Emma

Zene Terezínben

2014.01.31. 07:09

Programkereső

Mi ellensúlyozhatná jobban az embertelenséget, mint a zene? - teszi fel kérdést a Refuge In Music című új DVD kapcsán, a Holokauszt emléknap alkalmából Zipernovszky Kornél. Jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt. TAKE7

- De honnan voltak hangszereid?

- Tudod, a koncentrációs táborokban rengeteg hangszer volt, mert sok zenész abban a hiszemben érkezett hangszerével együtt ide, hogy munkatáborba jön. Aztán azonnal az érkezéskor be is gyűjtötték tőlük azokat.

Így emlékezik Coco Schumann német jazzgitáros arra, hogy egy Rheinhardt-gitáron játszhatott Theresienstadtban/Terezínben. Schumann akkor a Ghetto Swingers tagjaként kávéházi zenét játszott, privilegizált helyzete volt. Amikor zene szólt a táborban, akkor az emberek egy kicsit vissza tudtak helyezkedni a normalitásba. Pedig abban a kávéházban nem kávét szolgáltak fel, hanem csak barna vizet, de a zenét nem hamisították. A szabadság illúzióját jelentette a táborlakóknak, még akkor is, még ha csak szigorúan kiporciózott adagban is hallgathatták. Volt olyan gyermek-opera előadás, gyermek és felnőtt résztvevőkkel, amelyet lázasan próbáltak a főpróbáig. Csak az előadást nem tartották meg, mert a teljes szereplőgárdát egyik napról a másikra elszállították Theresienstadtból Auschwitzba.

Coco Schumann
Coco Schumann

Coco (Heinz Jakob) Schumann is Auschwitz-Birkenauba került 1944-ben, nem maradhatott a munkatábornak, gettóparadicsomnak átfestett, valójában a pokol előszobájaként működő Prága melletti erődvárosban. A tábort a német hatóságok a hazai és a külföldi közvélemény, meg a komolyan aggódó Nemzetközi Vöröskereszt átverésére használták. A nácik Theresienstadttal kapcsolatos propagandájáról, amelyet az ördögi cinizmus újabb jeleként át is neveztek Bad Theresienstadtnak, fürdővárosnak, tanulmányok szólnak. A szerencsétlen zsidókkal telezsúfolt katonai erődnek akkor hatezer helyett több mint hatvanezer lakosa volt, de az ottani embertelenség a náci propagandában, a porhintésként terjesztett filmeken mint idilli hely jelent meg. Az egyik ilyet Kurt Gerron rendezte (Theresienstadt - Ein Dokumentarfilm aus dem jüdischen Siedlungsgebiet), Schumann is feltűnik benne a kávéházi zenekar, a Martin Roman zongorista által vezetett Ghetto Swingers tagjaként. 

Amikor Schumannt Auschwitzba deportálták 1944-ben, és látta a magas kéményeket, kicsit megnyugodott, hiszen nem tudta, hova szállították. Ha kémények vannak, gondolta, akkor ez biztos egy nagy gyár. De az Obersturmbannfuhrer, aki felsorakoztatta őket, azonnal megkezdte a kínzásukat azzal, hogy rámutatott a kapura, majd a kéményre: "Maguk itt jöttek be, és ott fognak távozni, mert ez egy megsemmisítő tábor."

Dorothee Binding és Benedict Mirow megkapó dokumentumfilmet rendeztek arról, hogy mit jelentett a theresienstadtiaknak a zene, és hogyan állított az áldozatoknak emléket Anne Sophie von Otter, a világhírű svéd szoprán, aki kamarazenész-társaival a DVD-n teljes egészében reprodukált koncertet adott. A műsor Bachtól a kupléig és a kávéházi repertoárig terjed. Nem azért csináljuk, mondja von Otter, hogy a közönséget letaglózzuk, vagy hogy mások által elkövetett emberiségellenes bűnökért szégyellje magát az, aki meghallgatja, hanem a zene gyógyító erejének életre hívása érdekében.

A koncerten közreműködő, és a dokumentumfilmben főszerepet vállaló brit Daniel Hope hegedűs (akinek nagyapja 1939-ben Berlinben inkább öngyilkos lett, mit hogy sem emigrált volna, mert nem tudott volna a német kultúra nélkül élni) szerint Viktor Schulhoff, Pavel Haas, Viktor Ullmann, Robert Dauber és Gideon Klein a zenetörténet fekete lyukában tűntek el. Hamis történelemben élünk, rémlik fel a dokumentumfilm egyik párbeszédében (Domokos Mátyás terminusával) a leltárhiány, mert eltérítették a történelmünket, hiszen mennyivel más kellett volna legyen a mi életünk is. Más lett volna, ha a művészeket, és ha a gyermekeket, milliónyi gyermeket, nem ölik meg a népirtás során. Ha élhettek volna, megírhatták volna azokat a zenéket, megalkothatták volna azokat a műveket, amelyeket soha nem alkothattak meg, amelyek nélkül szegényebb maradt a világ. Hope szerint például Schulhoffnak nincs az utókor felől nézve arra szüksége, hogy állandóan a vészkorszakra hivatkozzunk, hogy jobban befogadják az emberek, mert önmagában való szépsége akkor is hat, ha nincs erről a hallgatónak semmi tudomása. Hope is úgy kedvelte meg, sőt személyesen érezte magát a zene által megszólítva, hogy nem ismerte a zeneszerző életének történetét. Viszont a történelmi tudás óriási mélységet ad neki, mondja a kiváló hegedűs.

Az egész életében a szvingre felesküdött gitáros Coco Schumann annak a dokumentumfilmnek (La Paloma, 2008) is az egyik fontos szereplője, amelyik erről a dalról szól: Auschwitzban ugyanis, közvetlenül a halál torkában, Mengele ördögi működése közben, a gázkamrák bejáratában éppen ezt kellett nap nap után játsszák. Amúgy eddig négy különböző válogatáslemez jelent meg a szám feldolgozásaiból, állítólag ez volna a leggyakrabban játszott dal a világon.

Schumann megmenekült, ma is él, és boldog, hogy zenész maradhatott. Hosszú hallgatás után emlékiratait is megírta és kiadta, a Ghettoswingert színpadra is alkalmazták. Azóta is szívesen eljátssza a La Palomát, mondván: nem a dal tehet róla, hogy mire használták. Megmenekülése óta életfilozófiája is ez: "Zenész vagyok, aki koncentrációs táborba került, nem pedig egy táborlakó, aki zenél."