Vendel

Építs balkézzel katedrálist

2013.11.07. 07:08

Programkereső

Hat ráadást adott Brad Mehldau a Zeneakadémia felújított Nagytermében - gyakorlatilag egy egész második részt követelt a budapesti közönség. Pedig nem is volt különösebb ováció, csak kitartó, szűnni nem akaró, magabiztos tapsáradat - a közönség egyszerűen tökéletesen megértette és átérezte Mehldau üzenetét: méltóságteljes, áradó, bölcs zongorajáték tanúi voltunk, amely klasszikus korok magasságait és mélységeit idézte föl, valahonnan a mélyebb tudattalanunkból. KRITKA

Vannak felejthetetlen koncertek. Onnan lehet megismerni őket, hogy minden lényegtelen részlet lekopik róluk, és tiszta szubsztanciájukban őrzi őket az emlékezet. Egyszer, a nyolcvanas években Keith Jarrett adott kétestés koncertet a Zeneakadémián, aminek még a pontos évével kapcsolatban is kisebb vita alakult ki a megrögzött magyar jazzkritikusok között. Magam sem tudom már, mikor volt, talán 84-ben, talán 89-ben, épp csak tizenegynéhány éves voltam. Emlékszem, apám csak az első koncertre akart elvinni, mert azon Jarrett végigjátszotta Bartók Gyermekeknek című etűdgyűjteményének első kötetét.

Brad Mehldau
Brad Mehldau

A közönség feszült volt, és várt valami kimondatlanra. Hátha a ráadásban Bartókra improvizál. Jarrett elképesztő pedáns billentéssel, ám meglehetősen unalmasan teljesítette a hivatalos programot. Mindenki tövig rágta a körmét. Ő pedig szigorú volt, mint mindig: az utolsó darabnál lapozott, és belefogott a második kötetbe. A másnapra meghirdetett koncert tervezetten Jarrett szabad improvizációit tartalmazta. Emlékszem, mivel az egész házban nem találtak több pótszéket, a közönség frontvonala valahol a zongora alatt találkozott a művésszel, mert néhány néző csak a színpad padlóján tudott helyet foglalni, annyian voltak kíváncsiak arra az egy szál hangszerre. Akkor tapasztaltam meg életemben először, mit jelent a zenei extázis.

Ez a mítosz járt a fejemben, amikor most megint azt az egy szál hangszert néztem a csodásan felújított Nagyterem színpadán, és vártam, mihez kezd majd vele a ma esti művész, Brad Mehldau. Persze többszörös hátrányból indult ahhoz az egykorihoz képest. Egyrészt ezúttal nagyjából tudtam, mire számíthatok. Másrészt ma már nem kíváncsiak annyian a zongora hangjára, mint akkor.

Mehldau azonban egy pillanatra sem okozott csalódást. Nem is akart ő megfelelni semmilyen külső körülménynek. Bizonyos szempontból nem csinált felhajtást, nem hajtott a meglepetésre. Egyszerűen gyakorolta azt a hatást, amire képes. És úgy alakult, hogy az a jelenség, amelyet úgy hívnak, hogy Brad Mehldau, szinte tökéletesen illeszkedett a Liszt Ferencről elnevezett intézmény régi-új falai közé.

Brad Mehldau
Brad Mehldau

A koncert felépítése némileg szokatlan volt abból a szempontból, hogy Mehldau elhagyta a sallangosnak vélt „könnyed bevezető - sűrűbb középrész - brutál virtuóz csúcsblokk - levezető ráadás" sémaszerű szerkezetét. Az elejétől a végéig szinte ugyanazt játszotta. Nem voltak poénok (Mehldau amúgy sem az a vicces fiú), üres brillírozások; nem volt cirkuszi sportprodukció, ökölbe szorult arc szóló közben, orgia a hangszerrel... Ennél sokkal méltóságteljesebb produkciót hallhattunk. Valamennyi kompozíció egyfajta balladai kontemplációba merült, amely egyszerre volt intellektuális és érzelmi töltésű. Kitartó magabiztossággal, elejétől a végéig ugyanazzal a türelmes tempóval kísérte a művész hallgatóját a katarzis felé. A témák viszonylag puritán, feszülten visszafogott felvázolása után rendszerint sűrű akkordszövetbe burkolt variáció indult útjára, amely igencsak bonyolult harmóniaváltásokkal kötötte le a figyelmet. Közben gyakran a balkéz sötétebb basszusszólama vette át a dallamvezetés szerepét - jellemző stílusjegye ez Mehldaunak. Ha improvizál, az gyakran sűrű metafizikai bolyongásba sodorja a hallgatót, még akkor is, ha épp popslágerek feldolgozása kínálja az alaptémát - ahogy most is felhangzott egy Neil Young-dal, két Beatles és jópár standard is. Ám soha nem zavarodik bele a saját maga által épített labirintusba: a tér, a magasság érzése a valódi célja ezeknek a kísérleteknek. Mehldau művészetének erénye ezúttal is csillogott: betöltötte a Zeneakadémia legutolsó, gazdag allegóriákkal díszített sarkait is, és a hatás biztos tudatában, a közönséget teljesen feltöltve hagyta el a színpadot.