Előd

Showcase: Kell egy csapat!

2016.01.26. 09:20

Programkereső

Évek óta a legerősebb felhozatal mutathatta meg magát a Művészetek Palotája jazz tehetségkutatóján, bár hibátlan produkció nem volt – írja Zipernovszky Kornél. Jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt.

Idén először 11 tagú nemzetközi zsűri döntött arról, hogy a Müpa Jazz Showcase három napjának délutáni műsorában bemutatkozó kilenc produkció közül ki volt a legjobb – akármit is jelent ez a kritérium. A zsűribe engem is meghívtak, talán azért, mert már korábban is szinte mindig figyelemmel kísértem ezt a fesztivált, és jó néhányszor tudósítottam is róla. Ebben a rovatban mindig szubjektív írásokat közlök, ezért kicsit lejjebb, keretben adom hírül a zsűri döntését, most pedig összegzem a három nap alatt szerzett élményeimet és tapasztalataimat. Persze, hogy ezek mennyiben vágnak egybe a zsűritagok összesített döntésével és mennyiben nem, azt az olvasó a sorok közül tudja majd kiolvasni.

Végén csattan az ostor, hiszen a korábbi showcase-ek három résztvevője világraszóló nemzetközi sikerrel a háta mögött kaphatta meg a nagyszínpadot a zárókoncertre. Ez nem most történt először így, mindenesetre a leginkább ez igazolja ennek a fajta rendezvénynek a jogosultságát – beértek „tehetségeink”.

Mint arról annak idején mi is beszámoltunk róla, tavaly nyáron a Montreux-i jazz-zongorista verseny tízes világdöntőjébe három magyar is bekerült: Oláh Krisztián, Tálas Áron és Gayer Mátyás. Nekik celebrált koncertet a MÜPA vasárnap este. A tripla triókoncert megérne egy külön misét, érett és érdekes zenét hallottunk, de itt csak a ráadás ráadásáról akarok szót ejteni: a kétzongorás ráadások után egy billentyűzethez ültek le mind a hárman, egy blues-alapra hülyéskedni. A közönség tombolt. Sok versenyző fiatal együttesnek ez volt az igazi lecke: ha már a házi feladatot megcsinálták, ha már a komoly mondanivalót elszavalták, és valami késztetést éreznek eziránt, akkor mutassák meg, hogy a jazz: játék (is).

Mint a többi művészeti ágban a hasonló korosztályt alapul véve, a Jazz Showcase-en lehetőséget kapott együttesek nagy része is sokszor túl komolyan veszi magát. Hallottunk nagy szerelem elmúlása fölött érzett introspektív meditálást, voltak tájversek és kozmikus poémák, és nem mindig lehetett őket követni. Bár én az irodalom felől jövök, azt kell mondjam, túl sok volt a költő ezen a fesztiválon. A közönség figyelmét ki kell érdemelni, és erre ezek a lírai, az önkifejezés zenei formáival próbálkozó darabok nem mindig alkalmasak. Volt amelyikből a történet hiányzott, vagy a folyamatosság, a ritmika, netán éppen a dallam, ritkábban az akkordmenet szempontjából „törtek el” a számok, volt ahol a zenekari kollaboráció hibádzott, és volt együttes, amelyben egyszerre volt a színpadon alpakka öltöny, rappersapka meg bőrkabát. Számomra a jazz egyik legnagyobb vonzereje a kollektív játék. Tömény izgalom, ha a muzsikus a társának is meglepetést tud okozni, és tanújává válok a drámának (értsd: párbeszédnek), hogy ezzel őt ott helyben reagálásra készteti. Visszatérő hibának tartom az álmos koncertkezdést – lassú, melankolikus számmal kezdve egy koncertet az érdeklődés, a figyelem nehezen ragadható meg, a szépségbe több zenekar már a legelején belehalt, különösen amelyik hadilábon állt a kontaktusteremetéssel, amelyhez legalább egy-két szó ilyen fesztiválon azért nélkülözhetetlen.

Hozzá kell ehhez rögtön tennem, hogy imponáló a fellépett csapatok összetartása, és miközben kárhoztatom a túl sok önkifejezést a kollaboráció rovására, szinte minden együttes megmutatta, hogy milyen fontos, mekkora „ügy” nekik a közös kiállás, hogy kell egy csapat. Ez abban az esetben is igaz volt, amikor például a zeneszerző-zenekarvezető hozott létre egy projektet, a Landing Venust, amibe egyenként válogatta a tagokat, ha jól következtetek a konferálásából. Az énekesnő Magyarországon járatlan útra lépett, amikor a hetvenes évek európai avantgárdjából indul ki és gondolja azt újra. A melodráma az én generációmnak az átkos múlt miatt már mindig hamis marad, ezért tabu, de ők még ezt is vállalták. Mertek disszonánsak lenni, ahogy néhány, a mainstreamtől ellépő formáció (Ég Alatti 5, Indigo Project) is.

Eredményhirdetés

A díjakat a fesztivál zárókoncertjének kezdetén a nemzetközi zsűri elnöke, Fekete-Kovács Kornél trombitaművész, zeneszerző, tanár, a Modern Art Orchestra alapító vezetője adta át. A zsűri fődíját a Bille Gergő trombitás vezette kvintett, a BG5 kapta. Ez azt jelenti, hogy a Nemzetközi Jazznap illetve a jazznap.hu alkalmából április 30-án ők önálló koncertet adhatnak a Művészetek Palotájában.

A közönségdíjat a műsorfüzet végén található szelvény segítségével választotta ki a három nap alatt a délutáni eseményeket is szép számban látogató közönség: ezt a díjat a szaxofonos Oláh Kálmán jr. kvartettje kapta. Az ő díjuk az, hogy az augusztus végi szezonnyitó jazzfesztiválon játszhatnak, ugyancsak a Müpában.

A második legtöbb szavazatot a zsűritől a Landing Venus, a Kisgyörgy Ilka vezette együttes kapta, pontosan ugyanannyit, amennyit a D.A.S. trió. Ennek megfelelően a BG5, a Landing Venus és a D.A.S. trió a zsűri különdíjában is részesül, ez a három együttes meghívást kapott, hogy a Modern Art Orchestra, Hajós András és Hobó közös színpadán lépjenek fel a 2016-os kapolcsi Művészetek Völgyében.

Persze nem a stílustól lesz valaki jó, de ha nem a személyiségének, habitusának megfelelőben fejezi ki magát, az akadálya annak, hogy a legegyenesebb úton jusson el a közönségéhez. „Lapot alapítani 23 évesen kell.” – írta Esterházy Péter. Ezt az improvizatív zenére és jazzre úgy lehetne áttenni, hogy jazzrockot játszani 16 évesen kell. Ezt tette a biztosan sok közönségszavazatot is kapott D.A.S. trió, akiknek átlagéletkora 16 év. Jobban örültem volna, ha végig egy mai idiómában maradnak, amilyet az első számban a rap-betét megelőlegzett, de azért így is üde és kicsattanó zene szólt a szupertehetséges tinédzserektől (Kéry Sámuel basszusgitáros, Nagy Ábel Márton billentyűs és kicsit gitáros is, Fábry Adonisz dobos), és azért a Drum and Bass sem repült el a fejük fölött nyomtalanul. Amikor ők játszottak, szombat kora este, akkor volt a legnépesebb a közönség, és a sétálókat, lézengőket is odavonzották és ott tartották, közel kétszáz embert. Köztük sok nagyszülő is lelkesen tapsolt a lendületes örömzenének.

Korban ugyancsak a legfiatalabbak közé tartoznak az Oláh Kálmán jr. Quartet tagjai (Jónás Géza bőgős és Márkosi András dobos), de hozzájuk ezúttal Oláh Krisztán, Kálmán bátyja csatlakozott, aki náluk zeneileg is az „idősebbek” osztályában játszik. Ettől egy kicsit fejnehéz volt a produkció, és az a fej nem a zenekarvezetőé volt – de mivel mindez családon belül marad, ezt senki sem vette rossznéven. Krisztiántól biztosan sokat fognak még tanulni, bár már most is anyanyelvi szinten lüktetett kezük alatt a be bop. Stilisztikai szempontból két produkció kilógott a mezőnyből – az egyik a már évek óta működő Song-óra csoport, amelynek vezetője Songoro Fatime szaxofonos. Tapasztalt társaság, készül szerzői lemezük, a vezető klubokban is rendszeresen játszanak, de ezen a színpadon nem sikerült jelmondatukat, hogy „ráhangolás az összehangolódásra” tökéletesen érvényesíteni, nem is annyira egymás, hanem inkább a közönség felé. Erre kevés energiája jutott a zenekarvezetőnek, aki végig oldalt állt a színpadon. Azt is csak a legvégén tudta meg sok mindenki, hogy a fellépő zenekar ennek a nagylétszámú kreatív zenei műhelynek csak hat (valójában hét) tizenötöde, a csapat fele tehát távol maradt, nem is nagyon fértek volna el a Müpa előcsarnoki színpadán. Aminek ráadásul nyitott, sokemeletnyi terei sok mindent megengednek, de az intimitást aligha – ezt is figyelembe kell venni egy produkció végleges formájának kialakításakor.

Az ambient – most ezt a sokértelmű szót használom erre a fantáziadús csapatra – számomra ugyanúgy bizonyos napszakhoz kötött, mint az Indigo Project, ez utóbbi például csak korahajnalban érvényesül jól. Hasonlóan küszködött az intimitás megteremtésével a Németh Kyra Smallchestra, a sztenderdek és néhány újabb örökzöld egyénítésében az átütő erő még nem érződött, de jó úton indultak el.

Azt a kényes egyensúlyt, ami az örökzöldek és egyéni stílust mutató saját szerzemények, a szórakoztató produkció és a lelki mélységbe bepillantást engedő hangzások között ingadozik, a Bille Gergő trombitás vezette BG5 sem érte mindig el. Amikor több alanyi költőt vélek felfedezni, mint amennyit egy ilyen fesztivál közönsége elbír, akkor rájuk is gondolok. Az intellektus terhétől kicsit melankolikus, sok középtempójú számot felvonultató produkciójuk azonban az egyik legérettebb volt, a hangszerelés megfelelt a stilisztikai tartománynak, amelyet a modális jazz és a post-bop határozott meg, a tagok között nem voltak különbségek, egységesen magas színvonalú hangszeres tudás és koncentráció jellemezte őket. A szerzemények igényesek voltak, kicsit , mint céloztam rá, talán túlságosan is. Ha lett volna legjobb eredeti szerzemény különdíj, biztosan azt is megkapták volna.

Ugyancsak kilógott Lilienn és Kónyai Tibor produkciója, bár olyan jó vált látni egy énekesnőt, akinek tökéletes a megjelenése, és még inkább szuperül kidolgozott a mozgása, színpadi jelenléte, beleértve több idegen nyelv prozódiáját is. A jazz őszinte, önkifejező, lélekből szóló, vagy éppen huncutkodó eleme mégis hiányzott a produkcióból, miközben a Moody's Mood For Love is műsorra került. De egy gyönyörű színésznő produkciójaként – ezt a jelmezt öltötte magára – hallottuk a pocakos, kancsal, szakállas fekete szaxofonos ironikus szerenádját, önreflexió nélkül. Ezt vagy a többi sztenderdet az improvizáció, az akár nüansznyi rögtönzések tehették volna inkább a duó sajátjává. De más közegben, nem jazzklubban vagy fesztiválon, ez adekvát produkció lehet.

Az egyik zsűritag azzal viccelődött, hogy a hatvan körüli nagy sztárokat (Dresch Mihály, Borbély Mihály) is felvonultató Binder Károly kibővített együttesének koncertje volt egyedül igazán tökéletes a Showcase-en. Persze ő, a jazzoktatás fellegvárát, a Zeneakadémia Jazz tanszékét egy évtizede vezető zongorista-zeneszerző a szombat esti programban szerepelt, nem a versenyben. A kilenc délutáni produkció között én sem találkoztam tökéletessel, de a magyar jazz trendjeire nézve bizonyára jogos következtetést enged ez az idén átlagon felül sikerült showcase, és ez az, hogy a hagyományosan erős mainstream, etno és jazzrock mellett új árnyalatok jelentek meg a palettán. Márpedig a változatosság gyönyörködtet.