Erzsébet

Török mustra, nem áfium

2014.01.15. 07:14

Programkereső

A Müpa idei Jazz Showcase-én a törökországi jazzéletből adott kóstoló kicsi korty volt, de erős - írja Zipernovszky Kornél. Jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt. TAKE7

Hatalmas ország, érdekes, hanem is túlságosan kiterjedt jazzélettel. Isztambulnak van egy világhírű jazzfesztiválja, egy hetente hat estén kinyitó jazzklubja, és itt rendezték 2013-ban a Nemzetközi Jazz Nap központi koncertjét. Nyilván elsősorban azért, mert a jazz műfaja fogantatása óta ugyanolyan harántfekvésű és multikulti, mint Kis-Ázsia. De az UNESCO-gála a későókori Hagia Irene templomban kicsit túllőtt a célon. Nem váltotta be azok reményeit, akik a jazzközönség létszámának, össztársadalmi ismertségének és megbecsülésének emelkedését szerették volna látni. Inkább azok számítása vált be, akik a digitális és szociális média erejében bíztak. Viszont a török jazz-zenészek eléggé kirekesztve érezték magukat a csupa-VIP gáláról. Még az aznapi Monk-intézetes műhelyet is a legelőkelőbb középiskolába vitték. Sokan felemlegették, amit Dizzy Gillespie csinált az ötvenes évek közepén, mint USA jazz-nagykövet - kikövetelte az utcagyerekeknek, hogy ingyen hallgathassák meg őket. (A Magyarországon az erről szóló beszélgetés hatására szerveződő eseményekre majd még visszatérek ebben a rovatban.)

Okay Temiz
Okay Temiz

Három produkció folyamatosan emelkedő művészi színvonalat eredményezett a Showcase első napján a török zenekarok részéről. Uraz Kivaner zongorista kvartettje, amelyben Engin Recepogullari szaxofonozott, tökéletes nyitózenekar volt. Amúgy mind a három nap során átjárhatónak, egymásba csúszónak bizonyultak azok a kategóriák, amelyekkel egy-egy pályakezdő muzsikust vagy már beérkezettet mutatnak be, és ez mindenkinek jót tett, bár a showcase szigorúbban vett szakmai céljától eltért. Kivanerre, aki harmincnyolc éves, ez fokozottan igaz, őt már nem lehet zöldfülűnek tartani, játszott már olyan nagyságokkal is, mint Kurt Elling vagy Wallace Roney. Stílusa modern irányban nyitott mainstream, saját bevallása szerint a klasszikusok mellett Ahmad Jamal volt rá például nagy hatással. Szopránon és tenoron is hatásosan dolgozó szaxofonosa, egy leheletnyivel nála kevésbé tűnt érettnek, de azért így is hozták a legmagasabb nemzetközi szintet, és az elvárható lokális koloritot: törökösen nyomták az utolsóelőtti számban. Kivaner énekelni is szokott, és hogy milyen igazi all-round zenész, arra itt egy házi készítésű, otthon mobillal felvett kis videó-etűd, amit azért érdemes megnézni.

Kivaner és a sorrendben következő török produkció a Müpában nagybetűssé tett Előcsarnokban játszottak. Sajnos, a helyesírás nem teszi a helyiséget - nem hely, hanem folyosó - koncertre alkalmassá, erre már a korábbi években is panaszkodtam. A hang szökik felfele és oldalt, aztán meg visszaüt a visszhang, a nagytermi koncertre menők a könyvesboltból jövők, nettó bámészkodók bejönnek a képbe minden oldalról, bevillog a múzeum végtelenített reklámjának nagyképernyője, és mindig jönnek bamba bámészkodók. Akusztikusan csak azok jártak rosszul, akik odamentek a koncertet meghallgatni, ugyanis a színpadon a közreműködők mindent jól hallottak a monitorokon keresztül. A webközvetítés nézői és hallgatói szintén mentesültek az echótól. Azért azt le lehetett szűrni, hogy néhány kimagaslóan magnetizáló produkció is csak langyos fogadtatásban részesült - és ezt nem lehetett csak a szokásos délutáni álmosság rovására írni. A webstream előtt tényleg le a kalappal: egy tartózkodóan közelítgető kamera és a nagyon jó vonalhang, nem kell több. Bár ingyenesek voltak, azért a délutáni koncerteken becslésem szerint száz-százhúsz körüli volt az egyszerre helyet foglaló nézők legnagyobb száma. Tehát nem tudom elképzelni, hogy ezt ne múlta volna felül a virtuális nézőké - főleg, hogy a fiatal közreműködők nyílván el is rakják emlékbe, meg felrakják a weboldalukra.

Tehát a szó szoros értelmében is átmeneti pódiumon az Orkut & Musluoglu & Ikiz Trió lépett fel. Ők sokkal erősebben bekapcsolódtak a nemzetközi vérkeringésbe, produkciójuk a kortárs európai jazz legmagasabb színvonalát nyújtotta. A gyerekkora óta Svédországban élő dobos, Robert Mehmet İkiz különböző formációkkal már sokszor járt nálunk, Tóth Viktorral is turnézott, jelenleg is tagja két svéd szuperprodukciónak (Magnus Lindgren Batucada, Nils Landgren). Bár ő konferált, inkább a zongorista volt a legegyenlőbb az egyenlők között, bár játszották mindhármuk szerzeményeit. Ercüment Orkut játéka bennem leginkább Avishai Cohen zongoristája, Shai Maestro stílusát idézte fel, ahogy nagyszekundos hangközlépésekre, tágas skálákra, bővített akkordokra és persze páratlan ritmusokra épült. Még a lassú számban is, a bőgős Ozan Musluoğluéban világos színeket véltem látni, mediterrán derű áradt szét a teremben, már a Capri című Ikiz-számtól kezdve. Ezek az éles, derűs sugarak még a régi bazár sötétjébe is tágasságot és fényt varázsolnak:

Az első estét a török jazz nagy öregje zárta, Okay Temiz lépett fel szextettje élén, hard-core, rockritmusra épülő world-jazz produkciójával. A szextettben az alapító dobol, a rockritmusért részben bőgőse (nem basszgitárosa!) felel, ugyanaz a Musluoğlu, akit kicsivel előtte Orkutékkal hallhattunk. A nagy crescendókban és széles ívekben mozgó, a fusion-korszak pozitivizmusából építkező, de nem ósdi zene folyamatokra is bontható, nem csak számokra. Másik benyomásom inkább térbeli, a két „öreg" Temiz és a pompás gitárnyűvő Önder Focan valamint az egzotikumért és helyi ízért főfefelős Ahmet Ozden, aki a zurna nevű sípon játszik, Cagdas Oruc szaxofonossal és Musluoğluval együtt végig húztak, de a zenekarvezető zongorista fia, Tom néha csak utánuk kullogott. Temizről sok érdekességet fel lehetne itt sorolni, vagy másképp az egyik közösségi portálról lehetne példát venni, amelyik nem törődik a körítéssel, rögtön felsorolja Temiz eddigi nyolcvan (80) szerzői lemezét, köztük azokat is, amelyeket például Svédországban jelentetett meg. Temiz szólózni néha előjött hatalmas szerelése védőbástyái mögül, és például élvezetesen pöngette az elektronikusan modifikált Berimbaut. Ez a produkció valóban showcase volt, bár egy hetvennégy éves ember vezeti, de megmutatta nemzedéke pályáját, mint cseppben a tenger. Temiz már Don Cherry mellett, tehát az egyik legnagyobb world music úttörőnél is ott volt. A magas szinten determinált elemek, egyszerűbben mondva a török népzene olyan különlegességet és autenticitást adtak az Oriental Wind zenekarnak, amilyet ritkán hallani, és amelyet Budapesten is kitörő ováció fogadott.