Erzsébet

Együtt a táltos hegedűs és a hiperprímás

2013.01.06. 15:35

Programkereső

Lajkó Félix újévi koncertjén Lakatos Roby volt a vendég, de a kard-ki-kard vonópárbaj nem volt - írja ZIPERNOVSZKY KORNÉL. Heti jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt.

Amikor megtudtam, hogy Lajkó Félix táltos hegedűs Roby Lakatos hiperprímást látja vendégül, először furcsállkodtam. Miért kell két dudás egy csárdába? Mindketten olyan szólisták, akik mellett zenésztársaik csak kísérők, ők abszolút zenekarvezetők. Mindketten rögtönöznek, konkrétan improvizálnak és általában is kockáztatnak, amit együtteseik lekövetnek. Lajkó és Brasnyó Antal brácsás társa között másfél évtizednél is hosszabb ideje tart az a szoros kapcsolat, amivel ketten nagy, messzevivő rögtönzött barangolásokra képesek, és ők ketten egyedül szinte komplett zenekari benyomást nyújtanak. Lajkó egyébként többször is volt már ilyen kétdudás zenei szituációban, elég ha az Alexander Balanescuval az A38-on adott egykori koncertekre gondolunk, sőt, májusban Varnus Xavérrel is fog Bach jegyében improvizálni. Tehát bátran megy ezekbe bele, viszont interjúiban többször is megemlítette, hogy a véletlennek is nagy szerep jut ilyenkor, mert nem jut mindig elég idő a próbákra.

Lajkó Félix
Lajkó Félix
Roby Lakatos
Roby Lakatos

Lakatosról pedig közismert, hogy minden, de tényleg minden műfajban otthon van. A cigánybanda hagyományos felállása az ő zenekarában általában kiegészül zongorával és gitárral. Roby "alapból" crossover muzsikus, emlékezetes kirándulásai során bejárta a klezmert (a Liszt Ferenc Kamarazenekarral), elhegedült híres filmzenei témákat, jazzmuzsikusokkal rendszeresen örömzenél, és persze a cigányprímások elmaradhatatlan repertoárja is a kisujjában van, hiszen maga is az egyik leghíresebb dinasztia büszke tagja, egyenesen Bihariig tudja követni családfáját. Róla leginkább azt lehet mondani, hogy elképesztő virtuozitása és műfaji nyitottsága együtt tették világhírűvé, ma már bármelyik kontinensen tud telt házat csinálni.

Lajkó viszont valamennyire átalakult fiatalkori önmagához képest, amilyennek a magyarországi közönség megszerette, akinek extatikus játéka óriási energiát, szenvedélyt és romantikát sugároz. Lendülete most is elképesztő, de már nem csak transzban árad belőle a hangözön. Ennek egyik jele, hogy a hegedű mellett egyre gyakrabban citerázik is - ezen a hangszeren tanult zenélni. Márpedig, azt gondolnánk, hogy azért ezen a pengetős hangszeren szűkebbek a lehetőségek. Nem azok, ez derül ki az ő játékából, főleg ami a pengetés ritmikáját, a jobbkezet illeti - az első két számot a Müpa-beli koncerten január 3-án nem is hegedűn, hanem csak citerán adta elő. A negyedik (A madárnak, az utolsó sorlemezről) például már egy meglepően reflexív, szinte lezser módon felfogott bagatell, és ezt nem csak azért mondom, mert ebben a szólista fütyölte a dallamot. Azt hiszem, bár persze nem tudom, hogy megismerném a Lajkó-kvartett zenéjét még akkor is, ha csak citerázna. Az együttesben Brasnyón kívül Kurina Michael cimbalmos és Kurina Ferenc bőgős hallható - nekik kettejüknek elévülhetetlen érdemeik vannak abban, hogy létrejött a Lakatos-Lajkó csúcstalálkozó, mert játszottak a Belgiumban élő magyar prímással is korábban. Egyébként akik a régi, csupatűz Lajkó igézetében jöttek el erre a koncertre, azok sem kellett egy fikarcnyit sem csalódjanak.

A teljes szettnyi, háromnegyed órás kvartett műsor után vonult ki a színpadra a Félixtől habitusában, ruhájában, maga viseletében is olyannyira eltérő Roby, aki magával hozta szekundánsát. Úgy sejtem, hogy ez a kiváló muzsikus Bóni László volt. De ez csak gyanú, mert - akár hiszik, akár nem - a közel két órás koncerten egy szó nem sok, annyit sem konferált senki. Viszont a két hegedűs gondosan elkerülte a cigányzenekaroknál egykor dívott vonópárbajnak még a látszatát is, hiszen ez sokszor torkollott üres bravúrkodásba. Lajkó a második részben is először citerázott, és csak később fogta kézbe a hegedűt, ám amikor citerán játszott, arra sem mondanám, hogy kísért, mert sokszor ő hozta a melódiát, és szólózott is. De akárhogyan is kerülgették egymást, amikor találkoztak, nem mindig passzolt össze teljesen a két hegedűs együttes játéka. Lajkó zenekara egy harmóniailag statikus, ritmikájában kötöttebb ideált követ annál, ahogy Lakatos és hegedűs "árnyéka" feldobnak a levegőbe egy témát, megpörgetik, modulálnak, ki-kilépnek a ritmusból és a tonalitásból. 

A másik problémát a csupa-húr együttes hangzásában érzékeltem - bár a két fő szólista hangszíne élesen eltért, és egymásnak csodálatos felelgetős, kölcsönösen inspiráló melódiafüzérekkel ajándékozták meg a közönséget, de a három hegedű, meg a brácsa és a cimbalom egy-egy dallam és egy-egy akkord hangtartományának majdnem ugyanazt a részét célozzák. El is határoztam, hogy legközelebb fúvósötösre veszek jegyet. A közönség viszont óriási lelkesedéssel követte és ünnepelte a csodás közös produkciót, amelynek szerintem legjobban sikerült részei a magyar népdalcsokrok és a két zenekarvezető területe mezsgyéjén található magyar népzene-feldolgozásai, továbbgondolásai voltak. Ha lesz folytatása a közös produkciónak, akkor érzésem szerint annak más hangszerelést is ki kellene próbálnia.