Vilhelmina

Nem szeret szmokingban játszani

2014.07.30. 06:58

Programkereső

A Miles Davis együttesében is megfordult szaxofonos, Rick Margitza egy európai kvintettel pezsdíti fel a Budapest Jazz Club nyári programját augusztus 5-én. TAKE7

Az 52 éves Margitza régóta visszatérő vendége a magyar jazzpódiumoknak - pályájának első csúcsán, 1991-ben mutatkozott be az Interjazz Fesztiválon - amit akkor épp nem Fehérváron, hanem Budapesten rendeztek meg. Rövid időn belül szerepelt a nagyszerű muzsikusokat felléptető Merlin Jazz Clubban. Az utóbbi években pedig már elég rendszeresen megfordul mifelénk: tavaly, a Gyulai Jazzfesztivált (Davis All Stars) megelőzően beugrást is vállalt, az Integro/Grandeur premierjén a Fekete-Kovács Kornél kvintett vele egészült ki. Játszott Barcza Horváth József együttesében is, de ezeknek a felkéréseknek valószínűleg egy másik magyar kapcsolat volt a kezdőpontja: Tony Lakatos hívta meg, hogy a Michael Brecker emlékkoncerten, amin „három tenor" szerepelt 2008-ban a Müpában, ő is megidézze egykori mesterét. A gyakoribbá vált európai turnéknak persze azt a praktikus okát is figyelembe kell venni, hogy a szaxofonos tíz éve Párizsban él, onnan utazgat mindenfelé.

De még egy magyar vonalról kell a detroiti születésű Margitza kapcsán szólni: és ez az, hogy első tanára a nagyapja volt, egy magyar cigányzenész, aki hegedülni tanította négyéves korától. Apja a Detroiti Szimfonikus Zenekarban dolgozott szintén hegedűsként. Azért interjúiban az amerikai szaxofonos azt is mindig megemlíti, hogy az anyai nagyapja viszont Glenn Millernél bőgőzött, sőt, közreműködött csellón Charlie Parker híres vonószenekari kísérettel felvett lemezein is. Éppen Parker zenéjét meghallva döntötte el a tinédzser Rick, hogy jazzmuzsikus akar lenni, addig ugyanis csak klasszikus zenét tanult az iskolában. Apja még a Motown lemezeken is hallható a vonóskarban, így tehát mind a jazz, mind a klasszikus, mind a detroiti popzenék hatottak rá. De a Parker-lemezt (éppen azt, aminek vannak családi vonatkozásai számára) meghallva azonnal szerzett az iskolában egy szaxofont, és a lemezeket rögtön megpróbálta leutánozni. A hangszert - persze nem ugyanazt - azóta sem engedte ki a kezéből. Mivel jó tanárai voltak (először Sonny Stitt, Gerry Niewood, majd Michael Brecker, később David Liebman), hamar eldőlt, hogy egyenes út nyílik előtte nagy álma megvalósításához. Többek között a bostoni Berklee-n folytatta tanulmányait, majd New Orleansban, és rögtön el is kapta a gépszíj: először a Maynard Ferguson big banddel, majd az Airto Moreira-Flora Purim zenekarral turnézott. Ekkor kapta élete valószínűleg legfontosabb telefonhívását: Miles Davis együttesébe került 1988-tól. Három örökbecsű albumon közreműködött: Amandla, Live Around The World, Live In Montreux. Az alábbi felvételen a szaxofonos szólója 4'20-nál kezdődik.

 Persze, ez akkor volt, most már más korszakot élünk - a közönség is, Margitza is. Amikor egy szaxofonos online szaklap nemrég megkérdezte tőle, hogy mi az a legfontosabb dolog, amit Davistől tanult, utalt rá, hogy a játékmódban Davis mindig rengeteg helyet hagyott, vagyis szünetet tartott, akár rögtön azután, hogy belekezdett egy zenei frázisba. Mindenki nagy szólót várt tőle, de ő hallgatott. Drámai ereje volt azután, amikor újra megszólalt, de akkor is csak keveset játszott. Mostani fülével rögtön észreveszi ezeken a Davis-es, a neten terjedő koncertfelvételein, hogy szinte semmi teret nem hagyott, se magának, se másnak. Ma már ezt inkább szégyelli, naivitásnak tartja saját részéről. Igaz ugyan, tette hozzá a Best Saxophone kérdésére, hogy akkoriban főleg csak vampok „fölött" játszottak, tehát azért úgy sokkal könnyebb volt ritkásabban játszani, mintha akkordmenetre játszottak volna, de válaszából kiderült, hogy saját akkori teljesítményét nem értékeli túl, inkább ellenkezőleg.

 A Davis-zenekari tagság azután megnyitotta a Blue Note lemeztársasághoz vezető utat is: három szólólemezt adtak ki tőle - igaz, ezzel be is fejezte működését a társaságnál, nem számítva egy EMI-os japán korongot. Elterjedt vélekedés, ami magyar honlapokon is felbukkant már, hogy a Blue Note szerződés lejártával Margitza valahogy kiesett a pixisből. Ez két ténnyel cáfolható, egyrészt azzal, hogy kezdőként mindhárom szólólemeze bekerült a Top Twentybe, (Color - 9;  Hope - 11;  This Is New - 19.), másrészt pedig azzal, hogy a következő sorlemezeinek kiadói (Palmetto, Steeplechase, stb.) csak magyar perspektívából nézve tűnnek jelentéktelennek, ráadásul a Universalnál is felbukkant később a neve zenekarvezetőként. Azután ott van az a tekintélyes névsor is, amellyel Margitza felkért közreműködőként büszkélkedhet: McCoy Tyner, Bobby Hutcherson, Tony Williams, Eddie Gomez, Chick Corea, Maria Schneider, Dave Douglas, stb. Májusban a brazil Eliane Elias mellett szólózott, nemrégiben Ron McClure kvartettjében, majd egy másik New York-i big bandben, John Fedchock-éban szaxofonozott. Idén pedig a Dizzy's, az egyik legnagyobb presztízsű amerikai jazzklub színpadán szerepelt.   

Ezzel együtt tény, hogy letért arról a pályáról, amire a nyolcvanas évek végén ráakasztott „fiatal oroszlán" címke predesztinálta volna. A konformizmus és a piaci elvárások kikerülésének igényére utaló első jeleket már a This Is New (1991) című Blue Note lemezén is észrevehetünk. Számára a művészi kompromisszumok nem jelentenek vállalható alternatívát. Erre mondta az idézett interjúban, hogy mióta Párizsba költözött, egyetlen egyszer kellett szmokingban játsszon, pedig azt nem szereti. Bezzeg amíg New York-ban élt, ez rendszeres volt - ezzel Margitza az anyagi szempontból nélkülözhetetlen haknikra célzott. Az öreg kontinensen, ahol sokkal központibb szerep jut a kultúrának, szinte sosem kell olyan zenét játszania, amilyet nem akar.

Margitzáról a legtöbb kritika azt emeli ki, hogy milyen szívhez szólóan, megindító tónusban és költői fogalmazásban adja elő szólóit, miközben hangja jellegzetesen erőteljes, metsző. Időközben zeneszerzőként is kibontakoztatta életművét, néhány témáját mások is műsorra tűzték. Ilyen például a Gypsies című száma, amelyet a This Is New című lemezen mutatott be, de teljesen új, world music hatásokat tükröző hangszerelésben hallható a Bohemia címmel kilenc évvel ezelőtt kiadott CD-jén (továbbá egy Jeff Gardnerrel közös koncertalbumon).

Rick Margitza - Bohemia
Rick Margitza - Bohemia

A Guardian híres kritikusa is azt emelte ki a Bohemia kapcsán, hogy egy kicsit olyan az egész, mintha egy eltévedt cirkuszi zenekar hirtelen egy párizsi kávéházban találta volna magát, Margitza mégis olyan számokat szerzett, és úgy tudja mozgatni a zenekart, hogy az lenyűgöző élményt nyújt. Az indiai hangszerek és a cigányzenés dallamvariálás semmi kétséget nem hagy a magyar hallgatóban a felől, hogy a hegedűs nagypapa által elvetett magok termékeny talajba hullottak, Margitza Szakcsi Gypsy Jazz-éhez eléggé hasonló modorban (bár más ritmusban) emeli át a mai jazzbe kulturális gyökereinek hozadékát. Ezeket a hatásokat egyértelműen kimutatja Michael Degny, Django monográfusa is már a Heart of Hearts (2000) című lemezén, ami még Amerikában készült. Mindezek továbbfejlesztése a Gyphop elnevezésű projektje, amely eddig - tudomásom szerint - még nem jelentkezett teljes CD-vel, csak ezzel az előzetessel.    

Párizsban élve Margitza rendszeresen turnézik különböző francia és európai együttesekkel, lemezeket is rendszeresen kiad velük (Moutin Brothers, Christian Doepke Trio, Marco Cortesi Group, Jeff Hellmer Trio, stb.) Ugyan még jobban örülne, ha rendszeresen akár szextett, vagy szeptett felállásra is hangszerelhetné a számait, de kvintettben már nagyon jól érzi magát.

Budapestre ezúttal egy Nagyszombatot, Zsolnát és Ipolyságot érintő turné során érkezik, amelyben Marian Ševčík dobos és cseh-szlovák együttese szerepel: Pavel Wlosok zongorista, Tomáš Baroš bőgős és Lukáš Oravec trombitás. Ševčík nagyszombati és pozsonyi tanulmányai után szerepelt Leroy Lowe műhelyein, Juraj Bartoš Hot House zenekaraiban, játszott többek között a Tariška-Carniaux Sextetben, Matúš Jakabčic big bandjében és az osztrák Harry Sokallal, a magyarok közül pedig Winand Gáborral. Rengeteg rangos európai fesztiválra eljutott, 2008-ban hazájában az év jazz-zenészévé választották.