Erzsébet

Szondával is mérhető szépség

2014.04.22. 07:32

Programkereső

A Dresch Quartet legújabb sorlemezét év elején adta ki a Fonó Kapu és Kert címmel. Felkavaró és felemelő – írja Zipernovszky Kornél, a magyar etno-jazz három vezető alakjáról szóló sorozatának második darabjában. Heti jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt.

Dresch Mihály - a saját honlapjának tanúsága szerint - huszonegyedik sorlemezét adta ki. Művészi programjának következetessége, tántoríthatatlansága bámulatos. Közönsége, széles tábort alkotó rajongói is így gondolják. A lemezbemutatónak nevezett koncertjein zsúfolásig telt ház volt mind a Budapest Jazz Clubban, mind a Fonóban - én az utóbbit hallottam. Felemelt és felkavart a zene, holott pontosan azt kaptam, amire számítottam.

A tényeket röviden úgy lehet összefoglalni, hogy az ötvennyolc éves Dresch Mihályt sokan  - velem együtt - a magyar etno-jazz vezető alakjának tekintik. Idén kapta meg a Kiváló Művész kitüntetést. Már a nyolcvanas évek elején azzal foglalkozott, hogy "idehaza legyen hiteles" - miközben persze mindig is jazzmuzsikus volt és maradt. Indulásakor Szabados György, távolabbról Bartók tanítását követte, saját kvartettjét három évtizeddel ezelőtt alakította meg és azóta szenvedélyes műgonddal csiszolja. Az utolsó váltás a felállásban inkább kényszerűségből történt, nem zenei vagy egyéb oka volt, hanem csak az, hogy Szandai Mátyás bőgős áttette működésének székhelyét Párizsba. Helyét három éve Hock Ernő vette át. Az együttes hangzásába vele olyan árnyalatok kerültek, amelyek addig nem voltak, talán azért, mert egyes stilisztikai világok között ugyanolyan bátran közlekedik, mint Lukács. A dobos, Baló István viszont ugyanolyan alapembere ennek a zenekarnak, mint Watts a Stonesnak - ő már a legelső felállásban is ott volt, 1998-ban újra csatlakozott. Róla már írtam ebben a rovatban, ahogy a kvartett negyedik tagjáról, Lukács Miklósról is - a cimbalomművész elképesztően széles spektrumot képes kihozni hangszeréből, és Dresch-sel fantasztikus párost alkotnak - olykor koncerteken és lemezeken is. Miközben a Quartet Dresch számára mindennél fontosabb, ugyanolyan szívesen játszik népzenészekkel, például a Prímástalálkozó felállásban, mint ahogy például Szakcsi Lakatos Bélával, Lakatos Tonyval és más mainstream jazz zenészekkel.

Dresch Quartet
Dresch Quartet

Az volt a benyomásom a Kapu és Kertet hallva, hogy nincs változás a Dresch-kvartett felfogásában, a témák szerkezeti, stiláris és szellemi alapjában, mégis elindult az egész produkció egy új irányba - bár lehet, hogy csak az intenzitás fokozását éreztem újdonságnak. Hiszen az új lemez, amit a koncert után hallgattam csak meg, nem változtat jelentősen az eddigi felfogáson, csak tovább árnyalja azt. Szinte nem is igazán lehet korszakolni a szerző-előadó-zenekarvezető munkásságát. Mégis megpróbálom, feljogosít erre a dolog lényege, hogy bár Dresch organikus alkotási folyamatokban és nyitott struktúrákban gondolkodik, a kvartett folyamatos műhelymunkája nem lemezekre koncentrál, hanem a mindenkori koncert az elsődleges, a CD-k mégis egy-egy mérföldkövet állítanak pályáján a maga mögött hagyott távolság jelzésére. Koncertjein jellemzően szám közben is előfordulhat, hogy a zenekarvezető témát vált, új számba kezd bele, vagy a megszokotthoz képest teljesen más tempóban vagy más témával összefűzve szólaltat meg egy darabot. Dresch-nél a totális következetesség nem zárja ki a totális spontaneitást - én meg nézőként igazi voyeurként viselkedem, hogyan reagál az új bőgős a láthatóan a pillanat hevében született instrukcióra, vagy hogy a rendíthetetlen Baló hogyan veszi át a tempót, a zenekarban pedig "multifunkciós" Lukács Miklós melyik szerepet vállalja éppen: ellenpontozza a dallamot melodikus játékkal, akkordfelbontásokkal kísér, csak tartja a ritmust, vagy éppen óriási léptekkel viszi tovább a kiinduló dallamot. Van dramaturgia, csak éppen akkor és ott születik.

Dresch Mihály
Dresch Mihály

Az a benyomásom, hogy lemezekben mérve a jelenlegi korszak a Dresch Quartet történetében az Élő nád című album (2006) táján kezdődött. Van néhány visszatérő, meghatározó téma, amik részben visszanyúlnak a Hungarian bebop-pal megkoronázott, régebbi korszakhoz, amelyek többnyire felbukkannak a koncerteken is. A Bánat, bánat, a Hazafelé és Búzai dal különösen emlékezetesek számomra, amikor ezek a témák elindulnak, akkor felszökik a szépség izgalmának alkoholszondája. Több ilyen ellentétpár is motoszkál bennem, amikor ezeket a dalokat hallom, az egyik éppen a szépség és izgalom, a másik az otthonosság érzése és a lázas, nagy pályát bejáró mozgás érzete.

A címadó, a Kapu és Kert nagyon karakteres téma - persze ezzel még nem sokat mondtam erről a Dresch-szerzeményről. Ritmusa az a roppant feszes négy negyed, melyben otthon érzi magát a népdal is és a blues. Lukács elementárisan sodró szólójának végén, a szám közepén Hock Ernő állítja meg az időt (és a tempót) egy drámai gesztussal, hogy azután bevezesse, az elidegenedett szüneteket szelídséggel töltse meg, és előcsalogassa az addig még szerepet nem kapott fuhunt (billentyűs furulyát, Dresch saját fejlesztésű és készítésű hangszerét). A harmadik részben újra szaxofon szól, de nem a szilaj, balkáni széllel bélelt kvart-szökdécselés, hanem majdnem adagio hangulat. Lukács is inkább pasztell színeket fest, mígnem hirtelen, ismét varázsütésre visszatér a legényes, erőtől dagadó téma. Lehet, hogy a kapu a keretező a főtémában, a kert pedig az idillt idéző középrészben mutatkozna meg mint motívum, de akkor ez a kapu egy középkori várat nyit és zár, olyan monumentális.

Lukács Miklós - Dresch Mihály duó
Lukács Miklós - Dresch Mihály duó

A lemez másik nagy meglepetése a kertelés nélkül minimalista szerzemény, a pszichedelikus színeket is mutató Bizalom, holott semmi elektronika vagy speciális effektezés nem került bele, csak éppen az akusztikus hangszerek olyan mesterei laknak a Dresch kvartettben, hogy vonóval, cintányéron vagy a cimbalmon ütővel elérik ugyanezt a hatást - meg persze azzal, hogy Dresch basszus mélységben énekel(get), vagy inkább mantrázza az egyáltalán nem népdalszerű szöveget. Ugyanakkora flash ez a lemez végére, mint annakidején a Prána volt a Ritka Madár című lemezen. Amire viszont Dresch Fuhun játéka kapcsán megint felfigyeltem, az a furulyahangzás sistergése - hol az tetszik benne, hogy mennyire szaxofon, most meg inkább az, hogy mennyire furulya. Sőt, annak a régi vágyamnak is megfelel - mert a hangzása ezt a hangszert is felidézi -­, hogy több fuvolát halljak a jazz különböző stílusaiban, nem csak a jazzrockban.

Eltöprengek kicsit a motívumokon, amelyeket verbálisan is megnevezett a szerző, nem csak zenében, vajon mennyire archaizál? Kapu még ugyan nyílik a mai városi ember mindennapjaiban is, de ha az a kapu kertre nyílik, bizony falun vagyunk, vagy legalábbis kertvárosban. Az egyetlen kép, ami a lemezt díszíti, Bracsik Géza fotója egy fából készült patakhídról, amely fölött a visszahajlított sövény díszített kapura emlékeztet - a kép hátterében lévő fenyves domboldalból és a kopjafaszerű póznafaragásból Erdélyre gyanakszom. Lehetnék otthon ott is - gondolom az alkotókkal, akik közül egyedül a fotós gondolhat erre "haza". Megint csak: egyszerre otthonos és izgalmas ez a világ.