Bertalan

Tschaba 75

2014.03.02. 07:01

Programkereső

Sokat lehet tanulni Deseő Csabától, aki február 15-én ünnepelte hetvenötödik születésnapját - írja Zipernovszky Kornél. Heti jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt.

Deseő Csaba, a magyar jazz egyik legtekintélyesebb alakja, személyes sorsában kellett megtapasztalja a huszadik század traumáit, életrajza mégis egyenesen felfelé ívelő vonalat mutat; kitartásának, hitének, mély szakmaiságának és erkölcsi mércévé emelt zeneszeretetének köszönhetően. Már akkor profi volt, amikor ezt a szót csak pejoratívan használták, és mindig ugyanaz az az úriember volt, aki a jazzt felemelte másik hivatásának, a klasszikus zenének a presztízséhez, és nem pedig olyan, aki „leereszkedett" az undergroundba, miután megoldotta nyakkendőjét.

Deseő Csaba
Deseő Csaba

Érdemes az első magyar jazz interjúkötetet, Turi Gábor könyvét fellapozni ott, ahol a szerző Deseő Csabával beszélget. Rögtön kiderül belőle: Deseő Csaba most is azt gondolja magáról és a jazzről, amit harminchárom évvel ezelőtt. Egyébként pályáján az az interjú a második saját néven kiadott LP utáni időre esett. Az első jazzlemeze a nyugatnémet MPS kiadónál jelent meg Four String Tschaba címen 1974-ben. Még a Downbeat kritikusainak is feltűnt, ötödik lett a nagyobb figyelmet érdemlő tehetségek között, de a hegedűs hazatért, nem „disszidált".

Itthon is kiadott egy nagylemezt két évvel később (amin elkészülte után otthon meghallgatva nagyon kétségbe esett, olyan rossz volt a technikai minősége). Nyitott volt egyrészt a technikai újításokra, a hangszer lehetőségeit tágító elektronikára, másrészt a populáris stílusárnyalatokra, hogy a jazzt minél szélesebb közönség ismerje meg ezáltal, de attól még számára mindennek alapja a szvinges lüktetés. Hangsúlyozta a külföldi zenei példaképeknek, a trendek ismeretének, az élő kapcsolatoknak a fontosságát, részt vett ifjúsági, a műfajt népszerűsítő koncerteken.

Abból az interjúból az is kiderül, hogy sosem akart „sztár" lenni, inkább nagyon gondosan ügyelt a produkció összes körülményére a zenészek öltözetétől a hangtechnikai megszólalásig. Mindig többet várt a magyar intézményrendszertől a színvonalas és az igényes zene, főleg a jazz érdekében, mint amit az nyújtott. De ezt sohasem passzív vagy önös módon tette: különböző non-profit egyesületekben vállalt szerepet, bizottságokban ülésezett a szabadidejében. Sok száz órányi jazzműsort készített a Magyar Rádióban, majd a Civil Rádióban, itt már ingyen is. Szerencsémre mindkét helyen dolgozhattam vele együtt, vagy párhuzamosan, ezért első kézből fecseghetem ki azt a műhelytitkot, hogy az utóbbi, önkéntességre és társadalmi munkára (most már szerezzük vissza magunknak ezt a szót, azt javaslom) alapuló adóhoz Csaba a teljesen készre vágott műsorait elektronikus úton adta le - még csak a stúdióidőt és a technikust se vette igénybe (mint például én, aki inkább támaszkodtam a technikus fülére és kezére). 

A fentebb már hivatkozott interjúban így foglalta össze művészi pozícióját:

„Nem várok semmi világmegváltó újdonságot, de előfordulhat, hogy sikerül olyan színt kikeverni, amilyen még nem volt. Abban a zenében, amit játszunk, van swing is, rock is, latin-amerikai és klasszikus beütés is. Szeretnénk intimebb zenét játszani; a magyar jazzben nagyon kevés a dinamika, a pianót sokszor elfelejtik. Meggyőződésem az is, hogy a melódiára mindig szükség van. Szóval, ha ez sikerül, ezt szeretném folytatni, egy szín maradni továbbra is a jazzvilágban." (Turi Gábor: Azt mondom, jazz)

Deseő Csaba
Deseő Csaba

Ha sorra vesszük az interjú óta, az elmúlt bő három évtizedben készült felvételeit, több mint tíz előadói lemezt és legalább kétszer ennyi közreműködőit, azt fogjuk tapasztalni, hogy kevés magyar muzsikus tudta ennyire komoly és konstans művészi tartalommal megtölteni azt a fogalmat, hogy mainstream, a "középút" szónak a művészi értelemben vett, nem pedig a gondolattalanságra utaló értelmében. Abban a hosszabb interjúban, amelyet Deseő Csabával a Fidelio számára hetvenedik születésnapi gálája alkalmából készítettem, erre a kérdésre is kitért: mit jelent, mit jelentett számára a mainstream:

"A mainstream érdekel a legjobban. Elő lehetne ugyan rukkolni egy fúziós produkcióval, szerintem volna is rá igény. Ami, hadd említsem meg ezt is, sohasem érdekelt, az a free jazz, azt nem játszanék most sem. Ez persze szubjektív, aki azt játssza és azt szereti, lelke rajta, de tőlem mindig távol állt. A mai világban dívó etno-vonal is felvet számomra bizonyos kérdőjeleket, elgondolkozom, hogy felkapott sztárok nagy sikereket aratnak ezzel a zenével. Nem vagyok benne biztos, hogy ezek maradandóak. Mert vannak a jazznek bizonyos alapelemei, amelyeket ha kiemelünk ebből a zenéből, az többé nem jazz. Itt van mindjárt a szving, ha egy zene nem szvingel, és azt jazznek nevezzük, akkor az igazán mégsem jazz. Aztán itt van az az irányzat, amikor a kortárs zenét próbálják erőltetve összeházasítani a jazz-el. Kevés olyan produkciót hallottam, ami ennek az igazáról meggyőzött."

Deseő Csaba szakmai éthoszával kapcsolatban még egy dologra feltétlenül fel szeretném hívni a figyelmet. Idén januárban ismét tartottak Jazz Showcase-t a Müpában. Talán egy olyan jazz-szakember sem volt, se a magukat keresztes lovagoknak tartó jazzvitézek, se a nagyhatalmú producerek, se a tévés-rádiós fődöntnökök, akik olyan szorgalmasan végigülték volna a kifejezetten nekik rendezett forgószínpados parádét a fiatal tehetségekkel, mint Deseő Csaba (remélem, legalább a netközvetítést figyelték). Mindezt miért? Mert 2008 óta ő a művészeti vezetője, és egyszer-egyszer a közreműködője, a katolikus Háló Egyesület rendezvénysorozatának, a havi rendszerességű Háló Jazz Klubnak, amely jelenleg a Párbeszéd Házában működik. Ezért neki természetes, hogy végigüli a nála ötven évvel fiatalabbak, a tehetségek és a pályakezdők bemutatóit. Hát ezt az attitűdöt is meg kellene tanulni tőle.