Friderika

Tavaszi saláta a fesztiválon

2013.04.09. 10:31

Programkereső

Világzenei gitár-basszgitár duó, multimédiás kortárs balett és hazai új cirkusz: a Tavaszi Fesztiválban az a legjobb, hogy ezeket együtt szolgálják fel – írja ZIPERNOVSZKY KORNÉL. Heti jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt.

A sors, no meg persze a még nála is hatalmasabb parancsoló úr, az időbeosztás úgy hozta, hogy négy nap alatt három Budapest Tavaszi Fesztivál eseményre jutottam el a Müpában - hogy mint jazzrajongó tudósító vagy mezei fesztivál-látogató, az mindegy is. Nem ennek a rovatnak a témájába tartozik, úgyhogy csak megemlítem, hogy az új cirkusz műfajában komolyan bejelentkezett egy fiatal és sugárzóan ambiciózus magyar csapat. A Recirquel - Cirkusz az éjszakában, Vági Bence rendező és a Baross Imre Artistaképző Szakközépiskola és Szakiskolára épülő társulatának produkciója a BTF-en debütált, nagy sikerrel.

REcirquel - Éjaszaka a cirkuszban
REcirquel - Éjaszaka a cirkuszban

A produkció zenei szempontból is figyelemre méltó, az elektronikus zenei, hangsúlyosan mai részeket Fiddler (Terjék) Gábor, az akusztikus és szinte mindig pastiche-szerűen odatett darabokat Sárik Péter szerezte, utóbbi az egyetlen "élőben", a színpadon zongorán közreműködő zenész. A bennem korábban felmerült kérdésre egyértelmű választ kaptam: ennek az összművészeti műfajnak igenis helye van a Fesztivál Színházban, még ha az előadás egyes artista-számait összetartó dramaturgiának van is hova fejlődnie.

Ha már tavasz, akkor Le Sacre du printemps: Sztravinszkij műve éppen idén száz éves, de az én fülemnek ezt hiába mondom, nem hiszi el. Bizonyára hasonlóan fogta fel a művet a német Klaus Obermaier, aki 2006-ban Linzben mutatta be koreográfiáját. Az Ars Electronica Futurelab műhelyével közösen a technika segítségével transzponálták az egy szem szólótáncost - a Müpában a fantasztikus Julia Mach-ot láttuk - egy bonyolult, 3D-s kivetítő rendszeren keresztül - és persze a pódiumon, amint eltáncolja a darabot.

Stravinsky: Le sacre du printemps
Stravinsky: Le sacre du printemps

A kivetítő rendszer izgalmas lehetőségeiről, amelyhez ki is osztották a kellő, térhatású szemüveget, hosszan lehetne mesélni. A közönséget szinte teljesen felkészületlenül érő előadásnak óriási sikere volt, mert a technika önálló médiummá vált az alkotók kezében, akik építettek is arra, hogy a bekamerázott pódiumon mozgó táncosnőt és az alterált vetített képét egyszerre is lehetett figyelni. A polivalens, bátor és iszonyatosan sok munkával létrehozott előadással az egyetlen bajom, hogy ennek a műnek a koreográfiáját nehezen tudom elképzelni futás, nagy ugrás, sebesség nélkül: de ezeket a technikához alkalmazkodó méretű, kisebb pódium nem engedte meg. Értelmezésben ez viszont introvertált, belső folyamatokra redukált tavaszi áldozatot eredményezett, és a művet, úgy tudom, azért társas extázisként is érvényesen vitték már színre. A Keller András vezényelte Concerto Budapest az első részben egy ritkábban játszott Sztravinszkij-balettet adott elő, az Apolló a múzsák között címűt, ami hangulatilag jól vezette be a fő műsorszámot, de (tánc nélkül) nem tudta mindig teljesen lekötni a figyelmemet. Ehhez prelűdként játszották a 3. Brandenburgi versenyt, az eredeti kamara hangszerelésben, igazán szellősen, könnyedén és vidáman, de alig észrevehető apróbb pontatlanságokkal.

Az időpontok torlódása miatt sajnos nem jutottam el a Snétberger Tehetségközpont Thália-beli bemutatkozására. Ezzel lett volna ugyanis igazán kerek a Snétberger Ferenc-Richard Bona duókoncertről szóló történet, ráadásul Bona már a Müpában kilátásba helyezte, hogy másnap ő is fellép - nyilván meglepetésként, mert programjukban csak a pécsi, vasárnapi duókoncertjük volt meghirdetve. Snétberger bizonyára rekorder, a Magyar Érdemrend középkereszttel tavaly és régebben Liszt-díjjal kitüntetett előadóművész nyolcadszor lép fel a Müpában öt év óta, de mindig más felállásban. Ehhez azonban rögtön hozzá kell tenni, ami a zseniális gitáros számára első számú prioritássá lépett elő: a Veszprém megyei Felsőörsön két éve indult Snétberger Tehetségközpont (amiről szerveződésétől kezdve rendszeresen beszámoltunk) négy különböző koncerthez adta tavalyelőtt január óta az apropót Müpában.

Snétberger Ferenc és Richard Bona
Snétberger Ferenc és Richard Bona

Így azután a Bona-Snétberger duó sem volt még ezen a helyszínen: csak Vinacciával kiegészülve játszottak itt. Egészen más volt az az este: Bona a Nemzeti Hangversenyteremben pénteken vendégként úgy érezte magát, mintha "Ferenc" régi törzsklubjában játszottak volna - társalgott, ismételten a magyar pálinkát és a gulyást dicsérte, sztorizott, politizált (occupy alapon, némi populizmussal keverve), elmondta, hogy most már neki is a kisgyerekek tanítása a legfontosabb, és mindig újra elcsodálkozott azon, hogy a közönségből a karzatra, a háta mögé is jutott.

A kameruni származású basszusgitáros-énekes világsztár és Berlinben élő magyar barátja között az első néhány számban intim és - ütőhangszeres vagy fúvós nélkül - olyannyira visszafogott volt a művészi interakció, hogy szinte megfeledkeztek a közönségről. Különösen, hogy a bevezető új, meditatív Snétberger-kompozíció után néhány számban akusztikus gitáron duóztak. A több mint másfél órás örömzenélés során sokszor változtattak a "hangszerelésen", hiszen Bona samplerrel és más elektronikus eszközökkel is árnyalja basszusgitárját és énekét, méltán híres hangterjedelme és invenciózussága. Míg Snétberger (a szólóban játszott medley-ben is) a klasszikus gitár felfogásból indulva a latin harmónia- és ritmusvilágtól és a jazztől megtermékenyítve jutott el saját stílusáig improvizációiban és szerzeményeiben, Bona az ösztönös rögtönző, kis túlzással azt lehet mondani, hogy az ő world-music levesébe a téma nem is kerül bele, hanem rögtön annak egy variációja. Hangképzésük, ritmikájuk és ebből adódóan attitűdjük is más, Snétbergeré egyenes, a Nyugat-Afrikát zenei otthonának mondó Bonáé inkább parlando és persze off-beat, az eltérést keresi a szokásostól, a szimmetrikustól. Persze ez a kontraszt a koncert javára vált, és a magyar közönség boldogan, sőt önfeledten azonosult mindkét fantasztikus muzsikussal.