Cecília

Russellel hottolt az oktett

2015.09.05. 09:55

Programkereső

A New Orleans fesztivál zárókoncertjén a Müpában igazán a „hot” húszas-harmincas években érezhettük magunkat, köszönhetőn Catherine Russell és a Bohém Ragtime Jazzband autentikus produkciójának – írja Zipernovszky Kornél. Jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt. TAKE7

A Bohém Ragtime Jazz Band kísérte Catherine Russellt a tradicionális Müpa-jazzfesztivál, a New Orleans zárónapján. Russell egyenes vonalon kapcsolódik a jazz történethez, annak is a legközepéhez. Apja, a panamai zongorista Louis Russell (1901-1963) egy lottónyereményből tudott az USA-ba, egyenesen New Orleans-ba költözni, sok helyen megfordult, végül Louis Armstrong 1935-ben vette át az ő zenekarát, és ez a formáció együtt is maradt nyolc évig, Russel művészeti vezetésével. Állítólag - erre a Bohémek zenekarvezetője, Ittzés Tamás utalt is a koncerten - a kis Catherine ült is az öreg Armstrong ölében. Mintha ez még nem lett volna elég indítás a pályán, Catherine anyukája is egy ideig professzionális zenészként dolgozott, egy híres női zenekar, az International Sweethearts of Rhythm tagjaként.

Catherine Russel
Catherine Russel
Fotó: Brian Blauser Bblauserhotma

Catherine pályája első szakaszát vokálokban töltötte, Steely Dan, Cindy Lauper, Paul Simon és mások kíséretében. Legtovább David Bowie háttérvokálját erősítette, gitározott és lemezein is közreműködött, és amikor Bowie 2004-ben befejezte a turnézást, Russell végleg a szólókarrier mellett döntött. Azóta négy CD-t is megjelentetett a saját neve alatt, és az online eladások statisztikája alapján az egyik legsikeresebb énekesnő lett a jazz műfajában. Fellépett már a Lincoln Centerben, a Kennedy Centerben, a Carnegie Hallban és számtalan más nevezetes koncerthelyszínen. Ő interpretálta a műfaj egyik első örökzöldjét, a Crazy Bluest a HBO Gengszterkorzó című nagysikerű, a húszas években játszódó tévésorozatának kísérőzenéjében.

Két évvel ezelőtt Kecskeméten a saját fesztiváljukon debütált a Bohém Ragtime Jazz Banddel, abból a repertoárból most több számot fel is újítottak. Ez idő szerint a harmincéves zenekar aktuális kétlemezes válogatása Best of Bohém 30 címmel jelent meg, és nagyrészt ez határozta meg a koncert repertoárját is. Az első lemez ugyanis csak amerikai, a második csak magyar számokat tartalmaz. A három évtizeddel ezelőtti ragtime, New Orleans jazz és dixieland stílusok hamar kibővültek a korai swing darabokkal, sőt, a cappella spirituálékat és régi magyar slágereket, illetve saját szerzeményeket is felvettek műsorukba.

Bohém Ragtime Jazz Band
Bohém Ragtime Jazz Band

A Müpa-beli koncerten a zenekar három számmal adta meg az alaphangot, melyek közül a Maple Leaf Rag idézte a legkorábbi korszakukat. Már annak idején is nagyon igyekeztek minden olyan eszköz bevetésére, amelyet a tradicionális felfogás megenged. Ezzel együtt biztosan megadnám ennek a zenekarnak az Old Timer (OT) rendszámot, mert csak eredeti „alkatrészekből” rakják össze műsorukat. Ez még a kevésbé hozzáértőknek is feltűnhet például abból, hogy a ragtime-felfogású darabokban a gitár helyett a bendzsó, a nagybőgő helyett a tuba kerül elő, a ragtime-okban pedig ketten hegedültek. Azt a tényt, hogy a zenekar kulcsfigurái több hangszeren is játszanak, és ezek nem feltétlenül csak a hagyományos váltóhangszerek, mint például a klarinét a szaxofonnak, a lehető legjobban hasznosítja a zenekar. Ittzés zongorázik, hegedül és énekel, Korb Attila harsonás is leült egyszer a zongorához, és a ragtime- és szalonzenekari számokban Lázár Miklóssal ketten hegedülnek, néha vokáloznak. A hangszer-összeállítás és a hangszerelés gondossága végig a koncert egyik fénypontja volt, de a vokál már Russell színpadra lépése előtt is telitalálat volt az I'm Confessing that I Love You című örökzöldben. Éppen ennek az 1930-ból származó számnak a codájába Mátrai Zoltán szaxofonos becsempészett egy idézetet, az Ipanémai lány első pár hangját. Stílustörés! – óbégathatna valaki, ha nem figyelt volna oda. Csakhogy nem az volt, hanem elegáns összekacsintás a közönséggel.

Russell a Some of These days-zel lépett be – igaz, az első belépést el is vétette, félreértették egymást a zenekarvezetővel, de egy-két pillanattal később össze is hangolódtak. A második ráadásban azután kis is javították ezt a picike csorbát, és a koncert egészében a swing lüktetés, a ragtime tojástánc, a lassúk ringatása minden további zökkenő nélkül folyt a koncert végéig. Russell frazeálása, tűpontos ritmikája, bluesban és jazzban egyaránt anyanyelvi természetessége, hangulati és hangszínbeli sokoldalúsága hamar kibontakozott a koncerten – hallottunk lassú szvinget, romantikusabb, blues-os nótát, és Russell humorát is megismerhettük. Első blokkját az énekesnő az Everybody Loves My Baby-val zárta, ez is elég frappáns volt, de fellépésnek második részére még több sikerszám jutott.

A másodikban két számra csatlakozott hozzájuk Szalóky Béla, a kiváló trombitás is, aki a fesztivál művészeti vezetője kezdettől fogva. Apropó sikerszám: a Bohém, és az erre, a Tango Palace-t (Ott fogsz majd sírni...) és a trad zenekarok elmaradhatatlan darabját, a Tiger rag-et játszották. Az előbbinél felmerült ugyan bennem, hogy meddig lehet elvinni a hülyéskedést vagy az ironizálást azon, amit egy tradicionális jazz zenekar játszik – a tangóban ugyanis ez már nagyon közel ahhoz, hogy megkérdőjelezze a dolog (hogy 2015-ben játszik 1910-es, 20-as, 30-as számokat) komolyságát. Miközben itt is kiderült, hogy a Bohém professzionalitása megkérdőjelezhetetlen, csak a viccelődést egy szigorúbb ízlésfelfogás hátrébb szorítaná. Ezzel együtt a zenekar és szólistái sosem lépték azt a határt, hogy a hülyéskedés végleg zárójelbe tenné, amit valójában csinálnak, a tangó eleve frivol. Szerencsére érezték, hogy amit a tangóban lehet, swingben vagy gospelben már nem szabad.

Russell a második blokkjában megmutatta, amire Ittzés Tamás nekem, egy előzetes interjúban felhívta a figyelmemet: „Nem csinál semmit, csak szimplán énekel, mégis megőrül érte közönség és zenésztárs egyaránt.” Valóban, Russellnek sem a hangterjedelme sem a hangereje nem annyira átlagon felüli, mint mesterségbeli, főleg színpadi tudása (nem is „úszták meg” két ráadás nélkül). Különlegességként Russel most is énekelt magyarul, teljesen levéve a lábáról a közönséget. És ez igazán tökéletesen passzolt a felkészültségben a nemzetközi tradicionális jazz színtéren is kiemelkedő Bohém-legénységhez, nehéz is volna a szólók alapján külön kiemelni egyéni teljesítményeket, a már említett Mátrain kívül talán Korb Attila, a három „fiús” vokál és– zenekarvezetői feladatait a zongoránál alázatosan végző – Ittzés érdemel említést. Akár beavató koncertnek fogta fel valaki a korai jazzbe, akár a stílus rajongójaként érkezett a Fesztivál Színházba, a Russellel örömzenélő Bohémmel jól járt.