Jusztina

Be-Ne a kirakatban

2015.01.13. 10:50

Programkereső

Belgiumi és hollandiai jazzelőadók adták az idei Müpa Jazz Showcase kínálatának különlegességét. KRITIKA

A Showcase idei szereplői közül Burján Orsi énekesnőnk, Mester Dániel szaxofonosunk hollandiai intézményekben tanulnak, vagy tanultak tovább - de arra is akad közismert példa, hogy mint kiváló énekesnőnk, Harcsa Veronika, belgiumi akadémián tökéletesítsék mesterségbeli tudásukat. Számtalan kapcsolatról lehetne még ezen túl is szót ejteni, és a BeNeLux országok hagyományosan nyitott, a jazzkultúrának is kedvező, toleráns, européer hozzáállását méltatni, de inkább fókuszáljunk a Müpa jazzhétvégéjére és az összesen 12 koncert néhány emlékezetes pillanatára.

Jazz Showcase
Jazz Showcase

A koncertsorozat leginkább emblematikus alakja számomra az idősebb generáció képviseletében Philip Catherine, aki rég beírta magát az európai jazztörténet lapjaira, ő adta az első nap záró koncertjét kvartettje élén. De előtte még egy gitárossal ismerkedhettünk meg a belgiumi fiatalok közül, Lorenzo di Maio döntően fontos szerepet vitt Chrystel Wautier kvintettjében. Az ilyen  énekesnőkre, mint Wautier, szokták azt mondani, hogy inkább zenész: nem a saját hangjának bűvöletében él, hanem hangulatok, történetek megzenésítése érdekli, hangszerként konstruálja saját hangját a zenekarban, a gitár-zongora-bőgő-dob felállás számára nem csak kíséret. Bár az elején nem tűnt valami izgalmasnak a produkció, sem túl intenzívnek, ahogy egyre többet hallgattam, úgy nyíltak meg értékei. Az ukrán származású belgiumi énekesnő latint és "múltfeldolgozósat" is énekelt, ez utóbbiban saját szövege is említésre méltó.

Catherine 72 éves, amit maga is nehezen hisz el, mi meg még annyira se. Hallatlanul szellemes témája a hetedik X kapcsán a Seven Teas címet viseli, ezt is játszotta Pesten. A gitáros műsorán vegyítette utóbbi néhány lemezének (Coté Jardin, Philip Catherine Plays Cole Porter) repertoárját, de például az Old Folks című örökzöld a legfrissebb CD-jén hallható, amit duóban vett fel. Gördülékeny játékáról, szellemes, a legtisztább szving ritmusból kiinduló tempóiról, a melódia szépségére és ártatlan kis tréfákra épülő produkciójáról nyugodtan eszünkbe juthat akár a leghíresebb belga jazz szólista is: a már visszavonult Toots Thielemans. Catherine kvartettjének Benjáminja, az olasz Nicola Andrioli volt a nagy meglepetés. Hazája csodálatos zongoristáinak sorát viszi tovább a Belgiumban élő tehetség, akinek eredeti szerzeményeit is műsorra tűzte a kvartett. A standardekre is igaz, ami a gitáros-zenekarvezető számaira: elbűvölő a számok kimunkáltsága, tökéletessége, az egész hangszövet finoman vert csipkéje, klasszicizáltsága.

Romhányi Áron és Pély Barna
Romhányi Áron és Pély Barna

A koncertnek volt egy kis időre két (magyarországi) magyar közreműködője is Pély Barna és a zongorista Romhányi Áron személyében. A United énekese vasárnap is feltűnt a nagykoncert záró számában és ráadásában, sőt, a szombat esti gálán ők voltak a főszereplők, méghozzá Fel a rezekkel!  című új műsorukkal. Nyilvánvaló volt a zenekar és a Müpa szervezői számára, hogy egyrészt érdekes megmutatni ennek az inkább popzenekarként számon tartott sikeres, ráadásul jubiláló együttesnek jazzes gyökereit, másrészt a funky hangzás eleve indokolttá teszi a fúvósokat. Nos, a jelek szerint a jazzisták is örültek, legalábbis ezt lehet lemérni a londoni 606 Jazzklub vezetőjének, Steve Rubynak a véleményéből, aki a szervezőknek elmondta, hogy ez szerinte igazán professzionális és dinamikus produkció volt, és hogy fontos a magas szintű szórakoztatás ebben a műfajban is.

Ma már aligha lepődhetünk meg azon, hogy a vasárnapi nyitóprodukció a showcase-en, amelynek Mester Dániel szaxofonos az egyenlők között első tagja, amsterdami illetőségű, pedig Boris Mogilevski úd- és gitárjátékos izraeli, Velican Sagun ütőhangszeres pedig török. Együtt frappánsan odatett, lendületes world jazzt játszanak, melybe ízlésesen adagolják saját népzenéjük egy-egy elemét, dallamát, népdalát, ritmusát, ugyanolyan lendületesen, mint a Trio Stendhal egy generációval korábban - még a hangszer-összeállítás is azonos. Egyik saját szerzeményén maga a klarinéton (klezmeresebben) is játszó Mester is elcsodálkozott, hogy az mennyire közel-keletiesre sikeredett. Ebben éppen tenorozott, de fantasztikusan töröksíposra tudta venni a tonalitást, pontosabban annak arrébb csavarását.

Aurelio Project (Fotó: Pozsonyi Roland)
Aurelio Project (Fotó: Pozsonyi Roland)

A vasárnap délután kicsit családiasra sikeredett, de nem azért, mert kevesen voltak, éppen ellenkezőleg (az én helyfoglaló pulóveremet is majdnem einstandolta egy vörösinges), hanem mert nagy számban jelentek meg házi készítésű sütit is magukkal hozó anyukák, nagymamák például a fiatal zongorista Várallyai Petra triójának fellépésén. A hegedülésben és hangszerelésben, sőt éneklésben is kiváló tehetségű muzsikusból még minden lehet. Egyelőre még túlságosan az éles kontrasztok igézetében él, de majd bizonyára elsajátít más formateremtő elveket is. Ugyancsak a tapasztalatlanság jelei mutatkoztak az első lemezüket jövő hónapban bemutató, Aurelio Projekt nevű holland kvartett zenéjében is, a zenekarvezető basszusgitáros ugyanis szerintem rossz hangszert választott: kifejezetten pasztell hangulatait nem a legszerencsésebb basszusgitáron felvezetni és megrázni, még ha öthúros is az a basszusgitár. De Lita Mabjaia együttesében is volt dél-afrikai származású holland, neki is afrikai gyökerei vannak, úgyhogy ez az egész állandó lekáderezés, hogy kinek mi a származása etnikailag, eléggé irreleváns - főleg, ha valaki más kulturális tájékozódást követ, mint az valami ódivatú felfogás szerint elvárható volna. Ezekben az országokban lassan a multikulti az elvárható minimum.

A holland zongorista, Michiel Borstlap zárókoncertjére csak azt lehet mondani, hogy végén csattan az ostor. Olyan "amerikai" jazzt játszik, amilyet a sokat látott fesztiválveteránok is ovációval fogadnak, nem véletlen, hogy Borstlapot igazán jól ismerik a tengerentúlon is. Mehldau óta már az uralkodó stílust az akusztikus zongorás trióban egyébként sem lehet az európai jazzfejlődéstől függetlenül tárgyalni, szerintem a konvergencia nyilvánvaló. Négy éve Borstlap sokat játszik szólóban is, de 1992-es pályakezdése óta addigra már olyan súlyos zongorás trió életművet tett le az asztalra, hogy azt nehéz lett volna tovább tökéletesíteni, ráadásul szólóban is totális zenét tud nyújtani. Egyik szóló számát egyedül kezdte és trióban fejezte be, nos, nehezebb lett volna tovább fokozni az extenzitást. Volt kritikus, aki Borstlap játékát Mozarthoz, volt, aki a kristály csillogásához hasonlította, tény, hogy billentése párját ritkítja, és intenzitása, a zenei tartalmat és nem pedig a hangok bpm-jét számítva fantasztikus. Frames című új lemezén ennek több példáját is adja.

Kemény, pontos, sosem beszél mellé, és generációjának legnagyobbjaihoz hasonlóan mégis tudott valami „popos" kvalitást belevinni számaiba. De ő nem adaptálja a grunge és a mai ritmusok eredményeit, mint sokan ezek közül, hanem eggyel korábbi pop-harmonizációhoz nyúl vissza, és mégis tökéletesen frissek a szerzeményei, pedig romantikus lassításoknak, nagy kiállásoknak sincsenek híján. Ráadásul triópartnerei, a fantasztikus oktávmeneteket és mindig vivőerős kiegészítő lüktetést hozó basszusgitáros, Boudewijn Lucas és a közönséget szólisztikus megszólalásaival rabul ejtő, pazarul virtuóz dobos, Erik Kooger szintén mindent megtettek a sikerért.