Emma

„A vizuális művészet univerzálisabb, mint az angol”

2015.09.24. 10:47 Módosítva: 2015-09-28 10:52:47

Programkereső

Nem szorul magyarázatra, hogy a kürtőskalács illata miért vonzza már messziről a Magyar Pavilonhoz az expólátogatót, de mint kiderült, a kézműves mesterek tevékenysége is legalább annyira vendégcsalogató.

Apró Tamás (fafaragó) és Kovács Zoltán (kosárfonó) korábban nem ismerték egymást, pedig mindketten a Népművészeti Egyesületek Szövetségének delegáltjaként képviselik Magyarországot az expón, így számukra a milánói világkiállítás nemcsak egy bemutatkozási lehetőség, de egy új barátság kezdetét is jelenti.

- Egy ideje messziről figyeltem, milyen elmélyülten, ugyanakkor meghitt egyetértésben dolgoztok egymás mellett, és olyan érzésem támadt, hogy ti már az idők kezdete óta ismeritek egymást.

- Apró Tamás: Ami azt illeti, itt Milánóban találkoztunk életünkben először, de ezek szerint ebben a néhány napban máris sikeresen összecsiszolódtunk.

- Remélem, abban nem tévedek, ha azt feltételezem, hogy a fafaragás viszont hosszú évek óta az életed része.

- Valóban nem tegnap vettem először vésőt a kezembe. 18 évesen nem vettek fel a Képzőművészeti Egyetem grafika szakára - amiről aztán később kiderült, talán jobb is, mert azon a területen nem voltam kiemelkedő tehetség -, viszont megnyílt egy lehetőség, hogy kitanuljam a fafaragást. Eredetileg nem népi faragást tanultam, hanem elsősorban klasszikus bútorstílusoknak (reneszánsz, barokk és rokokó) a díszítő faragását. Később, kilencvenes évek végén ismerkedtem meg, a sajnos idén elhunyt Bánszky Pál művészettörténésszel, aki a tárgyalkotó népművészetnek volt kiemelkedő alakja a NESZ elnökeként is. Rajta keresztül kerültem a Duna-Tisza közi Népművészeti Egyesülethez, és találkoztam olyan autentikus, népi alkotókkal, komoly mesterekkel, akiknek a hatása érződik a munkáimon.

- Most éppen milyen motívumon dolgozol?

- Jelenleg egy Szent István portrét faragok, a szent koronával, illetve a jogar és az országalma ábrázolásával, ami egy klasszikus alapszedéses dombormű. Elsősorban emberábrázolásokat készítek, nyilván a saját stílusomban, de ügyelve arra, hogy meglegyen az a sajátságos íze, ami a magyar népművészetre jellemző. Tehát a stílus klasszikus, de a témaválasztás egyedi. Azért is gondoltam arra, hogy Szent István portréját készítem el, mert ez segít jobban átélni ezt az ünnepet. Minden évben ilyenkor – augusztus 20-án – a Budai Várban szoktam dolgozni a Mesterségek Ünnepén, de most, hogy ezekben a napokban nem odahaza, hanem itt Milánóban vagyok, érzem azt a felelősséget, hogy akik idejönnek a világ minden tájáról, az alapján alkotnak képet Magyarországról, amit tőlünk látnak. Fontos, hogy olyat tudjak mutatni, amin a látogatók elámulnak. Megfigyeltem egy érdekes dolgot. Történetesen azt, hogy nem feltétlenül akkor jönnek többen, ha a domborművön egy fontos vagy izgalmas munkafolyamatot csinálok, hanem akkor volt itt a legnagyobb tömeg, amikor a hátteret készítettem. Szállt a forgács, meg kopogás volt, valósággal megrohantak az expólátogatók.

- Nem meglepő, hogy a látványos munka ide vonzza a nézelődőket. A látogatók kapnak ugyanis egy meghatározó élményt, de gondolom, te is kapsz tőlük elismerést, vagy egy-egy olyan kérdést, amin elgondolkodhatsz. Volt már izgalmas észrevétel?

- Ez még csak a harmadik napunk itt Milánóban, tehát olyan nagy tapasztalatom nincs. Elsősorban a gyerekek érdeklődnek, akik időnként tátott szájjal figyelik, hogy mit csinálok, és sokszor alig lehet őket innen elmozdítani. Természetesen ez az elsődleges feladat, hogy a fiataloknak mutassuk meg az értékeket, mert az, hogy a hagyomány fennmaradhasson, az a mi felelősségünk is. Van egy mondás, amit nem biztos, hogy tudok szó szerint idézni, de az a lényege, hogy a hagyományőrzés az a tűz továbbadása, és nem a hamu őrzése. Egyébként ez a fajta munka elsősorban a gyerekeket érdekli, de rajtuk keresztül remélhetően a szülők is fogékonyak lesznek, mert valami olyat látnak, amit élőben máshol nem. Úgy tudom, hogy nem túl sok kézműves bemutató van az expón, így a mi jelenlétünk akár az újdonság erejével hathat.

- Arról nem is beszélve, hogy az embereket az is vonzza, hogy kiléphetnek az okos kütyük világából a valóságos élethelyzetekbe, ahol találkozhatnak, beszélgethetnek egymással. Külföldieknek mennyire nehéz elmondani, hogy mi a mesterséged címere?

- Nem könnyű, már csak azért sem, mert úgy vettem észre, hogy az angollal itt nem sokra megyek. Innentől kezdve pedig a kommunikációnak egy olyan szintje lép előtérbe, ahol nem annyira a szavak számítanak. Egy gesztusnyelvvel kiegészült oda-vissza mosolyban, többek között az is benne van, hogy bár egyikünk sem érti a másikat, de közben mégis megérezzük a dolog lényegét. De úgy tűnik, hogy a fafaragás, illetve tágabban a vizuális művészet univerzálisabb nyelv, mint az angol.

- Közben megérkezik egy érdeklődő gyereksereg, így gyorsan elbúcsúzom Apró Tamástól, de azért fél szemmel látom, ahogy a fafaragó mester a gyakorlatban is kipróbálja a gesztusnyelv erejét. Kovács Zoltán kosárfonót pedig kérdeznem sem kell, ő már válaszol.

- Kovács Zoltán: Az igazság az, hogy füleltem, amikor Tamással beszélgettetek, így elárulom, hogy én picit később, a húszas éveim vége felé kezdtem el tanulni a kosárfonást. Azt azért hozzáteszem, hogy emlékeim szerint, már gyerekkoromban magával ragadott az a formavilág, ami körülvett minket, tehát a nagyszülőknek a padlásán, kamrájában, az istállójában a fonott termékek, a kosarak látványa mind, mind beleivódott a lelkembe. Először csak a kosárfonás öröméért kezdtem el tanulni ezt az ősi mesterséget, aztán valahogy tovább motoszkált bennem a késztetés, hogy mélyebben elsajátítsam ezeket az ismereteket. Így aztán először különböző táborokban, majd a későbbiekben, a Hagyományok Házában is tanultam a kosárfonást. Egy idő után pedig ennek a kézműves mesterségnek az oktatója is lettem.

- Munka közben tudtok egymással beszélgetni, odapislogni a másikra, vagyis alakul már a barátság Tamás és közted?

- A kézműves tevékenységnek van egy olyan előnye, legalábbis a fafaragásnak és a kosárfonásnak mindenképpen, hogy közben lehet beszélgetni, és én ezt nagyon szeretem benne. Amikor tanítok, és foglalkozásokat tartok, ott is azt látom, hogy a munka mellett nagyon jó kis közösség tud kialakulni, mert közben beszélgetünk, és ez összekovácsolja az embereket. Úgy, ahogy itt minket is, mert szóba kerülnek az élet nagy dolgai éppúgy, mint apróságok, és mint tudjuk, így szövődnek a jó barátságok. Közben persze folyik a munka, és nem kérdés, hogy a hagyományos paraszti kosárfonásnak a termékeit próbálom itt Milánóban is elkészíteni. A napokban fontam már demizsont, és tervezem, hogy bevásárlókosarat és tálcát is készítek, egyszóval próbálom színesíteni a formavilágot.

- A gyerekeket nyilvánvalóan érdekli mindaz, ami a kézzel készül, a felnőttek többséges valahol útközben elveszíti ezt a fajta fogékonyságot . Mekkora a gyerekzsivaj a kosárfonó bácsi körül?

- Azt kell mondanom, hogy itt Milánóban, a felnőttek körében is nagy az érdeklődés. Az érettebb korosztályoknál gyanítom, hogy a nosztalgia kerül elő, mert ugyebár más országokban is fontak kosarat a régiek. Így valószínűleg a külföldieknél is van egy dédszülői, nagyszülői generáció, ahol még élt ez a hagyomány. Az biztos, hogy nálunk otthon, döntően ezek az emlékek jönnek elő, ha látnak engem kosárfonás közben. Sokszor el is mondják nekem, hogy a nagyapjuk is fonta a kosarat, és ez mennyire megmaradt az emlékezetükben. A gyerekeknél pedig inkább a látvány a fontos, mert azt figyelik, ahogy kuszálom a szálakat, és ez valószínűleg elvarázsolja őket.

- Voltak olyanok, akik azt kérték, hogy hadd próbálják ki ők maguk is a kosárfonást?

- Ez nem igazán jellemző, inkább a látvány az, ami lenyűgözi őket, meg az anyag. Mivel nem tudják, hogy mivel dolgozom, azután érdeklődnek, és miközben megfogják, próbálják érzékelni, hogy milyen is a tapintása, mert látják, hogy egy kemény, de azért rugalmas anyaggal dolgozom.

- Szerinted átadható a mesterséged olyan értelemben is, hogy egyfajta szemléletváltást eredményezzen, ami alatt természetesen nem azt értem, hogy mindenkiből legyen kosárfonó, hanem megmutatni azt, hogy még mindig léteznek emberléptékű kapcsolatok?

- Teljes mértékben átadható, többek között azért is, mert a kosárfonást nem muszáj kézművesiparosság-szinten megtanulni. A kosárfonás a paraszti hagyományban is egyfajta téli tevékenység volt, amikor is a gazda elkészített néhány, a gazdasági munkák során használatos kosarat. Mindazokat, akik arra vágynak, hogy kikapcsolódjanak, és beleszagoljanak a kézművességbe, arra tanítom meg a tanfolyamaimon, hogy egy egyszerű technikával el tudjanak készíteni egy kis hagyományos kosarat. És ebben az a szép, hogy ez közösségi munka, ezeken az alkalmakon előkerül a pálinka, hoznak süteményt, pogácsát, és vidám fotók születnek a végén a közös alkotásokból.

- Bár nem látok a kötényed alatt pálinkát, így is vendégcsalogatóak vagytok.

- Bízom benne, hogy hozzájárulunk a nagy látogatószámhoz, mert valóban látványnak sem rossz, amikor az erre járók olyan köténybe beöltözött embereket látnak, akik megszállottan dolgoznak. Bízom benne, hogy egyfajta bensőséges hangulatot is tudunk nyújtani azzal a képpel, amit az ősi mesterségünkön keresztül mutatunk a hazánkról.