Lukács

Egy nagy zenekar ma

2014.02.17. 07:01

Programkereső

John Hollenbeck élő cáfolata annak, hogy nem lehet már semmi újat, eredetit kitalálni - akár a hagyományosként elkönyvelt big band műfajában is - írja Zipernovszky Kornél. Jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt. TAKE7

Bevallom: csak most fedeztem fel magamnak Hollenbecket, hogy koncertezni fog nagyzenekarával a Müpában. Először arra figyeltem fel, hogy nagyzenekar, mert a dolog jellegéből adódóan ritkán jutnak el hozzánk a nagylétszámú zenekarok. De hát azért nem lehet kevesebb gázsit adni egy zenésznek, mert sok társával együtt jön ki a színpadra! Sőt, ha rajtam múlna, én inkább többet adnék... Miután gyerekkoromban hozzászoktattak a Duke Ellington, Stan Kenton, Count Basie, Woody Herman, Buddy Rich, stb. big bandek hangzásához, jazzrock rajongó fiatalként érdekelni kezdett, hogy mit lehet kezdeni ezzel a felállással ma.

John Hollenbeck
John Hollenbeck

A tánczenekari hagyományokból indulva a big band a huszadik század utolsó évizedeire már eljutott a legmagasabb szintig, a legizgalmasabb formáig, amit máshol csak a szimfonikus vagy oratorikus műveknél tapasztaltam. Annyira hosszú a csodák sora, amire itt hivatkoznom kellene, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Talán legyen Kenny Wheeler, egy kanadai trombitás, aki ugyannyira európai/brit is, és akinek az ECM-nél kiadott nagylemezeit nagy becsben tartom azóta is - nem avul, pedig akkor nagyon mainak tűnt. 

A brit és holland individualista hagyományról sokat lehetne és kellene beszélni: baromira leegyszerűsítve számomra (ez tényleg nem egy kanonizált nézet) ezek a zenekarok egyének nagy találkozóhelyeként fogták fel a műfajt, ahol az egyéniség nem kerülhetett a társaság elébe. A második példám a posztmodern jelleget emeli ki: az általam leginkább favorizált, szintén brit hangszerelő Django Bates, aki nem csak hazájában, hanem az egész világon óriási tekintélyt vívott ki, Magyarországon is járt többször, azóta is úgy gondolom, hogy kreativitása nem ismer határokat. Hollenbeckhez hasonlóan ő is mindig egyszerre volt aktív szerzője és vezetője egy nagyzenekarnak meg (legalább egy) kisegyüttesnek.

Ha közeledünk Hollenbeckhez, nem lehet kihagyni a legendás Bob Brookmeyer bebop trombonos és hangszerelő iskoláját, amelynek hősünk egyik legillusztrisabb növendéke. Persze nem intézményesült iskoláról van szó, hanem arról, hogy Brookmeyer sokat tanított és sok mindenkire hatott nagyon meghatározó módon. Big bandjének művészi értelemben folytatása a Village Vanguard műhelyzenekar, amelynek több inkarncáiója közül az egyiknek Hollenbeck is tagja volt.

Ha az individualizmust nézem, a New York-i top muzsikus, John Hollenbeck amerikai zeneszerző is ebbe a kiemelkedő sorba tartozik. Számomra úgy tűnik, hogy ugyan sokszor intézi úgy, hogy a dob, az ő hangszere legyen a zenekarban előtérben, de Hollenbeck nem dobosból avanzsált zeneszerző, akinek a saját hangszere jut először eszébe, hanem olyan zeneszerző, aki tudja dallamhangszerhez hasonlatosan fontos helyzetbe hozni a dobot. Zeneszerői felfogásának a klasszikus zenei minimalizmus a kiindulópontja, de mivel ezt eleve egy jazz nagyzenekar szólaltatja meg, már sokkal színesebb egy tipikus Steve Reich vagy Philipp Glass műnél. Legtöbb darabjában a polifónia, a komplex szólamkezelés olyan mélységeit találjuk, hogy ebben nem is mindent veszünk benne észre elsőre. Mindehhez vegyük azt a non-konformizmust, hogy például a Das Model című darabhoz több előadás alkalmával is "élő" divatbemutatót tartottak. Egyébként sem fogad el sem zenei, sem más tényeket eleve adottnak. Száraz humora van, és az egész zenéjének, zenekari összhatásának is van valami kézzel fogható, tapintható jellege, és az a tapintás általában érdes, de nem olyan szálkás, mint az avantgárd - bár azzal közeli rokonságban van.  Ami még többször eszembe jutott A Hollenbeck Large Ensemble-t hallgatva, az a beyond kategóriája. 

John Hollenbeck Large Ensemble
John Hollenbeck Large Ensemble

A régebben konzervatív, viszont időközben többször is nyitást deklarált  jazz-magazin (erre példa, hogy Vijay Iyer például egyszerre lett tehetségként és a befutott előadók között is első 2012-ben), a chicagói Downbeat ezt viseli címében: Jazz, Blues and Beyond. A beyond a pop felől érkező stílusok gyűjtőneve jobb híján, mindenesetre távol esik a hagyományos szvinges jazzlüktetéstől. Hollenbecknél viszont ezek az alkotóelemek úgy néznének ki, hogy 2/3 beyond és egy rész jazz, de blues az még fűszernek is csak alig kerül bele. Attól még vannak izgalmas, ritmikailag és belsőfeszültség sezmpontjából érdekes, sőt izgató részek benne, csak ezek nem a bluesból nőttek ki. Még egy kulcsfontosságú elemről nem ejtettünk szót: az énekről (pl.: Theo Bleckmann és Kate McGarry), amely mind szólisztikus, mind a tuttiba olvadó szólamként szerepel zeneszerzőnk partitúráiban. Apropó Downbeat: Hollenbeck tavaly és tavalyelőtt a kritikusok szavazását is megnyerte a feljövőben lévő nagyzenekarok kategóriájában.  
Hollenbeck szakmai életrajza, amióta harminchárom évesen, 2001-ben három lemezt adott ki egyszerre különöző zenekarok élén, folyamatos elismerések sorából ööszerakható. A Hollenbeck Large Ensemble koncertjére azért is érdemes odafigyelni, mert ez nem egy tipikus New York-i nagyzenekar, amelyik összeáll, ha van gázsi, és ha a zenészek ráérnek. Állandó a tagsága, most is azokkal turnézik, akik a lemezen közreműködtek. Az utolsó nagyzenekari Hollenbeck-lemez viszont felkérésre készült, a Frankfurti Rádió nagyzenekarával, és adaptációkat tartalmaz Queentől sztenderdekig.