Bence

Iyer: ilyen a kreatív zene

2015.03.10. 07:13

Programkereső

Napjaink egyik vezető jazz-zongoristája, Vijay Iyer a januárban megjelent triólemezével március 19-én szerepel először Budapesten a Zeneakadémia Nagytermében. - írja Zipernovszky Kornél. Jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt.

Ebben a rovatban már vagy féltucatszor emlegettem a nevét. Budapesti meghívása először elmaradt (a művész az egész turnét lemondta), majd a Zeneakadémia kistermébe tették, de a szervezők hamar belátták, hogy a nagyterembe való. Nem állom meg tehát, hogy napjaink egyik legizgalmasabb, óriási hatást keltő jazz-zongoristájától, Vijay Iyerről ne írjak kicsit hosszabban. Tökéletesen illusztrálja Iyernek a nemzetközi zenei életben elfoglalt helyét, hogy abban a sorozatban lép most fel, melyben a pesti közönség Brad Mehldaut és Chick Coreát ünnepelte.

Vijay Iyer Trió
Vijay Iyer Trió

Itthoni ismertsége ezzel a koncerttel feltehetően tovább nő (ehhez talán egy kicsit hozzájárult hosszabb interjúm vele, amelyet a Kaligramm című folyóirat közölt két és fél éve). De senki se higgye, hogy Magyarországon először játszik: ezelőtt majdnem hét évvel, a Mediawave-en 2008-ban Győrben hallottam, akkor duóban lépett fel Rudresh Mahanthappával, a szintén indiai származású amerikai szaxofonossal. Új hangként emlegetett kettősük beilleszkedése az amerikai jazzbe, főleg szokatlan etnikai identitásuk miatt, nem volt zökkenőmentes folyamat, sőt. Egyik lemeze indiai klasszikus zenészekkel készült, triófelvételeivel rengeteg elismerést szerzett (Accelerando 2012, Historicity 2010; mindkettő ACT Records, és ugyanitt közben egy szóló albumot is kiadott).

Iyer New York államban született és nevelkedett, gyerekkorától tizenöt éven át hegedülni tanult, zongoristaként inkább autodidakta. Húszévesen a Yale-en matematika-fizika (!) szakon szerezte első diplomáját, fizika tanulmányait a Berkeley-n folytatta, ahol egy egyéni doktori programot is elvégzett Technológia és zene címmel. Fokozatosan pályát módosított és professzionális zenész lett, először Steve Coleman, majd Amiri Baraka, a Chicago Art Ensemble tagjai, Wadada Leo Smith, Anthony Braxton és mások mellett alakította ki esztétikáját, amely a kortárs jazz határait feszegeti. Ő maga ezt a megközelítést kreatív zenének nevezi. Egy bő évtized alatt felért a csúcsra, 2011-ben az év zenésze lett az amerikai Jazzújságírók Szövetségének szavazásán. 2012-ben az amerikai jazz establishment fórumának tartott, hetvenkilencedik évfolyamát jegyző Downbeat című jazzmagazin kritikusi szavazásán egyszerre öt kategóriát nyert meg, ez rekord a folyóirat történetében, miközben egy évvel előtte még az utánpótlás kategóriában lett első ugyanitt. Különösen meglepő ez annak fényében, hogy Iyer az avantgárdként vagy kortársként jellemezhető, kompromisszumoktól elzárkózó, társadalmilag elkötelezett jazzhagyomány folyatójaként határozza meg magát, és művészi, elméleti, valamint oktatói tevékenységének egyik fókusza ennek az iránynak a népszerűsítése.

Iyer a zenei élet szinte minden területén hihetetlenül aktív. Párhuzamosan legalább fél tucat olyan alkotóműhelyként működő zenekarnak is vezetője vagy tagja, amilyeneket más muzsikusok jó, ha kettőt vagy hármat tudnak egyszerre működtetni. Szabad felfogású zenekara, a Fieldwork szintén trió. További projektjeiben együtt dolgozik a hip-hop verselő Mike Laddel, Teju Cole regényíróval pedig néhány hónapja működött együtt úgy, hogy Cole a regényéből olvasott fel részleteket a koncerten. A kortárs és az elektronikus zene sem idegen tőle, és az irodalmon túl is nyitott a társművészetekre (film, színház, multimédia, stb.). Iyer rendszeresen publikál tudományos, művészeti és pedagógiai témákban, fellépését a 2009-es Londoni Jazzfesztiválon például a The Guardian című brit napilap az aranymetszésről szóló tudományos ismeretterjesztő cikkével harangozta be. 

Iyer most egy egészen új anyaggal érkezik hozzánk (mondjuk nem arról híres, hogy olyan sokat játszaná a régi számait), amelynek rengeteg érdekessége van. Triójával a közérthetőbb, elsőre is könnyen vonzóvá váló zenei profilját mutatja anélkül, hogy bármit feladna borzasztó magasra törő esztétikai elveiből. Tizenöt éve rendszeresen játszik együtt Stephan Crump bőgőssel, Marcus Gilmore dobossal is majdnem ugyanilyen hosszú ideje, tehát egymás legkisebb rezdülésére is azonnal tudnak reagálni. Crumpról mindig megjegyzik, hogy Roy Haynes, az iskolateremtő jazzdobos unokája, persze már rég nem szorul rá ilyen ajánlásokra. A trió tavaly New Yorkban vette az ECM lemezkiadó számára a Break Stuff című, a jazztörténeti hagyományra több ponton is utaló, hallatlanul változatos lemezt. Újabb bizonyítékot adnak ezzel a felvétellel azoknak a kezébe, akik úgy gondolják, és én osztom ezt a nézetet, hogy Iyer művészi jelentősége már most is csak a legnagyobbakhoz mérhető. Iyer az ECM-nél már két teljesen más jellegű albumot is kiadott: a Mutations című kamarazenei jellegű felvételt és a filmzenei projektjét: Radhe Radhe: Rites of Holi.

Amilyen nagy termékenységgel, fantasztikus tempóban, óriási ihletettséggel és átgondoltsággal alkot, csodálatos pillanatokat fog szerezni a közönségnek. A brit Jazzwise című szaklap kritikusa szerint "Vijay Iyernek megvan a képessége rá, hogy a jazz-zongorázás nyelvét mindig újra megújítsa". Ezzel egybecseng, ami a néhány hete megjelent új lemezükről a Pop Matters című tekintélyes, független amerikai online lapban olvasható a lemezről: "Ez a trió továbbra is az egyik olyan jazzegyüttes, amelyik minden alkalommal valami újat fedez fel magának". A Chicago Tribune című napilap pedig úgy értékeli, hogy semmi kétség, Iyer az egyik legkreatívabb és a leginnovatívabb jazzművész a negyven alattiak között.