Orsolya

Coreai vigilia

2013.08.15. 07:01

Programkereső

Az új Chick Corea-lemez belső borítófényképén öt lezser fiatalember áll, köztük a világhírű billentyűs-zenekarvezető. A 71 (!) éves muzsikus megint meg tudott újulni - írja Zipernovszky Kornél. Jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt.

Essünk túl a nehezén - a lemez címe ugyanis Vigil; a magyar nyelvben ez a latin szó eredeti formájában honosodott meg. A virrasztás célja az európai kultúrában általánosan a természetfelettihez kapcsolódás, a hit megélése. Nem véletlen, hogy a harmincas években a magyar neokatolikus szellemi irányzat kulturális folyóirata ezen a címen indult és jelenik meg azóta is. A virrasztás az ünnep eljövetelének megülésére szolgál, mint ahogy fennmaradunk az éjféli miséig karácsonykor. Legalább ugyanilyen fontos a vigilia a gyász kifejezésére a zsidó-keresztény hagyományban (ahogy például Halmos Béla temetése előtt a zenészek virrasztottak és játszottak).

Chick Corea - Vigil
Chick Corea - Vigil

A lemez borítóképe viszont valami mást sugall: egy sci-fi vagy fantasy filmből előkerült páncélos lovas látható rajta. Egy ideig az ember még jóindulatúan elhiszi, hogy valami mélyebb tartalom, valódi metafizika sejlik fel az olyan számcímek mögül, mint a Galaxis, azután a 32-es Galaxis 4es Csillag, Az Űrön kívül, és a Chia bolygó. Végképp nem lehet senkinek semmi kifogása a Könyörgés a békéért című számcím sugallatával szemben, de akkor meg miért van lézerdárdás űrlovag középkori páncélban a címlapon? Békeharcért? Corea lépten-nyomon, itt is elárulja, hogy ő L. Ron Hubbard, a magát tudományosnak tartó vallásalapító követője, és bizony a Vigil ebben az értelmezésben rögtön más megvilágítást kap. És milyen utazás az, ami - mint ahogy a pianista versezete állítja a lemezen - valahonnan vezet sehova, és mindenhonnan is sehova?

Szerencsére a lemez promóciós videójában Corea tiszta vizet önt a pohárba, így én is megpróbálom elhessegetni ezeket a gondolati tartalmakat. A virrasztók Corea elmondásában maguk a fiatal (nála harminc-negyven évvel fiatalabb) zenészek, akik őrzik a lángot, fenntartják a hagyományt, és Corea tanul tőlük. A zárószám (alcímként is felfogható) ajánlásában mindezt ki is terjeszti a szerző: „A zenekultúránk azon teremtőinek, akik végig virrasztottak" - ennek előzménye pedig a korábbi számok dedikálásaiban előforduló nevek: John Coltrane és Roy Haynes. Na, ez a vigilia-történet már emészthetőbb nekem.

A lemezfelvétel alapvető paraméterei közül elsődleges jelentőségű, hogy Corea hosszú évek óta nem adott ki olyan lemezt, amelyet elejétől a végéig újonnan született szerzeményeiből állított össze. Más lapra tartozik, hogy a repríz jellegű repertoárral és ősrégi partnerekkel (Stanley Clarke, John McLaughlin, stb.) is besöpört jónéhány Grammy-t ezalatt. Az újonnan összeválogatott, fiatal zenészekből álló kvintett nehezen szokott össze, erről tanúskodik tavaszi első turnéjuk amerikai és európai kritikai visszhangja. De nem nyeretlen kétévesekről van szó, hanem már a legkeresettebb session-zenészek között számon tartott, nem csak portfóliójukat, hanem egyéni hangjukat is régen kialakított muzsikusokról. A kvintett zenéjére Corea mellett szerintem a Jaco Pastorius nyomdokain indult, de baromi messze jutott francia basszusgitáros, Hadrien Feraud lehetett a legnagyobb hatással. Pedig a második akkordhangszert az East Bay környékéről származó, a Stanfordon diplomázott gitáros, az ötösből a legfiatalabb, Charles Altura kezeli. Nála hangsúlyosabbnak éreztem a brit Tim Garland jelenlétét, sokszor adja meg a zenei folyam érzékenységét a végig dübörgő, bár a rock-jazz-be sohasem visszasüppedő zenekarban. Fantasztikus Marcus Gilmore egyéni hangja, persze ő sem először tette magát oda világszínvonalon. Gilmore annak a legendás néhai dobosnak, Roy Haynesnek az unokája, aki utoljára éppen Coreával szerepelt Magyarországon a Veszprémi Sportcsarnokban, és akivel Corea 1968-ban, tehát 45 évvel ezelőtt egyik legmaradandóbb lemezét vette fel (Now He Sings, Now He Sobs). A dobnál most az unoka foglal helyet, a zongoraszéken ülő muzsikus maradt a helyén...

Chick Corea - Vigil
Chick Corea - Vigil

A kvintett néha közel kerül a néhány éve kirobbanó sikerrel felújított Return To Forever világához, de az egyik szám (Portals to Forever) alaposabb meghallgatásából kiderül, hogy nem esik bele az önismétlés (zenében egyébként inkább bocsánatos bűnnek tekintett) hibájába. A számot Corea szintetizátoron esztámmal indítja, Feruad-val kéz a kézben, és ebbe bele-belegördül a nagykaliberű dobolás - mindez egy-két hang után azonosítható: ez csak Corea lehet, a szintisound, a ritmus, a hangszerelés, az esztám latinos ritmikája és az induló dallam íve. Az egész bevezetés tehát még akár RTF-szám is lehetne, de Garland soundja és a szerző dallamvezetése más, sokkal inkább kortárs vizekre viszi a hajót. Corea rázza meg először - azért még mindig nagyon visszhangos szintijén - a témát, majd felelgetős és kollektív örömködésbe torkolló szólók következnek, Garlandot például figyelemre méltóan követi le és árnyalja Altura, de többször haladnak együtt Coreával is más számokban. Kezd gyanús lenni, hogy a téma valójában maga az intró, annyiszor visszatérnek hozzá. Corea Feraud-val kettesben futtatja meg, Gilmore mellett ott van magas hozzáadott értékekkel Pernell Saturnino ütőhangszeres, m.v. is. Corea invencióinak összes eleme ismerős, de az összbenyomás frissnek, lendületesnek és újszerűnek hat. Garland basszklarinétjával új fejezet kezdődik a negyedórás szám történetében, és ebben a részben is a statikus-dinamikus muzsikusi pozíciók meglepő váltogatásával érik el a fő hatást. Kollektív kíséretet kap Garland rövid, de nagyon igényes, a ragadozó karmokat csak óvatosan megmutató szólója, hogy azután Corea is visszatérjen az akusztikus zongorához, Alturának is vannak újabb villanásai. A szám kivezetése is leginkább az együttes egészét mozgatja meg, mesteri arányérzékről tanúskodik a kilassítás, a nyugvópontra jutás, ha a címből indulok ki, akkor a beérkezés - ezek szerint a „portal" fontosabb szó a címben, mint a többi, értem már. Lehet, hogy elfogytak Corea szavai a címadáshoz, és most már mindig ugyanaz az egy-két verbális kifejezés jut eszébe új számainál is, de bizony mondom, én máson nem tudom tetten érni előre haladott korát. Ezen a szinten édesmindegy, hogy februárban a Vigil-re Corea megkapja-e huszon valahanyadik Grammy-jét - Corea képes volt megújulni, és ott áll a vártán, ahol kell. Ezen nem változtat az sem, hogy vendégként két eredeti RTF-tag, Gayle Moran (sajnos kicsit már avíttnak ható vibrátóival) és Stanley Clarke is felbukkan, más vendégek, például Ravi Coltrane mellett.

Az összesen hét szám azonnal beazonosítható mint Corea zenéje, miközben egyetlen eddigi lemezével sem keverhetőek össze. Nem is a Portal... a legjobb szám a lemezen, erre inkább a Haynesnek dedikált, játékos és kápráztatóan induló (de kicsit leülő) Royalty, vagy még inkább a zárószám, az impozáns, nagyívű Legacy pályázhat. Mennyivel koherensebb lett volna, ha Coreáék a zárószám címét tették volna a lemez élére is, csak akkor nem utal semmi a megújításra, egyedül a hagyományra utalt volna. Heraud és Garland itt is messze tudnak távolodni a szerző és témái stíluselemeitől, ritmikai- és dallam patternjeitől, de attól még nem akarnak vele szembemenni. Hatalmas az előkészítés, fel-felvillannak a hangszerek, nincs hosszabb szóló itt sem, de mindenki ezerrel nyomja, nőttön-nő a feszültség. Nem tudom pontosan, hogy mennyi a megírt és pontosan meghangszerelt részek aránya, és mennyi a fiatal titánok által belevitt invenció, de a kvintett egészen zseniálisan tér el, majd vissza a téma alapdallamához. Tíz perc tömény izgalom, energia és egy szinte puritán, rövid záróakkord. Kolosszális, ahogy szinte az egész lemez.