Olivér

Borbély magyar jazzrapszódiái II.

2015.01.27. 07:01

Programkereső

Tematikus lemezt állított össze több magyar zeneszerző generáció híres darabjaiból a Borbély Műhely és adta közre izgalmas, egyéni előadásban - írja cikkének második részében Zipernovszky Kornél. Jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt. TAKE7

Magamban csak trikolórként emlegetem ezt a lemezt, azon kívül a 2014-es év lemezének, bár igazán méltó versenytársai akadtak erre a címre. A Mihály Borbély Quartet Hungarian Jazz Rhapsody címmel a Budapest Music Center (BMC) korongján magyar, sőt, kizárólag magyar szerzeményeket szerepeltet. Nyilvánvalóan megtisztelő egy zeneszerzőnek, ha egy zenekar műsorra tűzi a darabját - hogy klasszikus zenei fogalomrendszerben érzékeltessem, mit történik itt. A jazzben más a képlet, a szubkultúra lényegi erőtere, hogy kinek, mikor, milyen számát tudja (fejből) a glóbusz jazz-zenészeinek döntő többsége, ezek az abszolút standardek.

Borbély Mihály
Borbély Mihály

Olyasvalami ez, mint az örökzöld, de ezzel a szóval nem tudjuk visszaadni, hogy a kollektív tudatban szereplő számok abszolút mércét képeznek önmagukban és együttesen. Ha egy jazzegyüttes műsorra tűz egy nem jelenlegi vagy volt tagjai által szerzett számot, és nem is egyet a jazztörténetben már sokszor és híresen feldolgozott számok közül, akkor ennek a gesztusnak megkülönböztetett jelentősége van. (Visszanézve is: a magyar jazzsarokba szorított helyzetéből régen nem tudott kitörni a százhuszonhetedik All the Things You Are-ral, de még az Ózzal, sőt a Hulló falevelekkel sem - pedig annak szerzője magyar származású.)

Borbély három különböző közeg, három magyar zeneszerzői generáció felé tett ilyen elismerő gesztust: Seres Rezső (1899-1968), Zoller Attila (1927-1998) valamint Deák Tamás (*1928) vonható egybe - róluk, és a két leginkább emblematikus számról volt szó a múltkori cikkben. Az LGT zenekarnévvel írható le a következő, a harmadik pedig a kortárs jazz szerző-előadóké Fekete-Kovács Kornél, Oláh Kálmán és Binder Károly révén.

Jazz Rhapsody - Borbély Mihály Quartet - BMC
Jazz Rhapsody - Borbély Mihály Quartet - BMC

Ha a számoknak a lemezen hallható sorrendjét követjük, akkor a múltkori cikkemben elemzett Magyar jazzrapszódia után Fekete-Kovács Kornél Ítélet című szerzeménye következik. Fantasztikusan erős színekkel vitte fel a kvartett hangszerelésében a magyar zenei vonásokat - a téma előadása alatt különösen a zongorista Szabó Dániel idézi a cimbalom cirkalmas, sőt cicomázott futamait - és övé is az első szóló. Ebben tovább mélyíti ezt az asszociációs mezőt, alapvetően rubato megszólalásával, amelyet Horváth Balázs bőgős és Baló István dobos fantasztikus beleérzéssel vesz át. A szóló felépítése a ritmizálás határozottabbá válásába torkollik, miközben a melodikus elemek továbbra is bizonytalanságot, talán éppen kétkedést sugallanak. Annál is inkább, mert a dadogós prímekkel és ideges triolákkal induló szopránszóló veszi át tőle az elbeszélés fonalát. De ennek a történetnek nincs kifutása, a téma visszatérése egy ködös, félhomályos térbe tart. A főtéma B részének megnyugvását, szinte meglepetésszerűen érkező feloldását már nem tudom a programmatikus cím által keltett jelentésmező nélkül értelmezni. A szám címe, az Ítélet az életciklus végével kapcsolatos - mondjuk úgy, hogy a végén minden kiderül. A szám, igaz, kicsit más címmel a Human Circle/Wayfarer című Budapest Jazz Orchestra/Dave Liebman lemezen hallható - de ott egy egész tételt ad ki. Az Under Judgement (Ítéltetve) a szvitnek a harmadik része, és van három alfejezete vagy alcíme is. Talán ez a legjobban sikerült tétel a nagy ívű, az egész emberi élet ciklikusságát, a „földi vándorutat" megragadni próbáló kompozícióban. Az eredeti címmel jobban értelmezhetőnek tartom a feloldást: a megvilágosodás megtörténik/megtörténhet velünk.

Sokkal kontúrosabb a következő darab, a Polimodális blues - szándékosan magyarítva közlöm a szám címét. Ez Oláh Kálmán Allegro barbarója. Ugyanolyan emblematikus, mint Bartók híres darabja, és sok más tulajdonságban is osztozik a nagy előd világhírű művével. (Egyébként Oláh Kálmán szextettje is összeköti Borbélyt és Fekete-Kovácsot, mindketten tagjai voltak ennek a zenekarnak, amely - nagyon bízom benne - nem szűnt meg, csak szünetel.) Kicsit aszimmetrikus, hogy Borbély kvartettjében viszont Szabó Dániel zongorázik - aki lényegében egyívású zongorista Oláh-val, alkatilag mégis különböznek. A klasszikus indíttatás és a huszadik századi kompozíciós törekvések állandó napirenden tartása összeköti a két, inkább barátnak, mint riválisnak nevezhető kiváló billentyűsünket-zeneszerzőnket. Ugyancsak nyitottak arra, bár nem ilyen döntő számukra, hogy népzenei gyökereikhez való viszonyukat is újra és újra definiálják és kinyilvánítsák. Alkati eltérésüket talán abban tudom leginkább megragadni, hogy míg Oláh a modern be bop alapjain áll, és annak újabb, korszerűsödött felfogását kamatoztatja, Szabó tájékozódásának középpontja a hard bop utáni iskoláknál keresendő. Másképpen mondva: Oláh a poszt-Evans, Szabó a poszt-Jarrett stílusok köréből kiindulva járja útját. A Polymodal Bluesban ez úgy ragadható meg, hogy ennek a számnak kicsit a szerzőtől általában hallhatónál analitikusabb, intellektuálisabb letétjét halljuk - persze ez nem ment a hihetetlen sodró, ravaszul magával ragadó ritmika kárára. Szabó szólója arra koncentrál, hogy kidomborítsa a kontrasztot, amelyet a címből kiolvashatunk: a páratlan, közép-kelet-európai és az afro-amerikai ritmusvilág egymásra torlódását, feleselését. Miután ezt artikulálta, harmónia és dallamvezetés tekintetében továbblép, tágítja a horizontot, szólójának csúcspontja és az auftaktja a visszatéréshez mesteri, óriási. Az ilyen szólók, főleg ilyen csúcspontok  után koncerten a közönség el szokott felejteni tapsolni, annyira igénybe veszi minden érzékét a komplex mondanivaló befogadása, és annyira a nagy egésznek, a kompozíció struktúrájának bűvkörében van. Borbély a rákövetkező szólójában (tenoron) nem közvetlenül folytatja, amit Szabó kifejtett, hanem ahhoz tér vissza, ahogy a téma felvezetésében ő maga már exponálta azt, főleg a szűk és tág hangközök egymásra játszásával. Ebben persze a poliritmikus és polimodális dominál. Csak Baló színpompás kísérete fölött lavíroz - helyrebillentve az egyensúlyt, ami egy picit inkább a „blues" felé húzott Szabó zárlatában. Baló egy erős kvartett „vágta" után szólóban is megmutatja, mit gondol a korábban már a dallamhangszerek által kifejtett kérdésekről. Baló dobjainak hangoltsága, a dallamot nem csak sugalló, hanem fizikai valójában is érzékeltető jellege megér egy külön misét. Az iskolateremtő, a magyar etnojazzben korszakalkotó dobos a kontrollált extázis után fantasztikus decrescendóval hívja vissza a játékba a többieket, így újra átélhetjük a zene egyik legfortélyosabb félelmét: az improvizált hangok szükségszerűségét.  

Himnikus darab következik, Borbély feltehetően legfontosabb duópartnere - talán általában is legfontosabb zenei testvére, Binder Károly egyik régen híressé vált darabja. A szaxofonokon, tárogatón, klarinéton fujarán és más fúvós hangszereken játszó Borbély és az akusztikus valamint preparált zongorán játszó Binder partnersége külön fejezet a magyar jazztörténetben (nem említve itt, hogy a Retropolisban a trombitás FKK és a szaxofonos Borbély együtt kapott Bindertől meghívást). Még emlékszem a megdöbbenésemre 1985-ben, abban az időben a gesztuson, amit a Binder-darab címének láttán éreztem: In Illo tempore - lehet, hogy ez egy utalás az indexen lévő Ezra Poundra? Akkor Zsoldos Béla ütőhangszeres kíséretével került lemezre először. Már akkor is érezhető volt Binder erőteljes vonzódása a mítoszokhoz, a zongora globális és univerzális dimenziókat mutatott a keze alatt. Időközben ez a szerzeménye megjelent a Theo Jörgensmannal (klarinét) közös 1993-as koncert albumán is. Egészen más letét a maga nemében egyedülálló Binder-Süle kétzongorás felvétel, amelyen a szám bartókosabb jelleget ölt, mint eredetileg, és bár ez nem érződik rajta, elementáris lendületén, ez egy 1997-es visszanézés a két zongorista korábbi duómunkájára. A tudomásom szerinti legkésőbbi Illo tempore felvétel áll legközelebb a Borbély-féle feldolgozásához. Talán nem meglepő, hogy ez éppen a Borbély-Binder duó bayreuthi, 3 és fél évvel ezelőtti  koncertfelvétele (Borbély szopránon játszik).

A Hungarian Jazz Rhapsodyn Baló és Szabó duója nyilvánvalóan a premier-felvétel ismeretében exponálja a megunhatatlan, zenei mondatonkénti jellegzetes modulációival szinte kiismerhetetlen témát, hangsúlyosan akkordkíséret nélkül, de azután bele-beleszól Borbély szopránon, és már hasít is a kvartett. Később is az unisono a meghatározó (ami a szám minden Binder-féle duófelvételén is így van, talán az egyetlen kétzongorás felvételt leszámítva), de ekkor már a szaxofon viszi a vezető szerepet, és a többiek, különösen a zongora, szinte minden zenei dimenzióban ellentétes irányba mozog, elágazik, indázik. De ha az ember igazán odafigyel, akkor ez nem feleselés egymással, inkább egyszerre beszélnek, mindkettő a maga módján beszéli el ugyanazt a történetet. Ettől a történettől, hiába a múltra utaló címe, a nosztalgia áll a legtávolabb. Hatalmas lendülettel érkeznek el a zárlathoz, és csukják be maguk mögött be egy gyors mozdulattal az ajtót. Szabó - akinek kottatartójára már megint egy másik nagyon karakteres, nagy jelentőségű magyar zongorista darabja került - ragyogóan egyénít, ami ennél a számnál kevesebb, mint amit a Polimodális elbír.  

Ennyire tömény, sokatmondó, közel háromnegyed órányi zene után mindenki megérdemel egy kis lazítást - de ezt is csak egy hallatlan izgalmas átvezetéssel kapjuk meg. Ugyanis tenoros, lüktetéssel kacérkodó, de a dallamot csak távolról előlegező intróval indul a Ringasd el magad. A Presser-Adamis szerzőpárosnak az Ezüst nyár című slágere (bár ez nem került be a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról 1973-as premierjének zenéjébe, mint a Ringasd el magad), is szerepel Borbélyék feldolgozásai között - ez az LGT legelső nagylemezén a B oldal nyitószáma volt 1971-ben. Persze Borbély hangszerelései semmit sem vesznek adottnak, sok híres jazz hangszerelőhöz hasonlóan, így azután az Ezüst nyár-ba húzósabb groove került, mint a Ringasd el magad-ba. De mindkét szám feldolgozása igen szabadon kezeli a témát, nagy teret hagy szólókra és amire utaltam, a hallgatóság és a zenekar is megérdemelte eddigre már a lazítást. A hetvenes években divatossá lett másik híres magyar pop-rock szerzőpáros, Lerch István és Demjén Ferenc Várj míg felkel majd a nap-ja (V'Moto-Rock) a két LGT-szám által közrefogottan szerepel a CD-n. Ezt megint egy pazar, vadítóan szépséges Szabó-prelúdium indítja el - annyira más egy ilyen bevezető után a negyedik fok és az első egyhangúsága. Borbély tenoron szelíden árnyalja a melódiát, csak fokozatos, nem végig vitt crescendót hallunk, de az egész feldolgozás talán a dalszöveg következő sorának jegyében áll, beleértve Horváth Balázs méltóságteljességig nyugodt szólóját: "Tiszta légy, mint gyermek önmagad..."  

Borbély teljesen saját egyéni ízlése alapján rakta össze ennek a fantasztikus lemeznek a repertoárját, itt tényleg személyes kedvencei szerepelnek. A huncutság a dologban, hogy mégis a mai magyar jazz egy jelentős szeletére vonatkozó értelmezést kapunk a CD-n. A lemezt záró, huszonöt perces pop-trilógiával együtt az album az utóbbi évtizedekben megerősödött, Herbie Hancocktól, Brad Mehldau-on át a Bad Plus-ig és tovább húzható vonal legsikeresebbjei mellé zárkózik fel, akiknek feldolgozásaiból „új sztenderd" lett. Pedig a hangszereléseket készítő Borbély és a kvartett tagjai „csak" a saját ízlésükre hagyatkoztak. Mi viszont nyugodtan rájuk hagyatkozhatunk.