Cecília

Huszonöt év jazzélete I.

2015.12.31. 09:50

Programkereső

1990 óta a magyar jazzélet nem tudta minden lehetőségét kihasználni, de sok mindenkire lehet büszke - írja Zipernovszky Kornél. Kollégánk írása eredetileg a Magyar Jazz Szövetség 25 éves jubileumi kiadványában jelent meg. TAKE7

Ahogy a magyar kulturális intézményrendszer egészét, úgy a magyar jazzéletet is letaglózta, amikor a rendszerváltást követően az állami források elapadtak és helyüket nem vették át újak. Az államszocialista lejtmenetből a levegőt nehezen kapkodó hegymenetbe váltáshoz legalább egy fél, de inkább egy egész évtized kellett. 2015-ben sem mondhatná senki, hogy az előadó-művészet és benne a jazz helyzete olyan, hogy már csak a lenyűgöző művészi teljesítményre volna szükség, mert minden egyéb feltétel adott. Erről sajnos szó sincs, hiszen az országban mindenhol állandósulni látszó bizonytalanság, a kulturális élet és a szabályozás kiszámíthatatlansága, tervezhetetlensége a jazzéletet is sújtja.

Chick Corea
Chick Corea
Fotó: Zeneakadémia

Viszont huszonöt évvel a magyarországi rendszerváltás után a jazz él és virul annak ellenére, hogy messze van attól, hogy művészi potenciálját kiteljesítse, hazai közönségét kiszélesítse és nemzetközi kapcsolatait elmélyítse. De a rendszerváltás utáni évek apálya után a műfaj képes volt tapogatózó lépéseket tenni legfontosabb éltető közege, a fiatalok irányába. A középkorúak közül túl sok embernek maradt ki az életéből, hogy megszeresse/megszerethesse a műfajt, miközben az idősebbek számára sosem szűnt meg eszmeileg is pontosan körülírható nimbusza. A legnagyobb sztárok, Pat Metheny vagy Chick Corea képesek voltak felkelteni a nagyközönség figyelmét is két-három évtizede, többször is meg tudták tölteni a legnagyobb budapesti sportcsarnokot. Nincs ennyire széles vonzereje viszont a magyar közönség körében a náluk fiatalabb, de hasonló kaliberű sztároknak, mint Brad Mehldau vagy Avishai Cohen (bőgő). Nem csoda, hogy a főváros kulturális kínálatából ismét hiányzik a nemzetközi vérkeringésbe bekapcsolódó, a legnagyobb neveket is idevonzó jazzfesztivál. Viszont a szabadság kis körei működnek, amennyiben tartós sikerrel zajlanak a jazz egy adott rétegéhez vonzódó, speciális közönséget vonzó események, és általában meg is tudnak mozgatni a fennmaradásukhoz elég embert. Szerencsére a leghíresebb sztárok nagy nemzetközi fesztivál híján is eljutnak a fővárosi (magyar) közönséghez, hiszen a Müpa, a Zeneakadémia, a Trafó – régebben a Fonó Budai Zeneház és a Millenáris –, a klubok közül az Opus, BJC és az A38 világsztárokat is elhoznak, igaz alkalmanként csak egyet-egyet.

2007 februárja óta van viszont jazzrádiója is a fővárosnak, amelyik a műfaj leginkább popos, ún. smooth jazz ágát népszerűsíti, és piaci részesedése nem is jelentéktelen: már meg is haladta a 6%-os hallgatottságot, a Jazzy 90.9 reklámidejét értékesítő cég adatai szerint. Bánkon 2004-ben szobrot állítottak Louis Armstrongnak. A kecskeméti illetőségű, de a fél világot bejárt Bohém Ragtime Jazz Band viszont Oh Yeah Day néven nemzetközi akcióval ünnepli a jazz máig leghíresebb alakját 2012 óta minden évben augusztus 4-én, Armstrong születésnapján. A magyar klubok, jazzhelyek tucatjai csatlakoztak az UNESCO kezdeményezte International Jazz Day különleges magyarországi megünnepléséhez, a jazznap.hu-hoz 2014-ben és 2015-ben azzal, hogy aznap a közönségtől nem kérnek belépőt.

Bohém Ragtime Jazz Band
Bohém Ragtime Jazz Band
Fotó: bohemragtime.com

Bár a Sziget Fesztiválon, Európa egyik legnagyobb ilyen eseményén az utóbbi években mind a jazz, mind a világzenei fellépők aránya visszaesett, azért ezek a műfajok még nem tűntek el a Szigetről teljesen. Ezen kívül sok olyan, jó hírnek örvendő összművészeti fesztivál működik az országban Nyíregyházától Kapolcsig, amelyek elképzelhetetlenek lennének jazz-együttesek és szólisták fellépése nélkül. Rendszeresen jazz produkciókkal színesítik programjukat olyan intézmények, mint a Szépművészeti Múzeum, ahol azért 25-30 évvel ezelőtt egy elektromos gitár behozatalára az egész múzeumőrség összeszaladt volna. Más területről való példa, de ide is illik, hogy a Fischer Annie-ösztöndíj mellé társult a Lakatos Ablakos Dezsőről elnevezett ösztöndíj, melyet a tanulmányaikban kiemelkedő, vagy tehetséges pályakezdő jazz szólisták kaphatnak meg.

Szakcsi Lakatos Béla
Szakcsi Lakatos Béla

Új fejlemény, és a jazz össztársadalmi elismertségének egyik mérőeszköze, hogy már a magyar jazz is kiérdemelt egy „nemzet művészét”, a korábban Kossuth-díjjal is kitüntetett Szakcsi Lakatos Béla személyében. A Magyar Jazz Szövetség sokat tett az utóbbi bő két évtizedben azért, hogy a honi jazz az establishmenttől is megkapja azt az elismerést, amit teljesítménye alapján megérdemel. Komáromtól (Mediawave) Gyuláig (Gyulai Vár Jazz és Blues Fesztivál), Szombathelytől (Lamantin) Szegedig (Szegedi Jazznapok) tartják magukat a magyar jazz hősies helyőrségei, sokan közülük jelentős nemzetközi erőket megmozgatva, mind a közönség, mind a fellépők oldalán.

A példák sora hosszan folytatható, de nem csak pozitív változások tartoznak ide, gondoljunk csak az egykor vezető helyen álló Debreceni Jazznapok eljelentéktelenedésére, vagy a legpatinásabb magyar jazzfesztivál, a Nagykanizsai hirtelen – szerencsére ideiglenesnek bizonyult – megszakadására. Ugyan voltak a teljes zenei palettát átfogó, leginkább az NKA által megrendelt és közzétett tudományos vizsgálatok, de tudomásom szerint Malecz Attila tanulmányai óta nem publikáltak a magyarországi jazz és közönsége kapcsolatáról reprezentatív felmérést, ezért ez az írás sem törekedhet átfogó kép nyújtására. Ez az írás is főleg szubjektív benyomásokra kénytelen támaszkodni, miközben örömmel nyugtázza, hogy a magyar jazz történetéről hosszú ideje először átfogó és higgadt, tényszerű értékelést nyújtó könyv jelent meg (Jávorszky Béla Szilárd: A magyar jazz története. Kossuth 2014).

A fentebb sorolt, a jazzélet virágázását illusztráló tények a magyar jazz-zenészek nagy részét nem hatják meg, ők ugyanis többségükben és általában szűknek érzik munka- és koncertlehetőségeiket. A különböző fórumokon, interjúkban és magánbeszélgetésekben idősebb és fiatalabb zenészek általában arról számolnak be, hogy kevesebbet tudnak fellépni, mint amennyit szeretnének, nehezen jutnak el a közönségükhöz, itthon és külföldön egyaránt. Bacsó Kristóf nyilatkozott a Népszabadságban pár éve így: „Az ilyen jellegű produkciókkal egyébként idehaza is nehéz érvényesülni. Abba, hogy elérjük a közönséget, sok időt és energiát kell fektetni. ... Úgy véljük, él annyi nyitott és érdeklődő ember Budapesten, akiknek ez a kultúra fontos lehet.”

Hogyan lehet, hogy miközben a jazz szélesebb rétegnek magától értetődő, mint 25 év óta bármikor, médiumok és fesztiválok, klubok és kocsmák több lehetőséget kínálnak a jazzel való találkozásra, mint 1990 előtt, a zenészek mégis távolinak érzik a művészi és egzisztenciális kiteljesedés lehetőségét? Miért mutat ekkora eltérést ez a két hangulati tényező egy műfajon belül? Feltevésem szerint ugyan több, egymást keresztező tendencia vezetett ehhez a helyzethez, de az igazi ok a műfaj felemásan lezajlott hazai kibontakozása, amely képtelen volt – más, össztársadalmi szempontból sokkal súlyosabb problémákhoz hasonlóan – 1989-90 után olyan intézményrendszert kialakítani, amely művész és közönség sokrétű egymásra találásához vezetett volna. Miközben a zenészek nincsenek abban a helyzetben, sem a jazzben, sem más műfajokban, hogy visszautasítsanak például egy szabadtéri fesztiválfelkérést, szívük mélyén pontosan tudják, hogy maguknak ártanak hosszú távon az ingyencirkusszal. Manapság boldog-boldogtalan, a borlovagrendtől a falusi önkormányzatig olyan fesztiválokat rendez, amelyekre ingyenes a belépés. Ki lenne olyan bolond a közönségből, ha egy évben 3-4-szer meg tudja hallgatni egy-egy sörsátorban ingyen a zenekart, ami tetszik neki, hogy pénzt adjon az ötödik koncertért?

Tálas Áron
Tálas Áron
Fotó: Kertész Kornél

Ezeket e fejlődési zavarokat tetézte a digitális forradalom, amely gyökerestül felforgatta a zeneipar addigi struktúráit, miközben minden korábbinál egyszerűbbé tette a hozzáférést a hangfelvételekhez, valamint a zenével kapcsolatos egyéb információkhoz. Ennek a kétarcú folyamatnak a lényegére mutatott rá a Junior Príma-díjas Tálas Áron a jazz-zenészek szempontjából. Nem csak a koncert ingyenes, csak oda kell menni érte, de a professzionális hangfelvétel is olyan produkcióvá vált, amelyért „hülye lesz” pénzt adni az egyszeri zenefogyasztó, ha egyszer ingyen is hozzáférhet a digitális berendezésén, még ha borító, kísérőszöveg nélkül, lesilányított hangminőségben is.

A korábbi korszakhoz képest magasabb szinten és nagyobb számban képzett muzsikus sem Magyarországon, sem a többi EU tagállamban nem találja meg (könnyen) a fellépési lehetőségeit. Először természetesen még a jelenleginél is több klub, koncerthelyszín és fesztivál – ez volna az elsődleges intézményrendszer – kellene úgy működjön, hogy ez létrejöhessen. Nyilvánvaló, hogy ezek nem életképesek anyagi támogatás, plusz forrás nélkül, és ez nem csak idehaza általános érvényű tapasztalat, azonban nálunk a nagyságrendi csökkenés ellenére még mindig az állam a legfontosabb fenntartó és támogató. A jazz köztes pozíciója a klasszikus és a popzene között nem teszi lehetővé, hogy a játszóhelyek túlnyomó többsége sikerrel működjön csakis kommerciális alapon, sem pedig azt, hogy csak a magas kultúra fellegvárának államilag védett bástyái között maradjon. „Ha művészet, nem szólhat mindenkinek, ha mindenkinek szól, nem lehet művészet” - idézi Loren Schoenberget, a The National Jazz Museum in Harlem alapítóját Gonda János Jazzvilág című könyvében.

A norvég, francia, német, lengyel stb. példák azt mutatják, hogy Magyarországon is a jazz „infrastruktúráját” adó mögöttes intézményrendszer kellene legyen az, amely közönség és zenészek egymásra találását elősegíti, a működési zavarokat (például a főváros túlsúlyából adódókat, amelynek legfőbb tünete a stabilan működő vidéki jazzklubok hiánya), kiküszöböli és előre tervezi a közönségnevelés, a fiatalok érdeklődésének felkeltését.

A rendszerváltásig az establishmenttel szembeni zsigeri ellenállás a jazznek is kedvezett, hasonlóan az irodalomhoz és más, a társadalom mindennapjaiból inspirációt merítő művészetekhez. A rendszerváltás eufóriáját a jazztáborban hirtelen követte a rémült felismerés: az állami közművelődési intézményrendszer erodálódása a jazz terét is beszűkítette. Sokan gondoltuk azt a kilencvenes évek elején, hogy nincs baj, csak átállították a váltót: az állami szubvenciót majd pótoljuk a magántőke nagyvonalú szponzorrációjából. Ha az önkormányzatokat is hozzávesszük, még mindig az állami források táplálják a legtöbb kulturális eseményt.