Kelemen, Klementina

New York-i emberünk

2014.01.05. 07:36

Programkereső

Németh Ferenc dobos tavaly megjelent lemezét végre „élőben" is meghallgathatta az őt mindig visszaváró budapesti közönség, amelyik most sem csalódott - írja Zipernovszky Kornél. Jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt. TAKE7

Egy kisebb, bő egyhetes, de így is nagyon fárasztó turné során, Párizsból és Svájcból jövet, Olaszországba menet jutott el a nagy New York-i jazzparti magyar résztvevője, Németh Ferenc (37) és zenekara Budapestre, hogy a Művészetek Palotájában találkozzanak a közönséggel. 

Németh eddigi életútja nagyjából ismert az érdeklődő közönség előtt, de nagy vonalakban szívesen megismétlem itt is, mert ritkán mondhat el az ember ilyen szép, mindig felfelé ívelő történetet. Ferenc édesapja is dobolt lakodalmakban, összejöveteleken, de szülőfalujából, Zalacsányból egy másik településre kellett járjon hangszert tanulni.

Németh Ferenc
Németh Ferenc

Meg sem állt a pesti Jazz Tanszakig, ami után rögtön a Berklee-n kapott ösztöndíjat, majd a New England Conservatory-ba járt, immár Masters diplomás képzésre, majd ezt egy újabb, még magasabb szintre emelte. Ugyanis a jazzoktatás fellegvárába, a Thelonius Monk Institute-ba is felvették. Itt a hallgatói zenekarban együtt muzsikált a már a Berklee-ről jó ismerős, benini származású Lionel Loueke gitárossal, aki most is elkísérte Pestre. Gil-Fe-Ma néven triót is alakítottak Massimo Biolcati bőgőssel, akinek norvég és olasz felmenői vannak. Loueke egyébként rendszeresen szerepel Herbie Hancock lemezein és koncertjein, szóló lemezeit a Blue Note jelenteti meg. Ferenc viszont saját kiadásban hozta ki tavaly azt a lemezt, amellyel rá jellemzően nem robbantott vagy nem rúgta fel a hagyományokat, de azért nagyon is különlegeset és szokatlant alkotott, természetesen az összes zene szerzőjeként, hangszerelőjeként és dobosként. Németh a Triumph tavaly őszi megjelenése óta egy másik, egészen másképp izgalmas lemezt is piacra dobott. Egy elmélyült, meditatív duóról van szó, amelyet a spanyol származású szaxofonos-ütőhangszeressel, Javier Vercherrel alkot most már szintén hosszú évek óta, és amelyet a lemez egy részén Dave Kikoski zongorista egészített ki.

A Triumph című lemez sem önkényesen csokorba szedett, improvizációs segédeszközként funkcionáló melódiákból áll, mert formailag inkább egy szvitre vagy szimfóniára emlékeztet. A Fideliónak ezt így foglalta össze: "...nem számcímekben, hanem tételekben gondolkodtam. Egységes íve van az egésznek elejétől a végéig, az elsőtől a tizenkettedikig, de ezen belül négy tételenként kisebb egységek is észrevehetőek. A számokat önmagukban is meg lehet hallgatni, de azt akartam, hogy ha valaki leül, akkor egyben is végighallgathassa, ezért vannak átvezető részek."

Németh Ferenc
Németh Ferenc

Persze, abban sem a véletlen vagy az ötletszerűség dominált, ahogy a témáknak címet adott, még azt sem túlzás rámondani, hogy egy zenei önéletrajzot vagy parainézist nyújt művében. Ugyanebben az interjúban utalt erre: „Nekem nagyon sok mindenért meg kellett küzdenem: a középiskolától kezdve a főiskolán át, azután Amerikába kikerülni, a különböző körökbe bejutni, hogy New York-ban vagyok egyáltalán, ezekkel a zenészekkel játszhatok, de a saját lemezemre már azt hívok el, akit akarok."

A lemezt ugyanis a jazzélet legnagyobbjaiból összeállított kvartettel rögzítette: Loueke mellett Joshua Redman és Kenny Werner közreműködött. Miután a stúdiófelvételt ugyan vállalata Redman, de a turnézást az anyaggal rengeteg egyéb elfoglaltsága miatt már nem, ezért a szaxofon szólamra időközben más szólistákat is felkért Németh. Chris Potter, azután Chris Cheek és Mark Turner is eljátszotta az anyagot, Budapestre azonban nem közülük valaki, hanem Gregory Tardy érkezett. A karakteresen virtuóz, könnyeden magas regiszterekbe emelkedő és energikus, de egyértelműen lírai vénával megáldott Tardy már rég megtalálta egyéni hangját, amihez az útja egyebek között Ellis Marsalis óráin, Elvin Jones, Andrew Hill és mások zenekarain át vezetett. De első Blue Note-lemeze saját együttese élén is már tizenöt éve jelent meg, tizenegyedik szóló albuma januárban várható. Még ennél is jóval hosszabb és gazdagabb pályára tekinthet vissza a brooklyni Kenny Werner. Ugyan már elmúlt hatvan éves, de nemrég, 2010-ben kapott Guggenheim ösztöndíjat, ami az egyik legmagasabban dotált ilyen jellegű elismerés.

A generációs különbségek semmilyen módon nem voltak észrevehetők a kvartett zenéjében. Viszont a lemez egyébként összefüggő szerzeményei máskép szólaltak meg a koncerten - no nem mintha bármit számon akarnék kérni, a jazzben nem az a tízpontos gyakorlat, ha valaki hangról hangra megismétli a stúdióban ellejtett kűrjét - mert számonként adagolták zenei a folyamatot, ráadásul a DVD-felvételben részt vevő kamerák kedvéért hosszabban konferálni is kellett a második szám után, és azután rendszeres időközönként.

Persze a több mint kétórás koncertbe sokkal nagyobb és tágasabb szólók fértek bele, mint a lemez szvitjébe. Ezek között viszont akadt egy-két olyan is, ami túl messzire kanyarodott a koncepciótól, például éppen Loueke gitáros-elektronikás-énekes produkciója az első számban (Triumph). Eleve, a koncert első része valahogy nehezebben vett lendületet, pörgött fel, mint a második. A folyamatos gondolati ív ellen hatott az is, hogy a Footprints című Shorter-örökzöldet is eljátszották. Ezzel ugyan nem volt semmi baj, sőt, gyönyörű volt. Csak éppen tovább lebontotta az érdekes mesét, ami Ferenc életének tényei és tapasztalásai köré szövődött. Ez egyébként már a koncert harmadik részére esett, amelyben a kvartett kibővült a régi barát Chris Potterrel, akit szerencsére így ebben az évben is megcsodálhattunk a MüPában. Hosszan lehetne írni a két mesteri szaxofonos közötti nüansznyi különbségekről, a robusztusabb és elementáris erejű Potterről, és a vele egy nyelvet beszélő, de mondanivalóját mégis mindig máshogy kanyarító Tardyról. Werner Fenderen és akusztikus zongorán is hihetetlenül eredeti, minden szólójában meglepetést okoz, és minden alkalommal másképp. Loueke, aki mindjárt három funkciót is ellátott a kvartettben, ritmus- és szólógitáros is volt meg bőgős is, nem beszélve az énekéről, mind Tardyval, mind Wernerrel pompásan össze-összekapaszkodva, improvizációban hozta az egészen speciális transz-nyugat-afrikai hangzást, amivel világhírű lett. A "mi New York-i emberünk" pedig minden szerepében óriási koncentrációval, pillanatnyi kihagyás nélkül, szerényen, sőt alázattal, de mindig határozottan irányította nagy tudású társait. Dobolásáról külön cikket kellene írni, főleg leírhatatlanul pontos arányérzékéről, amivel saját hangszerének hatókörét, szerepét tévedhetetlenül meghatározza. Harmincöt fölött már talán nem kellene érettségét dicsérnem, de azért ez Potter vagy Werner mellett is feltűnő volt. Tehát ugyan a csodálatosan egybeszabott lemezanyag egyes erényei elhomályosultak a koncerten, ez természetes is, de amit elvesztettünk a réven, visszanyertük a vámon: hangszeres zenekarvezetőként és dobosként Németh újabb erényeit ismerhettük meg. Alig várom, hogy Vercherrel is hazalátogasson egyszer, mert az is a meglepetés erejével fog hatni.