Jenő

Zongorával, több nyelven

2015.01.24. 07:00

Programkereső

Mózes Tamara zongorista-énekesnő 2007-ben diplomázott a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zongoraszakán. Klasszikus zenei képzésével párhuzamosan kezdett el foglalkozni a jazz műfajával, improvizációt, jazzéneket és jazz-zongorát tanult. 2014 októberében jelent meg a második, Album of the Ear című lemeze, amelyet francia muzsikustársaival vett fel Párizsban. INTERJÚ

- A CD játékos címe az Album of the Year asszociációt is előhívja. Valóban azzal az ambícióval készítettétek a lemezt, hogy akár az év albuma is lehessen?

- Nem, ez az ötlet nagyjából a felvételekkel egy időben jutott eszembe. Érdekes módon a lemezen közreműködő francia bőgős, aki még nem tudott erről, egy beszélgetésünk alkalmával szintén azt mondta, hogy ha rajta múlna, a címben benne lenne a fül vagy a hallgatás szó, és az külön jó, hogy az általad említett áthallás is benne van.

Mózes Tamara
Mózes Tamara

- Nem véletlen, hogy francia zenészekkel készítetted el ezt a CD-t, hiszen évekig tanultál Párizsban. Gondolom, ott tettél szert ezekre az ismeretségekre.

- Így van, 2009-től 2012-ig jártam a párizsi Conservatoire National de Région jazzének és improvizáció szakára, ők ott évfolyamtársaim voltak, és már akkor elkezdtünk együtt zenélni, de ebben a formában a lemezanyag révén jöttünk össze. Egy kvartettről van szó (Florent Souchet: gitár, Anders Ulrich: bőgő, Simon Bernier: dob, én pedig zongorázom-énekelek), de a dalok egy részében közreműködik Nadia Feknous altfuvolán és pikolón.

- Ez a formáció csak erre a felvételre és a lemezbemutató koncertekre jött létre, vagy hosszabb távon is szeretnétek együtt zenélni?

- Nagyon erősnek érzem a zenekart, és már tervezzük a folytatást. Nagy örömömre szolgál, hogy 2015. február 26-án Párizsban lesz lemezbemutató koncertünk, a Magyar Intézet koncerttermében. Remek az ottani zongora, és a tér kiválóan alkalmas erre a szinte akusztikus hangzásra. Számunkra is izgalmas lesz látni, hogy október vége óta, amikor Magyarországon voltak a többiek, hova fejlődött a műsor. Már a három őszi - két budapesti és egy székesfehérvári - lemezbemutató koncert során is észrevehetőek voltak különféle változások a stúdiófelvételhez képest, újabb irányvételek, és most, a felkészülés során is ez várható. Nagyon élvezzük ezt a folyamatot.

- Azért logisztikailag nem lehet könnyű ez az együttműködés, hiszen ők Párizsban élnek, te pedig Budapesten, vagyis rendszeres próbákra nyilván nincs mód. Vagy te utazol ki, vagy ők jönnek ide. Gondolom, neked, egyedül, egyszerűbb odamenned... Kialakítottatok már erre valamilyen rendszert, vagy ez is improvizatív, mint maga a zene?

- Részemről nem improvizatív, mert mindig előre tudnom kell, mikor vagyok ott. Szerencsére rendszeresen utazom, olyankor vannak a próbák, tömbösítve, azokat nevezhetjük próbafolyamatnak. Ebben a műfajban az alkotást tekintve szerintem hosszú távban érdemes gondolkodni, és olyan együttműködésekben, amelyekben hisz az ember. Ahhoz, hogy meghívjanak, be kell mutatkoznunk, és erre nagyon jó alkalom lesz például a Magyar Intézetben megrendezett koncert.

- Nagyon érdekes ennek a lemeznek az anyaga, mind zeneileg, mind nyelvileg. Angolul, franciául és olaszul énekelsz rajta, illetve néhány számot szöveg nélkül, scattelve. A zenében pedig felfedezni vélem komolyzenei gyökereidet is, például mindjárt az első szám, az olasz nyelvű Alla Luna zongoraszólama bennem Erik Satie Gymnopédies című sorozatának első darabját idézi fel. Klasszikus zenei képzettséged mennyiben hat ki jazzbéli tevékenységedre, gondolkodásodra?

- Nahát, de érdekes példát hoztál föl, épp nemrégiben játszottam ezeket a Satie-darabokat. Egyértelmű, hogy a komolyzene rendkívül fontos része az egész lényemnek - a játékmódomnak és a hallásmódomnak is. Nagyon szeretem kiaknázni a különböző hangszíneket és hangzáskombinációkat, és ez a tulajdonságom nyilvánvalóan a komolyzenéből eredeztethető, hiszen a zeneakadémiai évek alatt megtanultam, hogyan kezeljem szólóban a hangszert. Mindennap más teremben, más típusú, de nagyon jó, általában Steinway zongorákon gyakoroltam, így kísérletezhettem, mit tudok kihozni belőlük. Másfelől sok klasszikus zenei felvétel van a fejemben - szimfonikus, kamara- és vokális művek, szólódarabok -, és az ezekben jelenlévő rétegzettséget a könnyűzenében is szeretném visszaadni, sokszor akár áttetsző módon, egyszerű eszközökkel. Az általad említett első, lírai hangvételű számban például valóban megjelenik egy lebegő, szinte éteri hangzás, ritmika nélkül - olyan ez a dal, mint egy állókép.

- Az is különleges ízt ad neki, hogy - a lemezen lévő másik olasz nyelvű dalhoz hasonlóan - 17. századi költő versére íródott. Hogyan találtál rá ezekre a szövegekre?

- A szövegeket a zeneszerző, Ujházi János választotta. Elég régóta foglalkozom az ő zenéjével olyan módon, hogy az általa megírt dalokat „jazzesítem" és „tamarásítom", vagyis a magam képére formálom. És aztán egy adott hangszeregyüttesre hangszerelem. Itt például a lemez koncepciójának megfelelően minden mindennel össze van kötve, hangszerrel vagy vokálisan.

- Nincs is szünet a trackek között...

- Igen, azt szerettem volna elérni, hogy a láncszemek egymáshoz kapcsolódása segítse a hallgatót. Úgy érdemes elképzelni, mintha egy szobából különböző irányokban nyílnának ablakok, amelyeken kinézve különböző tájképeket látunk, de mindegyiket ugyanabból a helyiségből. Egy sajátos hangot akartam megteremteni a lemezen, miközben mindegyik szám más és más: a nyelvek miatt is különböznek, kicsit a stílusok is váltakoznak, mégis igyekeztem létrehozni az egyensúlyt közöttük, hogy világos legyen, a sokféle karakter egy forrásból táplálkozik. Úgy érzem, francia muzsikustársaimmal ezt nagyon jól meg lehetett valósítani, több stílusban jártasak, és hozzáadták a saját ötleteiket.

- A franciákon kívül számos egyéb formációban is lehet téged hallani. Elég gyakran lépsz fel például Nagy János jazz-zongoristával duóban. Ez hogyan működik?

- A formáció rendhagyónak mondható, két zongorára és énekhangra épül. Olyan számokat választunk, amelyekben végig tudunk játszani a színekkel, a közös improvizációval, kiaknázhatjuk a két billentyű adta lehetőségeket, és szétoszthatjuk egymás között a zongorista „funkciókat".

- Milyen funkciókra gondolsz?

- A zongora polifonikus hangszerként egyszerre adhatja a basszust - mint a bőgő egy jazz kvartettben -, a dallamot,  a harmóniákat, a szólót-improvizációt, aztán ott vannak az ellenszólamok vagy éppen unisono hatások, a színező hangok és mindenféle kiegészítő effektek... Ezeket az építőelemeket szétosztjuk, váltogatjuk, de sok minden az adott helyzetben dől el, attól függ, ki, mikor, milyen labdát ad a másiknak. Minden koncerten adódik valami új, valami más, egy-egy ötlet, amire akár mi sem számítunk, úgyhogy ez nagyon kreatív együttzenélés.

- Fel szoktál lépni duóban egy másik nagyszerű énekesnővel, Tóth Evelinnel is. Hogyan fér meg két dudás egy csárdában?

- Ezt a kérdést máskor is föltették már nekünk, és számunkra is meglepő módon azt kell mondanunk, hogy megfér, holott valóban két, szólista szerephez szokott énekesnőről van szó. Evelinnek teljesen más a hangszíne, mint nekem, nem is törekszünk arra, hogy ezt homogenizáljuk, épp ellenkezőleg, így játszhatunk a különböző regiszterekkel. Valahogy jól adódnak össze a frekvenciák a hangképeinkben, és érdekes dolgok jönnek ki. Mindketten szívesen kalandozunk különféle világokba, feldolgoztunk például néhány ismert sanzont, és elvittük experimentálisabb irányba, úgy, hogy a közönségnek meglegyen a ráismerés öröme, de közben az a benyomása is, hogy ilyen módon még nem hallotta azt a „slágert".

- A lemezekre visszatérve: 2010-ben kiadott első CD-den egyetlen saját számod szerepel, a másodikon, mint elmondtad, Ujházi János szerzeményeit dolgoztad fel. Tervezel-e olyan albumot, amelyen csak a saját kompozícióid kapnak helyet?

- Igen, már folyamatban van, tavasszal szeretném nyilvánosságra hozni az anyagot, amely egy szólóalbum, zongorára és énekre, és amely egyúttal szerzői lemez is, hiszen kizárólag saját zenék és szövegek szerepelnek rajta.