Erzsébet

Django a kerítés tetején

2014.05.03. 07:05

Programkereső

A Snétberger Zenei Tehetség Központ 2011-ben alakult, és mára Magyarország egyik legfontosabb tehetséggondozó központjává nőtte ki magát. A növendékek a Sziget Fesztivál Roma Sátrában is bemutatkozhattak, idén pedig a Zenekadémián és a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon is közös koncerten léphetnek fel tanáraikkal. Snétberger Ferenccel a közönség iránti alázatról, a Kossuth-díjról és a salgótarjáni éjszakákról beszélgettünk. INTERJÚ

-  Mi a valódi zenei tehetség?

-  Ezt nagyon nehéz megfogalmazni, mert számos dolog együttállása szükséges hozzá. A jó hallás, az ösztönösség ugyanúgy fontos, mint hogy a gyerekek fejben is érettek legyenek. El kell hitetni velük, hogy különleges tudással bírnak, de mégsem bízhatják el magukat, mert akkor nagyon hamar elbukhatnak. Az is nagyon fontos nevelői feladat, hogy a srácok érezzék, hogy mindig van mit tanulniuk még a zenéről és előadóművészetről, legyen bennük alázat a zene és a közönség felé. Ha a saját pályám kezdetére gondolok, nekem is nagyon sokat jelentett, amikor egy konkrét célt kitűztem magam elé. Például azt, hogy egyszer én is a Zeneakadémia színpadán akarok állni. Emlékszem, amikor kölyökként beléptem abba a gyönyörű, díszes terembe. Tudtam, hogy én is itt akarok egyszer majd zenélni, és rengeteget jelentett, amikor fiatalként én is kiállhattam oda. Ez a mai gyerekekre is ugyanilyen inspirálóan hat, ez is a célja az áprilisi koncerteknek.

Snétberger Ferenc
Snétberger Ferenc

-  Ha valaki eljut a Zenekadémia színpadára, az már kész zenésznek tekinthető?

-  Nem. Egy zenész soha nem tekinthető késznek. Én legalábbis nem érzem magamat annak. Az egész életem a keresésről szól, a folytonos, meg nem szűnő keresésről. Ha létezik olyan, amitől egy zenész zenésznek tekinthető, akkor az a keresés, amely egy életen át tart.

-  A tehetséggondozásnál sokszor kiemelik, hogy a gyerekek sorsát döntően határozza meg az első személyes élményük, amely az adott művészeti ággal kapcsolatos.

-  Erre a saját életemből tudom hozni a legjobb példát. Salgótarjánban voltam gyerek, apám ott zenélt esténként a kertvendéglőkben. A haverjaimmal felmésztunk a vendéglők melletti kerítés tetejére, és onnan hallgattuk a zenét. Apám gitározott, egész éjjel Django Reinhardt-számokat játszott. Elképesztő élmény volt, órákon keresztül figyeltem őket, gyerekként teljesen magával ragadott az érzés és a szenvedély, ami csak úgy sütött a játékukból.

-  Előfordul még, hogy ugyanígy belefeldkezik egy másik zenész játékába?

-  Persze. Sokszor még akkor is, ha éppen egy színpadon játszunk. Lendvai Józseffel volt például ilyen élményem. Ültem a gitárommal, Józsi szólózott, én meg teljesen belefeldkeztem a feelingbe, ami a zenéjéből áradt.

-  Ha már a feeeling, a díjak mennyit számítanak egy művésznek?

-  Szerintem számítanak, nagyon jó érzés, hogy elsimerik az ember munkáját. Az, hogy idén Kossuth-díjas lettem, nagy megtiszteltetés. De ettől sem én, sem a zeném nem változik, ugyanolyan imádat van bennem a zene iránt, mint amikor apámat hallgattam a salgótarjáni kerítés tetején.

-  Bár a kerthelységnél jóval nagyobb, de a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon újra a szabad ég alatt zenélhet.

-  A Concerto Budapesttel fogunk fellépni, amely egy csak vonósokból álló zenekar. A második felvonásban pedig az iskola növendékei mellett velem fog játszani Oláh Tzumo Árpád zongoraművész, Barcza Horváth József bőgős és a fiam, Toni Snétberger, aki dobol. Lesz egy külföldi vendégünk is, a világ egyik leghíresebb tubása, a francia Michel Godard. Nagyon várom ezt a koncertet, és nem csupán a rangos fellépők miatt. Szabadtéren játszani teljesen más érzés, mint egy hangversenyteremben. Bár akusztikailag nehezebb a helyzet, mint egy zárt térben, mégis, valahogy sokkal közvetlenebb a kapcsolat a közönséggel. Ez a közvetlenség pedig elképesztő energiákat szabadít fel a zenészekben és a közönségben is.