Vendel

Erős testszagból jött a zenei műfaj

Programkereső

Vissza a gyökerekhez: hard bop és soul jazz. Pallai Péter és Kerekes György szakírók a JAZZNAP 2015 apropóján jazztörténeteket mesélnek.

A bebop jóval keskenyebb réteget tudott megszólítani, mint a szving, mert jóval nehezebben emészthető muzsika volt.  A túl sok feszültség, túl sok virtuozitás, a túl sok embert és zenészt próbáló fordulat, a gyakran zenei labirintusokba torkolló téma nemcsak táncra volt alkalmatlan, de a harlemi bárok ujjpattintgatós, riszálós, laza, szórakozni vágyó közönségének is túl töménynek bizonyult. A fekete lakónegyedekben a lemezboltok és az ivók wurlitzerei zömükben táncolhatóbb szvingszámokat, de egyre inkább a race records kategóriába sorolt rhythm and blues lemezeket tárolták.

Horace Silver
Horace Silver

A zenész, aki valószínűleg a kezdetektől fogva a legtudatosabban kereste a közönség - kiváltképp az afroamerikai fülek - számára a bebopnál emészthetőbb formát, a zongorista Horace Silver volt. 1952-ben trió formációban vette fel saját szerzeményét, az Opus de Funkot. James Brown vagy Sly Stone későbbi rajongói már nem is tudták, hogy Silver hozta be a funky szót a zenei közhasználatba. Eredeti és nem éppen szalonképes értelmében a szó a nemi közösülés során áradó, erőteljes testszagot jellemezte. Silver zenei felfogásában a gyökerekhez való visszatérést, mondhatni földszagú, egyszerűbb megközelítést jelentett, de korántsem valami olcsón értékesíthető sablont. Az Opus de Funk erős blueselemekből táplálkozott, ugyanakkor érezhető volt rajta a bebop hatása. A téma azonban, szemben oly sok bebop számmal, ha tetszik, dúdolható volt, mint ahogy a romlatlan blues is általában az.

A dobos Art Blakey sokszor dallamosnak hangzó, jóformán kompozícióként felépített szólói nagyszerűen illettek Silver perkusszív zongorajátékához. A késői negyvenes években már vezetett egy nagyzenekart, melynek a Jazz Messengers nevet adta, de ezt a nevet később újra értékesítette, amikor közös együttest szervezett Silverrel. 1954-ben a Blue Note Silvert kérte fel, hogy albumfelvétel céljából - mert 1948-ban már megjelentek a 33-as fordulatszámú, mikrobarázdás nagylemezek is a piacon - szervezzen egy kvintettet. Ennek lett a tenorszaxofonosa Hank Mobley, trombitása a bebopiskolából kinőtt Kenny Dorham, bőgőse Doug Watkins és a dobosa természetesen Art Blakey. Silver szerzeménye, a The preacher (A prédikátor) majdnem lemaradt az albumról, mert a Blue Note társtulajdonosa, Alfred Lion szerint „túl ódivatú, senki nem fog rajongani érte". Lion ritkán tévedett, de ez esetben nagyon melléfogott. Szerencsére rákerült a Horace Silver and The Jazz Messengers című albumra, és szenzációszámba ment jazzkörökben is.

Ez a valóban régimódi, gospel ízű szám, témáját tekintve köszönő viszonyban sem volt a beboppal, ritmikájában ott volt a fekete templomi dalok backbeates jellege, vagyis tapsolni lehetett a második és negyedik ütemre, míg Kenny Dorham és Hank Mobley bluesízű, majdnem vokálszerű szólója, Silver ütőhangszerszerű zongorakísérete a nem beavatottak számára is táncolhatóvá, élvezhetővé tette a felvételt. Silver ismétlődő és egyszerű frázisokkal teli szólójára nagyszerű riffekkel reagáltak a fúvósok. Hatalmas hangulatú számról van szó, ami vidám, boldog, felszabadult; nélkülözi a bebop gyakori zaklatottságát.