Nándor

A hang, ami mögött ott vagyunk

2014.03.22. 07:06

Programkereső

Elek István az egyik legszínesebb egyénisége a magyar jazznek. Klasszikus zenészként kezdte zenei tanulmányait klarinéton, majd szaxofonosként vált a magyar fúziós zene meghatározó alakjává. A Zeneművészeti Egyetem tanáraként tradicionális jazzt tanít miközben könnyűzenei élet szereplői mellett is rendszeresen feltűnik közreműködőként. Az, hogy mindez miként egyeztethető össze, hogy válik harmonikus egységgé, kiderül az alábbi beszélgetésből.

- Egy tőled származó idézettel szeretném kezdeni a beszélgetésünket, miszerint nincs rossz hang, csak minden egyes lejátszott hang mögött ott kell lenni az előadónak. Úgy értetted ezt, hogy ha hittel játsszunk, akkor nem válik hibává egy-egy félrecsúszott hang?

- Igen, fel kell minden hangot vállalni. De ez nem csak a jazzimprovizációra vonatkozik természetesen. A klasszikus zenében sem lesz csak azért hiteles egy hang, mert az van írva a kottába. Márpedig a hitelesség teremti meg az értéket. Egy hang meghatározza a következőt, majd az azt követőt. Ha ezek mögött ott az előadó, akkor hitelesen hangzik majd az egész szóló, az egész koncert vagy akár egy egész életpálya válik ezáltal értékessé. Wayne Shorter talán az egyik legjobb példa, aki az elmúlt években hosszú, akár háromnegyed órás kompozíciókat alkot élőben. 1963-ban még hasonlított játéka Coltrane szaxofonozására, de aztán elindult egy úton, amivel egyedülálló értéket teremt. Nem csak a színpadon, de a gyakorlás során is a legfontosabb, hogy képzeljük el a hangot, amit szeretnénk megszólaltatni. Akár félóra gyakorlás is lehet tartalmas, ha az időt maximálisan koncentrálva használjuk ki. Már egy gyakorlás során megszületik az a bizonyos hang, amit felvállalunk, ami mögött ott tudunk lenni. Bede Peti például a volt tanítványaim közül ilyen szaxofonos. Nem egy túlélő show-t ad elő, hallatszik a játékán a gondolatiság és a törekvés, hogy ott álljon minden hang mögött.

- Nehéz kérdés egy szaxofonos esetében, hogy a vágyott hang, hangzás elérésében milyen mértékben szerepel a fizikuma, az intellektusa vagy épp a hangszerpark, amit használ. Számodra ez utóbbi mennyire meghatározó? Fontos hogy milyen csövet vagy épp fúvókát használsz?

- Minden ott dől el, hogy milyen hangot szeretnél megszólaltatni. Mostanában már egyre több kurzus van, aminek nagyrészt ez a témája. Régebben arról például, hogy milyen a helyes légzés, szinte alig esett szó. A sound, a hangzás meghatároz mindent, amit játsszunk, amihez az én hozzáállásom folyamatosan változott, ahogy korosodtam. A klarinéttanulmányok után alt szaxofonon kezdtem játszani és nem a mostani hangszeremen, a tenoron. Ez viszonylag későn, tizenkilenc éves koromban történt egyébként, és a mai napig meghatározó hang és zenei élmény volt számomra. Még arra is emlékszem, hogy Charlie Parker Scrapple from the Apple című kompozíciója volt az első jazzélményem. Bebopot hallgattam leginkább és persze Phil Woods-ot, meg Adderley-t. Abban az időben, amikor áttértem a tenorra, szinte minden szaxofonos játékát - így az enyémet is - Michael Brecker imádata határozta meg. Még olyan fúvókát is vettem, amilyet ő használt. Sokat játszottam ezzel a fúvókával a Fusio Groupban, és visszahallgatva a felvételeket jól szólt, de több mint tíz éve már áttértem a műanyag fúvókára, mert egy kicsit sötétebb tónusú és testesebb hangot keresek azóta, aminek azért csillog a magas tartománya. A volt klarinéttanárom mondta mindig, hogy fújjak meleg, „barna" hangot. Ezt keresem most leginkább. Néha felrakom ugyan a Brecker féle Guardala fúvókát, de ma már nem érzem azt, hogy jól szólna. A tanítványaimnak is mindig azt mondom, hogy a legfontosabb, hogy legyen egy elképzelésük arról, mit szeretnének, és ahhoz képest váltogassák a felszerelésük. Ezen belül is a hangszert legutoljára, hiszen az a legdrágább láncszem. Először a náddal érdemes kezdeni a kísérletezést, hiszen az is sarkalatos, utána jöhet a fúvóka. Utána még mindig érdemes külön a nyakat cserélni, és ha az sem hoz megfelelő megoldást, akkor, de csak akkor a csövet.

Elek István
Elek István

- Érdekes, hogy az általad említett sorrend egybeesik azzal, ahogy távolodunk az ember szájától, hiszen a nád és a fúvóka az, ami közvetlen kontaktusban.

- Igen, de csupán fizikailag. Hozzá kell tennem, hogy az igazán nagy előadóknál úgy érzem, a hangszer nem egy eszköz csupán, hanem szinte a testük része. Nehéz lenne például Keith Jarrettet elképzelni zongora nélkül. Ahogy a testünknek is kell néha ápolás, úgy ez egy hangszerre is igaz.

- Kívülállóként úgy tűnik, hogy a tenorszaxofonosok számára létezik egy végső megoldás a hangszervásárlás útvesztőjében, és ez a Selmer Mark VI-os. Műfajtól és stílustól függetlenül, előbb vagy utóbb szinte mindenki ennél a típusnál köt ki, te is ilyet használsz. Annyira különbözően szólal meg egy-egy előadó kezében, hogy ez bárki számára a legmegfelelőbb választás lehet.

- A Mark VI-os egy emblematikus hangszer. Nem vagyok igazán naprakész ebben a témában, de egy hangszerész barátom fia Szilágyi Miki írt arról, hogy milyen különleges szerepet tölt be ez a cső a szaxofonok között. Talán mára túlzottan is emblematikus. Húsz évig gyártották, és ez alatt az idő alatt természetesen voltak kiváló és rosszabb szériák is, de tény, hogy valamit kitalált a Selmer az építésében, ami megkülönbözteti a többi szaxofontól, sőt az egyéb Selmerektől is. Más és más hangszínek jelennek meg függően a dinamikától vagy a játékmódtól. Azt lehet talán mondani, hogy nagyobb hangszín skálája van, mint a többi hangszernek. Az időtállósága pedig bizonyított, hiszen 1973-ban gyártották az utolsót és én még nem láttam olyat, ami tönkre ment volna szembe az azóta gyártott Selmerekkel például. Másfelől viszont ez a cső nem szólal meg magától, dolgozni kell rajta, hogy jó sound legyen.

Elek István
Elek István

- Nekem erről az jut eszembe, hogy ugyanígy működik igazán jó zenészekkel együtt játszani. Nehezebb megfelelni, nagyobb odafigyelést és koncentrációt kíván, de cserébe olyan lehetőségek nyílnak meg, ami alacsonyabb színvonalon nem lenne lehetséges. Ha lehetőséged nyílna együtt muzsikálni bárkivel akár még élő, akár jazztörténeti alakra gondolunk, kire esne a választásod?

- Talán a Clifford Brownra. Nekem az első benyomás a jazzen belül a bebop volt, ami annyira fontos számomra, hogy ebből az érából választanék. Nagyon kíváncsi lennék rá, hiszen korai halála miatt még filmfelvétel sem nagyon maradt fenn róla. Lester Youngról vagy Coleman Hawkinsról legalább van néhány tv felvétel.

- A pályád során igen színes zenei spektrum az, amit bejártál. Az imént a bebop-ot a negyvenes, ötvenes évek jazzműfaját említetted, mint eredőt, de legtöbben talán a Fusio Gruopból ismerhetnek téged, ami teljesen másfajta megszólalás. Hozzáállásban mennyire különbözik részt venni ilyen látszólag távol álló zenei világokban? Hiszen a két említett műfaj még időben is messze esett egymástól, ami a hangzást is meghatározza.

- Könnyű lenne azt mondani, hogy minden a bebopban gyökeredzik. De ha a hangzással kapcsolatban kérdezel, akkor azt gondolom, hogy Szendőfi Péter fiatalon még magának írta a kompozícióit. Később viszont, ahogy sok zenekarvezető például Duke Ellinton is, a zenészeiben gondolkozva, ránk szabva kezdett komponálni. Én is sokat változtam abban a húsz évben, amióta együtt játszunk, de Péter nyitottan állt ehhez a folyamathoz. Azt gondolom, hogy ez inkább életkor, mint a műfajokból fakadó különbség által meghatározott kérdés. Nemrég azt kérte például, hogy kezdjek el szoprán szaxofont használni. Nincs is ilyen csövem, annak ellenére sem, hogy a tenornak ez a leggyakoribb váltó hangszere, úgyhogy kölcsön szoktam kérni. A bebopnak megvannak a maga szabályai, aki elég okos, az a tanulmányai során akkor is megtanulja ezeket, ha nem ez az a műfaj, amiben majd alkotni szeretne. Ez nagyfokú stiláris biztonságot ad egy jazz-zenésznek.

- Ha már szóba kerültek a tanulmányok. Mit gondolsz arról a nézetről, miszerint a napjainkban megfigyelhető hihetetlen magas szintű technikai játék a szaxofonon gyakran sterilebb, kevésbé átélt zenét szül. Nemrég egy barátom azt mondta, hogy neki hiányoznak a hosszú, kitartott hangok, amik Coltrane-t vagy a kortársait még jellemezték.

- Coltrane ma is ugyan olyan friss, mint ötven évvel ezelőtt, és biztos vagyok benne, hogy ez ötven év múlva sem változik majd. Akár a technikájára is igaz ez, nem csak a zeneiségére. Érdekes, amit mondasz a hosszú hangokkal kapcsolatban, én ezt nem vettem észre, mint tendenciát. Néha felfedezem viszont, hogy a levegő folyamatossága valóban eredményez hiányt a szaxofon hangban. Minden zene az adott kort jellemzi, képzi le bizonyos értelemben. Amit én tapasztalok, inkább az, hogy alig vannak dúr témák, minden moll hangnemekben van írva mostanában. Ettől sokszor érzem az adott zenéket szomorúnak. Én most, hogy lassan hatvanéves leszek, egyre inkább vágyom vidám hangzásokra. Az is megfigyelhető, hogy sok nemzetközileg ismert iskola gyárként ontja a fiatal, magasan képzett szaxofonosakat. Arányaiban kevés köztük az igazi egyéniség. Szerencsére itthon, a főiskolán például, ahol másodmagammal Borbély Mihály mellett tanítok, nem ezt tapasztalom. Fontosnak tartom, hogy mi ketten különböző eszközkészlettel rendelkezünk, de a lényeget tekintve ugyanazt gondoljuk. Így nagyobb spektrumot ismernek meg a diákjaink, mintha egyféle hangzással találkoznának.

Elek István
Elek István

- Örülök, hogy megemlítetted Borbély Misit. Rajtad kívül ő azon kevés magyar jazz-zenészek egyike, aki klarinéton is igazán jó soundot játszik. Amerikával szemben nálunk szinte alig terjedt el a jazzben ez a hangszer. Don Byron, Chris Potter, Anthony Braxton és még sorolhatnám azokat a kortárs amerikai szaxofonosokat, akiknek a zenéjében fontos szerepet játszik a klarinét. Itthon a klasszikus és a népzenei tradíció ellenére sincs ez így. Mi lehet ennek az oka szerinted?

- Nem tudom, mi lehet az oka, de nagyon remélem lesz reneszánsza. Gondoltam már én is arra, hogy Eddie Daniels-hez hasonlóan játsszak bebopot klarinéton. Teljesen jogos a kérdésed, valahogy hozzánk nagy késéssel érnek el bizonyos tendenciái a jazznek. A népi vonal, a népi hangszerek egyébként könnyebben jelennek meg a magyar jazzben. Gondolok itt például a tárogatóra, ami magyar eredetű hangszer, magyar népzenészek kezdték használni, de mára már Joe Lovano vagy Charles Lloyd is rendszeresen szólaltatja meg jazz fesztiválokon.

- Éppen ezzel kapcsolatos az utolsó kérdésem. Köszönhetően olyan szaxofonosoknak, mint Dresch Mihály, Grencsó István, Borbély Mihály vagy a Dél-alföldi Szaxofon Együttes tagjai a magyar népzene szerves részévé vált a jazznek. Egyfajta unikális, csak ránk jellemző stílus született ezáltal. Nem gondolod, hogy ennek a vonalnak meg kéne jelennie a jazz tanszak tananyagába? Számomra nagyon meglepő, hogy a fiatal szaxofonosok körében mennyire mellőzve van ez a hangzás, alig jelenik meg belső igényként valakinél.

- A Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékén van egy kötelező anyag, ami nem kevés, és amit három év alatt el kell végezni. Kortárs magyar zene a végzősöknek a tananyagban van, ami jelenthet saját kompozíciót is persze. Annak ellenére, hogy én nem írnám elő kötelezően az általad említett magyar tradíciónak a felvételét a tananyagba, de szívesen venném, ha a tanítványaim hoznának ilyen jellegű zenéket. Ha nem mennek el olyan koncertekre, ahol megérinti őket ez a zene, hanem csak amerikaiakat hallgatnak, akkor természetesen ez válik meghatározóvá számukra.


Életrajz:

1955 július 17.-én született Budapesten. A XV. kerületi Radda Barnen utcai Általános Iskola zenei tagozatán kezdte tanulmányait, klarinéttanára Bakos József volt. 1969-ben sikeresen felvételizett a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközép Iskolába, itt szerzett érettségit Vécsey István növendékeként. 1973-ban a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola klarinét-szakára került, ahol klarinét tanári diplomát kapott 1976-ban. Főiskolai évei alatt ismerkedett meg a szaxofonnal, és még a diplomaszerzés évében sikeresen felvételizett az akkoriban legmagasabb szintű jazzintézménybe, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolához tartozó Jazz Tanszakra, ahol Siliga Miklós tanítványaként végzett 1980-ban és lett jazz előadóművész. Ezekben az években került be Deák Tamás nagyzenekarába a Deák Big Bandbe, amely együttessel fesztiválokon, önálló koncerteken és számos rádiófelvételen szerepelt. 1982-től kisebb megszakításokkal 1991-ig külföldön játszott különböző zenekarokkal. Sok országba eljutott, játszott többek között Japánban, az USA-ban, az Egyesült Arab Emirátusokban, Nyugat-Európa több országában és Skandináviában. Ebben a periódusban is fellépett még alkalmanként a Deák Big Banddel, valamint 1984-től az akkoriban nagyon népszerű Korál együttessel is. Pege Quartetjében, ahol a szaxofonos barátja Muck Ferenc volt, szerepelt többször vendégként. Ott volt a Rock Színház nyolcvanas évekbeli indulásánál, majd közreműködött szaxofonon és klarinéton több darabban is.

Muck Ferenccel 1989-ben megalakították a Besenyő Blues Bandet, amelyből a fúvós-szekció Besenyő Brass néven külön is működött. Játszottak nagyobb produkciókban, koncerteken és lemezeken többek között Orszáczky Jacky, LGT, Demjén Ferenc, Metró, Ferenczi György oldalán.

Szólistaként is többször hívták ebben az időben tagja lett jó néhány zenekarnak: Fusio Quartet 1993-tól, TEA Zenekar 1994-től, Hevesi Tamás 1994-től Cserháti Zsuzsa 1997-től, Charlie 1999-től és Tisza Bea zenekara 2001-től. 2005 óta tagja a Csuhaj-Barna Tibor bőgős által vezetett East Side Jazz Company-nak. 2005 és 2010 között a Budapest Jazz Orchestra művészeti vezetője volt. A BJO-val két albumot készített, 2007-ben jelent meg az Everything's Alright című lemez, ahol szólista a világhírű amerikai jazzénekes Kevin Mahogany volt. Ezt követte 2008-ban a Hugaroton Records által megjelentetett Images Oláh Kálmán zongoraművész és zeneszerző közreműködésével, amely album a Down Beat magazinban négycsillagos - excellent - minősítését kapta. 2009 májusában a Grammy-díjas zongorista, George Duke-al léptek fel a Művészetek Palotájában, majd 2010 augusztusában a Sziget Fesztiválon. 2001-ben Binder Károly tanszékvezető hívta a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszakára szaxofont tanítani, ahol azóta is oktat.

A jazz mellett a klasszikus zenéhez sem lett hűtlen, játszott a Budapest Symphonic Bandben. Eötvös Péter művét, az Atlantiszt a BKK-ban, a Cannes-i MIDEM-Fesztiválon az UMZE-vel, és a Millenáris Teátrumban szintén az UMZE-vel adta elő.

 

Díjak:

 - 1992, EMeRTon Díj (a Besenyő Blues Banddel)

- 1995, EMeRTon Díj (a TEA együttesel)

- 2004, Artisjus Zenei Alapítvány díj

- 2006, EMeRTon Díj (a Fusio Group tagjaként)