Gyöngyi

"Az első három év teljes mámorban telt Budapesten”

2015.07.31. 06:34

Programkereső

Ősszel hosszú szünet után új albummal tér vissza a pszichedelikus etno-rock hazai nagykövete, a Deti Picasso. A tagcseréknek köszönhetően feléledt zenekart egy örmény testvérpár, az énekesnő Gaya Arutyunyan és a gitáros Karen Arutyunyan alapította, akik Moszkvából költöztek Magyarországra tíz éve. Gayával így nemcsak zenéről, hanem magyarországi életükről is beszélgettünk, de szóba kerültek a Kétfarkú Kutya Párt ellenplakátjai és az azeri baltás gyilkos kavarta diplomáciai botrány is. INTERJÚ

- Öt év után új lemezt adtok ki. Milyen lesz?

- Az első és legfontosabb különbség az, hogy régebben nagyon kollázsszerűen gondolkoztunk a számok felépítésekor, egy darab több pici részletből épült fel, most sokkal egységesebben tekintünk rájuk. Régebben keményebb rockkal vegyítettük a folkot, a hangzásvilág most lágyabb, harmonikusabb lett. Természetesen megmaradt, hogy minden örmény népzenei alapokon működik, a szövegek is népdalok, a dallamok is folklóralapúak.

Gaya Arutyunyan - Deti Picasso
Gaya Arutyunyan - Deti Picasso

- Miért vártatok olyan sokáig az újjáalakulással?

- Mikor feloszlott a zenekar, éppen egy nagyon jó időszakunkat éltük, fesztiválokon léptünk fel, rengeteg klubban játszottunk. Ez a felfelé ívelés 2005 óta tartott. 2010-ben a dobosunk Moszkvában telepedett le, a brácsásunk pedig a genfi operában kapott állást; ezek a földrajzi nehézségek ellehetetlenítették a közös munkát, új felállásban pedig nem akartuk folytatni. Ahogy az ember a férjét találja meg, úgy kell megtalálni a zenészeit is: akkor alakultunk újra, mikor ráleltünk azokra, akik közel álltak a szellemiségünkhöz, és a „család" részévé válhattak. Ez egy Magyarországon ritka hozzáállást is jelent: észrevettem, hogy a hazai zenészek gyakran épp, hogy ismerkednek egymással, mielőtt felmennek a színpadra. Mi egy teljesen más dimenzióban gondolkodunk: nálunk a zenészek nagyon jól ismerik egymást, baráti kollektívaként zenélnek, hasonló az érdeklődési körük. Az új tagokat (a hárfás Anasztázia Razvaljajevát és a dobos Porteleki Áront - a szerk.) idén nyáron kivittük Örményországba, mert fontos volt, hogy megismerjék az országot, aminek a zenéjét játsszák. Örményország a világ legősibb keresztény országa, még Róma előtt 700 évvel lett keresztény állam. A zene ezekből a gyökerekből táplálkozik, ezért is lényeges, hogy olyan emberek zenéljenek veled, akik érdeklődnek iránta, otthon vannak ebben a kultúrában.

- Hogy kerül egy örmény Moszkvába, aztán Budapestre? 

- A családunk migrációs története régre nyúlik vissza. A felmenőink a Van-tó körül éltek, ez akkor az Oszmán Birodalom részeként Nyugat-Örményországhoz tartozott. Mikor a 19. század végén elkezdődött az 1915-ig tartó népirtás, rengetegen elhagyták a térséget, sokan nyugatra emigráltak. Volt, aki keletre, ahogy a mi elődeink is, akik így a mai Örményország területén kötöttek ki, itt születtek a mi szüleink is. Ők aztán Moszkvába költöztek, én már ott születtem. 2005-ben végeztük el az egyetemet, rá két évre költöztünk Magyarországra a testvéremmel. Ennek a legfőbb oka az volt, hogy a zenekarnak Budapestről könnyebb volt mozognia Európában.

- Miért nem mondjuk Bécset választottátok? Mit tud Budapest más városokhoz képest?

- Kezdjük ott, hogy osztrák zenészekkel még nem ettem szalonnát vodkával a Moszkva-Pétervár vonaton. Nemcsak a zenei szempont fontos ugyanis, hanem a magyarokhoz mint emberekhez fűződő viszonyom. Moszkvában és Szentpéterváron nagyon jó fesztiválélményeink voltak magyar zenészekkel, többször utaztunk közösen a két város között. A Másfél zenekarral, és az egészen másik zenei világból jövő Grencsó Istvánnal kötöttünk barátságot, közös terveket szőttünk, közös fellépéseket szerveztünk. 2005-ben jött a Sziget, majd rengeteg más magyar fesztivál következett. Bécsben is nagyon sokat játszottunk, de nekem valahogy mindig túl nyugatinak hatott, általában a közönség is túl rafinált volt. Ez alatt azt értem, hogy emocionálisan visszafogott volt, túl sokat láttak már életükben, túltápláltak zeneileg. Ez olyan, mint mikor az asztalra terítesz egy csomó finom kaját, eljönnek a vendégek, megeszik, megköszönik, de nem fejeznek ki semmilyen más érzelmi reakciót. Persze az is nagyon értékes pillanat, ha egy ilyen jellegű közönség figyelmét magad köré tudod tekerni. De Bécsben mindig vendégnek éreztem magamat. Budapesten, ha fel akarok hívni hajnali 3-kor egy ismerőst, hogy minden rendben van-e vele, akkor nem néz hülyének. Nekem kell az életembe a spontaneitás, valaminek a jó értelemben vett „hibája". Bécs túl egyenes város.

- Már Moszkvában is ezt a fajta zenét játszottátok?

- 1999 óta létezik a zenekar, a legelején még orosz szövegeken alapuló zene volt, ez alakult át örmény népzenévé. A testvéremmel hét évig tanultunk zeneiskolában, de a szülők elleni összeesküvésből nem végeztük el. Mindketten vettünk privátórákat, én öt évig klasszikus éneket tanultam. Népdalokat és népzenét a szülőktől, leginkább édesanyámtól tanultunk. Karen geológus, én pedig építészmérnökként végeztem. Rájönni arra, hogy az építész munkája egy az egyben a megrendelőtől függ, körülbelül olyan, mint mikor egy rosszul művelt zenehallgató követel valamit a zenésztől... Ez a nulla szabadság nagyon korlátozott mint kreatív egyéniséget. Mindig arra gondoltam, hogy egybefüggő emeletekből álló múzeumokat, látványos objektumokat fogok építeni, de az évek során kiderült, hogy ez a szakma egyáltalán nem erről szól.

- Milyen volt 2005-ben Budapestre költözni?

- Az első három év teljes mámorban telt, nagyon tetszett, nagyon örültem mindennek: az embereknek, az éghajlatnak, az építészetnek, a festészetnek, a zenének, a folklórnak. Annak, ahogyan az emberek az élethez, a családjukhoz, a gyerekekhez, a pénzhez viszonyulnak, a moszkvaiakhoz képest kevésbé karrieristák. Minden reggel úgy keltem fel, hogy jaj, de boldog vagyok, hogy egy ilyen helyen lakhatok. Aztán mikor szorosabban kezdtem el helyiekkel társalogni, akkor vettem észre, hogy a magyarok nagyon önkritikusak, és nagyon sokat panaszkodnak a saját dolgaikra.

Gaya Arutyunyan - Deti Picasso
Gaya Arutyunyan - Deti Picasso

- Szabadabb itt az ember?

- Moszkvában nem a szólásszabadsággal volt gondom, hanem inkább a biztonság hiányával. Egy olyan városról beszélünk, ahol mindig az az érzésed, hogy nem vagy biztonságban. Ez a bizonytalanság félelmet keltő érzés, beszűkíti a szabadságodat. Itt mintha nyugodtabb lenne a miliő. A moszkvai életem során többször egyik pillanatról a másikra elértéktelenedett a rubel. Ha kiléptél az utcára, nem tudtad, hogy megfagysz-e, vagy még elviselhető a hideg. Nem tudtad, hogy ha átmész az aluljárón, nem üt-e le valaki hátulról. Hogy hoz-e az állam olyan törvényt, ami lefokoz téged valamivé. Velem nem sok ilyen történt, de voltak ismerőseim, akiket érintették ezek a problémák. A sztereotípia, hogy az oroszok sok alkoholt isznak, nem a hideg miatt alakult ki, hanem az állandó stresszállapot miatt; hogy nem tudod, mit hoz a holnap.

- Ugyanez az állapot az alkoholproblémákban szintén élen járó magyarokra is igaz lehet.

- Sokkal boldogabbak lehetnének a magyarok, ha a saját problémáikra más szemmel néznének. Jót tud tenni, ha a saját helyzetedet össze tudod valami rosszabbal hasonlítani. Természetesen nem Afrikára gondolok, de valószínűleg jó lenne megnézni egy vidéki orosz várost, mondjuk Novo Urengojt, ahol fél évig sötétség van és tél, és akkor észrevenné az ember, hogy milyen csodálatos helyen él is valójában.

- Mit gondolsz, a mostani bevándorlóellenes kampány milyen következményekkel jár majd?

- Szerintem azoknak, akikre nem hatnak a nyomtatott média és a televízió kampányai, úgyse fog változni a véleménye a kérdésben. Akikre meg bármilyen jellegű propaganda hatással van, azoknak azt is be lehet bizonyítani, hogy a tojás kék.  Nekem nagyon tetszettek a Kétfarkú Kutya Párt ellenplakátjai, köztük az egyik németül szólt az osztrák határ felé: „Köszönjük, hogy '56-ban átengedtetek minket a határon, mikor mi menekültünk." Félelmetes dolog, hogy egyeseknek gyakran rajtuk kívül álló okokból megváltozik a sorsa; bármelyik országban megtörténhet, hogy egy őrült kerül hatalomra. Rengetegen menekülnek a Közel-Keletről Európába, mert elviselhetetlen az életük, vagy az életük forog kockán. Nézzük meg, mi történt az örményekkel a genocídium alatt, akiknek szintén el kellett menekülniük. Számos olyan örményt tudunk megnevezni, akikből az emigrációban remek orvosok, művészek, tudósok lettek. Ha tehetné, nagyon sok örmény a saját országában lakna, de az egy keresztény állam muzulmán országokkal körbevéve, óriási veszélynek kitéve. Az európai kormányokat is megértem, hogy le akarják állítani az emigrációt, amely tényleg veszélyes méreteket ölt, de ugyanakkor a migránsokat is, akik a saját és gyerekeik életét akarják megmenteni.

- Te külföldiként mit tapasztaltál, elutasítóak a magyarok?

- Inkább a fordítottját éreztem: mivel külföldi vagyok, nagyobb kíváncsiság övezett. Mikor kérdezték tőlem, honnan vagyok, és azt válaszoltam, hogy Moszkvából, azt mondták: „aha, oké". De mikor azt mondtam, hogy örmény vagyok, akkor a reakció az volt: „jaj, de jó, tényleg? Ez nagyon jó!" Az örmények és a magyarok között nincs olyan ütközési pont vagy fekete folt, mint a magyarok és az oroszok között volt. Oroszországban az idősebb generáció a mai napig nem tudja, hogy az '56-os forradalomnak mi volt a lényege; sokan, akik az akkori propagandának hittek, úgy vélik, hogy ez egy fasiszta forradalom volt. Ott ezt az infót kapták. Itt is túlzásba viszik a médiumok, hogy az oroszok vadállatok, pedig ez egyáltalán nem igaz.

- Hogy látod, miben változott meg az ország, mióta itt élsz? Szoktál-e vidéken járni?

- Budapest nagyon sokat fejlődött az elmúlt években, pár része tényleg tisztább lett. Valójában kicsit féltékeny is vagyok, hogy ennyire népszerű turistacél, hogy ennyi külföldi látja a várost és költözik ide. De legalább már nem keverik össze Bukarestet Budapesttel. Szerintem az igazi Európa nem a fővárosokban van, hanem a vidéki városokban. Imádom Pécset, Egert, Gyöngyöst, valamint a kisvárosokat, falvakat. Más az élettempó a vidéki városokban, kevesebb új épületet húznak fel, jobban konzerválódik a régi szellem. Nagyon szomorú, mikor azt látod, hogy vidékről áramlik el a fiatal lakosság.

- Mennyire lehetett őrizni Moszkvában az örmény identitást, és mi a helyzet Budapesttel, ahol szintén jelentős az örmény közösség?

- Moszkvában az örmény diaszpórának a szélesebb vett értelemben soha nem voltunk a tagjai, de családi szinten megőriztük a hagyományokat. Nagyon sok örmény barát jött vendégségbe, nagy ebédeket tartottunk az örmény gasztronómiának hódolva, örmény dalokat énekelve. Ilyen szempontból az örmény eléggé összetartó nép, és Moszkvában ezt nem gátolta semmi. Tudom, hogy Magyarországon is van örmény önkormányzat, fővárosi és országos is, jártam is náluk. Nagyon tetszik az a fajta hozzáállás, hogy az örmény feleség magyar férje is elkezd örményül beszélni, de én nem szeretem a kollektív megmozdulásokat, rendezvényeket. Ez nekem kicsit távoli, én más szinten szeretem megtartani az örmény hagyományokat. Viszont a testvérem aktívan részt vesz az örmény kisebbségi önkormányzat által szervezett eseményeken, és az ő felesége is, aki szintén örmény.

Gaya Arutyunyan - Deti Picasso
Gaya Arutyunyan - Deti Picasso

- Az azeri baltás gyilkos ügye miatt Örményország megszakította a diplomáciai és minden egyéb hivatalos kapcsolatát Magyarországgal. Elhalványodott már a feszültség, amit a gyilkos Azerbajdzsánnak való kiadatása okozott?

- Mikor most nyáron Örményországban jártunk, több emberrel is elbeszélgettünk erről a témáról. Nem ők hozták fel, hanem mi kérdeztünk rá. Úgy gondolják, hogy mivel a kiadatás a kormány döntése volt, nem az egyszerű embereket kell elítélni érte. Természetesen ez egy kellemetlen ügy volt, leginkább azért, mert tudtuk, hogy ha elengedik a gyilkost, akkor nem bűnözőként fogják kezelni Azerbajdzsánban, hanem hősként ünneplik. Mi elmeséltük, hogy Magyarországon a közvéleményt megosztotta a kérdés, sokan tüntettek, és az örmény ismerőseimnek jól esett, hogy szolidaritás és civil megmozdulások voltak a történtek miatt. A nép szintjén nincs harag, Örményországban mindenki emlékszik arra, hogy a magyarok rendesek; egy blokkban voltunk hosszú ideig, sok örmény ismeri Csontváry munkásságát, Petőfitől pedig idézni is tudnak.

- Tudnál-e élni Örményországban?

- Ott picit ufónak érzem magamat. A velem egyidős nőknek három gyereke és egy hagyományosan női, civil foglalkozása van, a férjével és annak szüleivel élnek, és minden nap úgy főznek, mintha karácsony lenne. Bohém, európai gondolkodású emberként ezt az életformát távol érzem magamtól. Ugyanakkor valamilyen szinten az örmény kultúra követe is vagyok - mert messze vagyok tőle. Ez olyan, hogy ha távol élsz a szüleidtől, jobban szereted őket. A hazáddal is így van. Ez a távolság lehetővé teszi, hogy jobban értékeld a saját országodat. De egyelőre teljesen biztos vagyok abban, hogy Magyarországon szeretnék élni.