Friderika

"Az Úr Charlie Parkert választotta"

2013.01.13. 07:05

Programkereső

Esterházy Péter megmondta, de idelent ki szavatolja Parker elsőségét? Julio Cortázar nyomán Vázsonyi Jánosék - írja január 6-án a Budapest Jazz Clubban adott Jazz+Próza estjükről ZIPERNOVSZKY KORNÉL.

Legezzünk egy kicsit. Két hete egy olyan könyvről volt szó ebben a rovatban, amely a jazztörténet leghíresebb alakjainak legendáit a történeti hűség jegyében dekonstruálja, vagyishogy lehántja a hagyma héját. Ugyanez a legendárium bukkant fel egészen más formában és merítésben a Budapest Jazz Clubban Vízkereszt napján, amikor Vázsonyi János kvartettje és Varga Tamás színész adtak Parker-estet.

Vázsonyi János
Vázsonyi János

A produkció ritka kivételnek számít, hogy ugyanis jazz és irodalom ezúttal nem kioltották, hanem erősítették egymást. Ennek a borzasztóan egyszerűnek tűnő követelménynek a megvalósítása átkozottul nehéz. Arról, hogy a jazzt hogyan lehet prózában megszólaltani, még lesz szó. Irodalmi produkciót legalább ilyen nehéz úgy jazzel kísérni, hogy kívül-belül méltó legyen a témájához, de ne nyomja el azt - mindenek előtt akusztikusan. A Parker-estnek ez a józan belátás adta meg az esztétikai alapját is: vállaltan illusztratív szerepe volt a zenének, ugyanúgy elősegítette a dramaturgia érvényesülését, mint a jó filmzene. Vázsonyi és Varga Tamás színész nagy összhangban vezették végig az esten a hallgatóságot: Varga Vázsonyit "vezényelte", Vázsonyi pedig kvartettjét, Becze Gábor nagybőgőst, Görgényi Gábor dobost és Kardos Dániel gitárost.

A koncepció azt is magával hozta, hogy Parker híres számait nem a be-bop kirobbanó és mindent elsöprő expresszivitásával szólaltatták meg, hanem inkább jelzésszerűen. Csakhogy ezek a múlhatatlanul örökzöld letétek így is teljes koncertélményt nyújtottak. A zenekar egyedül a ráadásban engedett a posztmodern és az irónia csábításának: Parker egyik klasszikusát, a Donna Lee-t K-európai kuplészöveggel adták elő: "Várj, kislány el ne hidd, hogy egyszer még az életben én visszajövök hozzád..." (Az alábbi videón egy korábbi Vázsonyi-Esterházy-Parker est felvétele látható - a szerk.)

A jazzről magyarul beszélő prózafelolvasás ugyancsak több, nyelvi és kulturális áttételt tudatosított a BJC közönségében. Egy Parker halálának (1955) részleteit ecsetelő újságcikk adott ihletet Julio Cortázarnak, hogy megírja pályájának egyik kiemelkedően fontos novelláját. Az üldöző először '59-ben jelent meg a Las armas secretas (A titkos fegyverek) című kötetében, egyébként ugyanitt közölte azt az írását is, amelyből később a Nagyítás című korszakalkotó Antonioni-film készült. Az argentín Cortázar (1914-1984) életét és munkásságát meghatározta, hogy európai is volt, és nem sajnálta az időt és a fáradságot kapunyitogatásra, közvetítésre.

Az üldöző interpretációjára alapuló műsorukat Vázsonyi, Varga és Esterházy Péter, ha jól tudom, a Petőfi Irodalmi Múzeumban a 2009-es Múzeumok Éjszakáján mutatták be. Esterházy a '90-ben megjelent Hrabal könyvéből olvasott fel, amelynek Harmadik fejezete erősen támaszkodik Cortázar szövegére : "...kézbe vette és intertextualizálta, bravúros mondatok (kiéi? mindegy) ülnek a tanúk padján." A Hrabal könyve tehát nem csak a cseh, hanem az argentín író-példakép gondolatait is folytatja, cikkem címe is innen származik. Ne vegyék szerénytelenségnek, de fel kell rá hívjam a figyelmet, hogy Cortázar írásának elbeszelője, a jazzkritikus Bruno, Parker barátja és biográfusa Esterházynál más alakban tér vissza: ő az úristen (aki meg akar tanulni szaxofonozni, ezért is választja, azaz veszi magához Parkert).

De miért az üldöző a novella címe, amikor a szenvedélybetegségétől űzött Parkerről mindenkinek olyan hihetetlen történetek jutnak eszébe, amilyeneket például Cortázar is belekomponál írásába, mint hogy egyszer hazafelé a metrón, az ülés alatt felejtette a szaxofonját? Az üldöző, ami egyébként egy dél-amerikai kisregény-antológia címadó darabja is volt már negyven éve az Európa Kiadónál, erre is választ ad: "Johnny [Parker alteregója - a szerk.] az üldöző, nem őt üldözik, életének minden pillanata a vadászt, nem pedig az űzött vadat érő véletlenek sorozata. Senki sem tudhatja, mit is üldöz Johnny, pedig üldöz valamit, és az benne van az Amorous-ban meg a marihuanában, az elképesztő fejtegetéseiben, a visszaesésekben, a Dylan Thomas füzetben és mindenben, ami Johnny, ami ez a szegény ördög, és ez a valami felmagasztalja, egy képtelen lényt formál belőle: kéz és láb nélküli vadászt, nyulat, mely egy alvó tigris körül futkározik." (Scholz László fordítása)

A jazztörténeti tények és Cortázar lendületes, nagyívű írásának összefüggéseinél maradva le kell szögezni, hogy Parker életéről azóta, hogy ez a novella megszületett, sokkal többet tudunk. Akit mélyebben érdekel a téma, annak például a Bird Lives! című monográfia ajánlható Ross Russell tollából. Cortázar kulcsregényt írt, a főhős neve Johnny Carter, egyik pártfogója Pannonica bárónő, akinek lakosztályában Bird meghalt, Tica néven szerepel. Ezzel egyébként vége is Tica és a történelmi személy hasonlóságainak, a bárónő sem a kábítószerezésben, sem az ágyban nem volt Parker társa. Parker haláláról akkor majdnem az egész világ csak egy bulvárlap rosszindulatú cikkei nyomán tájékozódott. A fenti idézetben hivatkozott szám, az Amorous minden bizonnyal a Lover Man, a könyvbeli Streptomicyne pedig nyílván a Klactoveedsedtene. Nem egészen világos, hogy amikor az Out of Nowhere-ről például valós címmel beszél Cortázar egyes szám első személyű elbeszélője, akkor mindezekre miért volt szükség.

Charlie Parker 1947-ben
Charlie Parker 1947-ben

Mindenesetre tény, hogy a Lover Man leghírhedtebb felvételén Parker alig volt magánál, és természetesn a rosszul sikerült, egyesek szerint gyalázatos felvételt józanul már nem vállalta. A paradoxonok - mint  hogy életében jazzklubot neveztek el róla New York-ban, ám hamarosan ki is tiltották onnan - adják a Parker-legendárium esszenciális darabjait. Az elbeszélés nehézségeit az olvasó már Bruno nézőpontjából átéli, aki már nem tud (könyvéhez) használható mondatokat kipréselni barátjából, a lecsúszott zseniből, aki éppen a tükörképről magyaráz neki, ahelyett, hogy zenei dolgokat világítana meg neki. Mélyebben jazzben ücsörgő olvasóknak néhány, inkább jelentéktelen részletet nem szabad komolyan venni, például a blues-zal kapcsolatosan, hogy az ne lett volna kitüntetetten fontos Parkernek. Cortázar Carterének skizofrén tünetei is vannak, ez nem tekinthető teljesen bizonyítottnak Parker esetében. A novella mai, jazzkedvelő olvasója Carter helyenként zavaros monológjaival tud legkevésbé azonosulni. Egyébként ezeket sem Esterházy, sem a két író szövegeit mesterien vegyítő Varga Tamás nem nagyon vette át. Nagyon gazdag viszont a novellának az a rétege, amely megmutatja a Carter környezetében élő emberek különböző, főleg őt védeni próbáló viszonyulásait hozzá.

Jazz és irodalom tud úgy keveredni, mint a tej és a víz, de amikor kevésbé avatott prózaíró próbálja meg a jazz rögtönzését és más formai jegyeit reprodukálni, sokszor csak felvizezett italra hasonlít az eredmény. Cortázar és Esterházy olvasói, illetve Vázsonyiék hallgatói viszont igazi esszenciában részesültek.