt a következő nagy egyéniség, aki képes volt művészetét kontinensek zenekultúrájára alapozni, miközben alapvetően mindig hű maradt saját gyökereihez. Ahhoz a generációhoz tartozik, amelyik zenei tehetségét, keleti kulturális hátterét nyugati akadémikus keretek közé vitte, és ezzel a gesztussal hidat vert két meghatározó zenei civilizáció közt. Subramaniam amellett, hogy az indiai klasszikus zene egyik legnagyobb utazó nagykövete, írt versenyművet szimfonikus zenekari kísérettel, vagy kísérőzenét különböző alkalmazott célokra. Sokak számára emlékezetes lehet hegedűhangja Bertolucci filmjében, A kis Buddhában.

L. Subramaniam
L. Subramaniam

Subramaniam nem először járt Budapesten, de indiai klasszikus zenét, ahogy Madrasban mondják, katcherit eddig magyar közönség még nem hallhatott tőle élőben. Emiatt is készült lélegzetvisszafojtva erre az alkalomra az a kisszámú, de igen fogékony és avatott rajongó, aki érdeklődik e briliáns zenei kultúra iránt. 

Indiában egy-egy igazán jól sikerült koncert során olyan energiák áradnak a színpadról, amelyek befogadása után testileg-lelkileg feltöltődve távozik a közönség. Magasfeszültségű koncert volt - szokták ilyenkor mondani. Persze ott sem minden előadás sikerül ilyen jól - mennyivel kevesebb rá az esély Magyarországon, ahol a Calcutta Trió az egyetlen rezidens formáció, amelyik a műfajt képviseli! 

A november 22-i hangversenyen fellépő művészek listája ismeretlen okból jelenősen megváltozott. Subramaniam fia, a szintén hegedűs Ambi egyáltalán nem vett részt az előadáson, pedig a koncertet vele is hirdették. Hát jó... Aztán a ritmusszekció előre meg nem nevezett tagjaként megjelent a színpadon egy bizonyos Herbert Lang. Elsőre örültem, amikor kézbe vette a kandzsirát, azt a kis keretdobot, amely hagyományosan a dél-indiai karnatikus koncertek egyik kísérője. Teljes a háttér, gondoltam váratlan meglepetéssel, hiszen hallottam már európai zenészt remekül játszani indiai hangszeren. Aztán jött a következő, kellemetlenebb meglepetés. Ez a jóember nemhogy nem volt egyenrangú társa a fellépő művészeknek, de zenésznek sem nevezhető. Pontatlan tempójából, tónustalan technikájából, alapvető intonációs hiányaiból azonnal kiderült, hogy nincs elegendő tapasztalata a feladathoz. Kár lenne magyarázatok keresésébe bocsátkozni. Tény, hogy a művészek ezt a kompromisszumot maguk sem tudták teljesen kizárni a színpadi fókuszból. Ritmusban nem billentette ugyan ki a zenét, esztétikájában viszont komoly csorbát szenvedett a koncert egésze. A világzene legnagyobb felelőssége épp az, hogy ne éljen vissza az idegen közönség tétova helyzetével. Indiában az ilyen húzás akkora blaszfémiának számít, hogy a közönség 10 percen belül kongó nézőtérrel bélyegzi meg. Persze normális esetben a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben is nehezen elképzelhető. 

Amellett, hogy visszafogott értetlenséggel fogadták a magyar hallgatók Lang groteszk szólóját, minden más tekintetben méltán ünnepelték az est névadójának karizmatikus egyéniségét. Két rága keretében egy-egy dél-indiai dal (kriti) nagyobb lélegzetű tolmácsolására került sor, gazdag improvizációs betétekkel. Subramaniam stílusa ellentmondásos és sokszínű egyaránt. Hagyományos értelemben már rég nem klasszikus zenész: mostani előadása is jó példa arra, mennyi mindent elhagyott a dél-indiai koncert obligát formaelemei közül. Másokat talán lehetne kárhoztatni azért, mert hűtlenek a tradíció kereteihez; ám Subramaniam esetében elhisszük, tiszteljük, hogy zsenije az, amely el mer rugaszkodni. Áttetszőbb, éteribb a stílusa, amely táplálkozott az északi, hindusztáni dialektusból, illetve alighanem az európai klasszikus és modern koncertélményekből is. Technikája döbbenetes virtuozitásán túl fantasztikusan könnyed. Dallamhangszeresektől nem várt ritmikai gazdagság, precizitás jellemzi. Ugyanakkor furcsán távolságtartó hangvétele nyilvánvalóan szakított azzal a fajta sűrű poézissel, amely a dél-indiai zenére oly jellemző (Subramaniam meglehetősen ritkán játszik indiai fesztiválszínpadon).

Dr. L Subramaniam
Dr. L Subramaniam

Az előadás kíséretét (ami az autentikus tagokat illeti) két igen korrekt indiai zenész látta el - Vankayala Venkata a dél-indiai dobon, mridangamon és Satya Sai Ghantasala a doromb tamil megfelelőjén, morszingon. A harapós tempó, az érett ritmikai megoldások, az éber dinamika mind méltó keretbe foglalták a hegedűt, és a művészek (akárcsak a karnatikus koncerteken szokás) sziporkázó ritmusszólóval ajándékozták meg a közönséget az előadás végén.

A Violin-kulcs fesztivál szépen illeszkedik a Művészetek Palotája tematikus programjainak sorába. Ugyanakkor kínos hibák miatt szívhatják a fogukat azok, akik a Müpát eddig mértékadó intézményként tisztelték. A koncert elején az indiai nagykövet köszöntötte a közönséget, és a Müpa által delegált tolmács szerint Ruggiero Ricci magyarul ruggérórikkinek ejtendő; a fesztivál műsorfüzete pedig Fodor Sándor "kicsi Neti" erdélyi prímást apja, a legendás Neti fotójával illusztrálja - a szerkesztő bakija még kínosabb figyelembe véve, hogy Neti Sanyi bácsi immár nyolc éve halott.