Mihály

Akiknek a művészet volt az egyetlen lehetőség (1.)

2015.10.15. 08:50

Programkereső

Hogy mekkora motivációt jelenthet egy szegény körülmények között tengődő gyerek számára a művészet, azt mesébe illő történetek és hollywoodi filmek sora bizonyítja. Mivel közeleg a szegénység elleni küzdelem világnapja (október 17.), kétrészes cikkünkben olyan magyar alkotókat mutatunk be, akikkel az „amerikai álom” a valóságban is megtörtént.

Szokás mondani, hogy a tehetség istenadta. De a valóság legtöbbször az, hogy kibontakozását és egész sorsunkat meghatározza, milyen családi körülmények közé születünk, milyen anyagi lehetőségeink vannak, milyen környezetben nevelkedünk. Ez legtöbbször igaz a művészeti karrierre is. Magyarország az utóbbi években nem éppen a társadalmi mobilitásról lett híres, a tendenciát elnézve pedig egyre szűkebbre záródnak azok a kapuk, amelyeken keresztül felfelé, egy másik szociális valóságba vezetett az út. Hogy ez csak keveseknek sikerült, bizonyítja az is, hogy mikor elhatároztuk, hogy olyan magyar művészeket kutatunk fel, akik a ma fennálló társadalmi viszonyok között törtek ki hátrányos helyzetükből, komoly nehézségekbe ütköztünk. Nem is volt egyszerű megtalálni azt a párat, akit most bemutatunk. Következzenek azok, akiknek élete példaértékű lehet mindazoknak, akik előtt komoly akadályok magasodnak a megélhetés és az érvényesülés szempontjából.

Snétberger Ferenc, gitárművész: "Mindig éhesek voltunk”

Snétberger Ferenc neve ma már külföldön is ismert, pedig elég hosszú utat tett meg, mire improvizációs művészetének és műfajokat átlépő játékának köszönhetően híres lett, Liszt- és Kossuth-díjas gitárművész-zeneszerzővé és a romák társadalmi felzárkózásának elkötelezettjévé vált. 1957-ben Salgótarjánban született hatgyermekes roma családban, ahol az édesapa éttermekben és esküvőkön zenélt.

„Gyakran több napig is távol volt, napokon át nem aludt. Az erősítőjének a hátlapja nyitható volt, ezt átalakította úgy, hogy deszkákat építhessen bele. Ebben hozta haza nekünk a lakodalmakból megmaradt ételt. Mindig gyalog jött haza a gitárjával és az éléskamrává alakított erősítővel, mi pedig sóvárogva vártunk rá. Mindig éhesek voltunk. A sok munka ellenére a pénz sose tartott ki a hó végéig” – idézi fel lapunknak nehéz gyermekkorát. Azt is megtudtuk tőle, hogy az apa otthonlétekor a gyerekek kisajátították a gitárt, és mivel Ferenc volt a legkisebb, ő tudott rajta játszani a legkevesebbet.

Mégis annyira szeretett volna zenélni, hogy 13 évesen, édesanyja nyomására végül beíratták a nagybátonyi zeneiskolába, ahová aztán vonattal járt; ez volt az egyetlen hely, ahol gyakorolni tudott. Jazzgitáron tanult klasszikus gitárt, és bár a keze nagyon fájt az acélos fémhúrtól, jó darabig, két-három évig nem tudtak nejlonhúrosat venni. „Apám után az első tanárom Borsányi Matyi bácsi volt, aki nagyon jól bánt a gyerekekkel; manapság nehéz ilyet találni. Látott bennem valakit. Nagyon sokat segített nemcsak szakmailag, emberileg is. Sokat tanultam tőle, sokat köszönhetek neki.”

Ferenc később Budapestre ment, ahol a jazz-konzervatóriumban tanult, majd Berlinben lehetősége nyílt olyan zenészekkel játszani, akik inspirálták. Végigkoncertezte Európát, fellépett Japánban, Koreában, Indiában és az Egyesült Államokban. Számtalan díja mellett Budapest Díszpolgára lett, és megkapta a "Magyar Tehetség Nagykövete" címet is. A Snétberger Zenei Tehetség Központ létrehozásával Magyarországon és külföldön egyaránt elismert, példaértékű iskolát teremtett, amelyben a fiatal, hátrányos helyzetű roma zenei tehetségek világszínvonalú képzés és mentori támogatás segítségével megalapozhatják zenei karrierjük elindítását.

Elmondása szerint a külföldi benyomások is segítették abban, hogy azzá váljon, akivé szeretett volna. „A különböző kultúrákból származó zenék kitágítják a látószöget, ez az én fejlődésemben nagyon fontos volt. A legvégén ezek a tapasztalatok újra saját magamhoz vezettek vissza.”

Balogh Tibor, festőművész: "Őszintébbek vagyunk egymással”

Különösen érdekes annak a kis csapatnak az élete, akik egy időben nevelkedtek a tiszadobi gyermekvárosban, és önképző kört alkotva léptek a művésszé válás, egyben a kiemelkedés útjára.

Közéjük tartozott Balogh Tibor is, akivel megtörtént az, ami keveseknek adatott meg: rengeteg munkával elismert és tevékeny képzőművész lett. Ő az első roma származású grafikus és festő, aki elvégezte a Magyar Képzőművészeti Egyetemet. 1975-ben született Fehérgyarmaton, másfél hónapos korában került állami gondozásba. 18 évesen egy '75-ös szociális felmérésből tudta meg, hogy édesanyja akkor lemondott róla. A tiszadobi nevelőotthonban tanárai korán felismerték rajztehetségét, aminek kibontakoztatásában szerepet játszott Rózsavölgyiné Tomonyák Gitta rajztanárnő, aki rajztáborokba hívta, külföldre vitte tanulmányutakra. Ő volt az, aki kiléptette az állami gondoskodásból az életbe, megtanította főzni, csekket befizetni, és ő készítette fel a továbbtanulásra is.

Tibor az érettségi után jelentkezett a Magyar Képzőművészeti Egyetem képgrafika tagozatára, ahol mestere König Róbert Munkácsy Mihály-díjas grafikusművész volt. A diploma megszerzése után nyolc évig a Fővárosi Önkormányzat Cigány Házában dolgozott kiadványszerkesztőként és az intézmény képeinek kezelőjeként. Jelenleg a Gallery8 – Roma Kortárs Művészeti Tér munkatársa, emellett szabadúszó alkotó, a Roma Kortárs Műhely elnöke és a Free-Presszionista Kortárs Művészcsoport létrehozója Káli-Horváth Kálmánnal, Borkó Mariannával és Kiss Sándorral egyetemben, akik a Vigadóban 2015 nyarán külön kiállításon mutatkoztak be. Külföldön és itthon egyaránt nyílt már kiállítása, köztük a Műcsarnokban (2004), a berlini Collegium Hungaricumban (2004) és a Velencei Biennálén (2007). 2010-ben Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetést vehet át.

Balogh Tibor: Önarckép - Cigányfiú konstrukcióval (2012)
Balogh Tibor: Önarckép - Cigányfiú konstrukcióval (2012)

Kérdésünkre, hogy a képzőművészet mennyire könnyű, vagy épp nehéz módja a felemelkedésnek, azt válaszolja: borúlátóan és optimistán is meg lehet közelíteni a kérdést. ”Benne vagyunk egy nem régóta működő roma képzőművészeti jelenségben, ami még »gyerekcipőben jár«. Sok okos és jó ízlésű embernek kell hozzátennie az értekezéseit és kutatásait, hogy igazán objektívek legyünk. A befogadó és alkotó közötti, valamint a Magyarország és a cigány képzőművészet közötti összefüggések számomra mind olyan kérdések, amikben közös gondolkodást észlelek mind a cigányok és mind a nem cigányok részéről. Ami fontos, hogy a tudás nem hagyható ki egyik megközelítésből sem, mert az ösztön mindenkiben megvan, de keveseknek adatik meg, hogy szinte csak ezzel váljon zsenivé. Tudatosság is kell. Így lehet versenyképes bárki, mint ahogy a nagy művészelődeink.”

Számára a tiszadobi közegből legerősebben a szintén főleg művészettel foglalkozó barátok maradtak meg, akikkel ma is tartja a kapcsolatot. „A közösségi szellemben való hitet sajátítottuk el, és bár ma már nem élünk együtt, a mai napig ragaszkodunk egymáshoz, keressük is az alkalmakat a találkozásra. Ez a hozzáállás sokszor azzal is jár, hogy őszintébbek vagyunk egymással, bátran kimondjuk a kritikáinkat. Az otthonban ettől működött az előrehaladás és a fejlődés. De ugyanennyire jellemző volt az ottani életre a begubózás és a nyitottság kettőssége is.”

Barnás Ferenc, író: "Az írás nagy segítségemre volt”

Barnás Ferenc mögött a magyar írók körében szokatlan, fordulatos életpálya áll. A sajtónak ritkán nyilatkozó író megkeresésünket udvariasan elhárította azzal, hogy meglehetősen nehéz a hátrányos helyzetről bármit is mondania, a regényeiben amúgy is benne van minden. Az egzisztenciális kiszolgáltatottságról, nyomorról, éhezésről és kilátástalanságról a Kilencedik című könyvében mesél részletesen az író, aki tíz évig dolgozott kétkezi munkásként, mire az ELTE katedrájáig eljutott.

Barnás Ferenc
Barnás Ferenc
Fotó: Port.hu

Ferenc Pomázon nőtt fel tizenegy gyermekes családban, és mint az a Litera.hu portálnak korábban adott mélyinterjújából kiderül, a rengeteget kellett dolgoznia otthon, iskola után, előtt, gyakran helyette is. Annyian voltak belezsúfolva egy 15-20 négyzetméteres szobába, hogy soha nem volt alkalma azon elgondolkodni, hogy "a szónak a legszigorúbb értelmében ki is volt ő". A családból kikerülve sem lélegezhetett fel, mert húszévesen már apa volt, így folytatnia kellett a munkát: dolgozott bányászként, postásként, vagonkirakodóként, szénszállítóként, segédmunkásként, hivatásos sofőrként és mozgó könyvtárosként.

„Jó időnek kellett eltelnie, amíg kicsit feljebb emelkedtem a társadalmi ranglétrán. Így lettem legvégül a bányászvároshoz közeli Értelmi Fogyatékosok Intézetében nevelőtanár, ahol különben zenét is tanítottam. Alapítottam itt egy zenekart a gyerekekből, erre máig büszke vagyok, még Beethovent is játszottunk. Szóval, az írás volt az, ami több kanyar után – mert gondolhatjátok, később azért még megesett egy s más – nagy segítségemre volt.”

A debreceni egyetemre bekerülve aztán gyökeres változáson ment keresztül élete. Irodalmi karrierjében Szegedy-Maszák Mihály jóindulata és érdeklődése játszott fontos szerepet: ő biztatta, hogy doktoráljon, ami 1990-ben be is következett. „Gondoljátok meg, mit jelenthetett az egy magamfajta egyetemista számára, hogy egy nemzetközi hírű irodalomtudós érdekesnek találja a dolgait, vagy legalábbis azok egy részét. Az a figyelem és kíváncsiság, amit irántam tanúsított, engem belül lelkesített, még több munkára sarkallt. Az egyetem elvégzése után be is kerültem az MTA Irodalomtudományi Intézetébe, ahol két éven át ösztöndíjas voltam.” – magyarázta a Literának. 

Barnás Ferenc 1959-ben született Debrecenben. Középiskolai tanulmányait a Szentendrei Ferences Gimnáziumban végezte, 1978 és 1982 között fizikai munkás, 1982–1988 között egyetemi tanulmányokat folytatott Debrecenben, Budapesten és Münchenben. 1988-ban végzett az ELTE magyar nyelv és irodalom illetve esztétika szakán. 1990-ben doktori fokozatot szerzett ugyanott, 1988–1994 között budapesti művészeti középiskolákban tanított irodalmat és esztétikát. 1990–1992 között az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékén tanított zeneesztétikát. 1994 és 2000 között szabadfoglalkozású író, első regénye, Az élősködő 1997-ben jelent meg. Három évvel később jött a Bagatell, 2001-ben pedig az első jelentős elismerés, a Márai Sándor-díj. Harmadik regényéért, a 2006-os A kilencedikért Déry Tibor-díjat kapott, majd az angol fordítás után nemzetközi sikerek következtek: a The Ninth-et az USA-ban 2009 legjobb külföldi regényének díjára jelölték, szintén 2010-ben pedig Nemzetközi IMPAC Dublin Irodalmi Díjra. 2000 óta az Ernst Múzeum teremőre. 2013-ban Aegon Művészeti Díjban részesült. (Forrás: Könyvesblog)

„Az embert megelégedéssel tölti el, hogy az USA 70-80 vezető egyetemének könyvtárában ott van a munkája, vagy hogy konferenciák keretében előadásokat tartanak erről a könyvről, satöbbi. Eközben én egy pillanatra sem felejtem el, hogy az amerikai olvasók nemcsak a hatvanas évek Magyarországáról kapnak képet, hanem a mai Magyarországról is, hisz az a szegénység és kiszolgáltatottság, amely a regényemben szereplő családot jellemzi, sok százezer mai magyar családra is érvényes, mint ahogy az USA bizonyos társadalmi rétegeinek egy részéről ez ugyanúgy elmondható, hogy a nyomor globálisan leginkább érintett szereplőit most ne említsem”- fogalmazta meg a Literának adott interjújában.

Orsós Lajos, filmes: "A nővéremnek köszönhetem, hogy sosem lett priuszom”

Orsós Lajos neve onnan is ismerős lehet, hogy 17 évesen főszerepet játszott a Boldog új élet című filmben, amely itthon és számos külföldi szemlén is kimagasló elismerésben részesült. 1986-ban született, és Somogy megye egyik apró falujában, Ötvöskónyiban nőtt fel egy telep kellős közepén. „Egy tipikus cigánytelepről beszélünk, ahol az utcán mezítláb járnak a gyerekek, és a ruhákat a kerítésre teregetik” – meséli lapunknak. Szülei még kisiskolás korában elváltak. Édesanyja nevelte fel őt és a nővérét: ám alig látták, mert egész héten három műszakban minimálbérért, betanított munkásként, mellette pedig napszámban kapált, gyümölcsöt szedett, takarított, hogy gyermekeinek mindent megadhasson.

Orsós Lajos
Orsós Lajos
Fotó: Person Communication

„Gyorsan rájöttünk arra, hogy édesanyánk egy igazi harcos nő! Olyan, aki páncélok nélkül, a puszta elszántságával, s a gyermekei iránt érzett őszinte szeretetével üzent hadat mindannak, ami körülvette őt. Nem akart olyan gyermekeket nevelni, akikről a sztereotípiák születnek.” Lajos hozzáteszi: sokszor látták őt némán sírni, vagy a fizikai fájdalmai miatt, vagy a magánytól, a félresiklott házassága okán, s volt, hogy azért, mert nem tudta, mit tegyen az asztalra a hónap végén. De a gyerekeknek mindig volt mit ennünk. „Fel sem foghatom, mennyi lemondással, nélkülözéssel, fájdalommal, esetleg önváddal telhettek számára azok az évek, de semmiben sem vagyok annyira biztos, mint abban, hogy bármikor újrakezdené értünk, ha kellene!”

A két gyerek tanulószobás volt, reggel 8-tól délután 4-ig a suliban ült, amit meglehetősen utáltak, viszont otthon szinte csak játszottak, többnyire az utcán. „Kettőnk közül Anitába szorult több felelősségtudat, így ha jobban bele gondolok, neki köszönhetem, hogy sosem lett priuszom, nem lőttek tarkón sörétes puskával, és nem nyomták az arcomat az aszfaltba. Mert persze én minden balhéba belemásztam volna a haverokkal, de a tesóm, aki majd' két évvel volt csak idősebb nálam, többnyire nem engedett el a »neccesebb« kiruccanásokra. Akkoriban ő nem csak testvérem volt, hanem picit a barátom, az anyám, és helyzetfüggően »te szemét rohadék« is.”

A „jó útra” térésben az első lökést gimnáziumi osztálytársa, Hampuk Richárd adta meg neki, akit eleinte nagyon nem kedvelt, de végül a legjobb barátja lett. „Tökéletes ellentétei voltunk egymásnak. Szőke hajú, kék szemű, tudatos, stabil személyiség, amolyan kemény, jófiú típus. Az erő jó oldalán állt, míg én a sötétebbiket képviseltem a sorozatos kicsapongásaimmal, hedonista életvitelemmel.” A gimi utolsó évében a véletlen folytán egy egész éjszakát beszélgettek át, onnantól datálódik barátságuk kezdete, bár eleinte „érdekből barátkoztak”. 

Orsós Lajos
Orsós Lajos
Fotó: Person Communication

„Őt a cigány kultúra érdekelte, engem pedig a pénze. Idővel a barátai az enyémek lettek, az anyukája a második anyukám lett, és szépen lassan az ő hatására kezdtem elhagyni azt a viselkedésformát, amelyet az utcán vettem fel, és amely oly sokszor kevert bajba. Egy számomra addig ismeretlen világot mutatott teljesen új normákkal. Azóta eltelt több mint tíz év. Ebben a világban megtaláltam a saját utamat.”

Lajos az érettségi után két évvel megnyerte az RTL Klub által meghirdetett, havi ösztöndíjjal járó roma műsorvezető pályázatot, amelyen közel 600 fő közül választották ki őt és egy lányt. Sikerült a pályán maradnia, ma a filmes szakmában, illetve a reklám és a televíziós műsorkészítés világában dolgozik: az RTL Klub hírigazgatóságán a Fókusz készítésében vesz részt, emellett pedig a Person Communications nevű ügynökség filmes üzletágában gyártásvezető. „Ha az életutam esetleg példaértékű lehet mások számára, annak örülök, de sosem voltam cigányügyi élharcos” – jegyzi meg.

Amikor csak teheti, hazalátogat a régi barátokhoz és édesanyja bíztató szavaiért. Szereti emlékeztetni magát arra, hogy honnan indult, hogy milyen utat járt be, és ebből merít a további céljai eléréséhez. „Cigány vagyok, de sosem gondoltam és nem is mondtam, hogy emiatt többet kellene dolgoznom vagy bizonyítanom. Még akkor sem, ha esetleg így is van. Inkább azt mondom, hogy éppen ettől vagyok több a legtöbbeknél. Hogy éltem úgy, ahogy sokan nem, láttam olyan, amit sokan nem, s tanultam olyanból, amit sokan nem is értenek. Az én utam esetleg hosszabb másokénál, de ennek okán nagyobb a tapasztalatai tőkém, amit próbálok hasznosítani a mindennapi életben.”

Sorozatunk második részében egy balettművészt, két festőművészt és egy operaénekest mutatunk be.