Lukács

Akik már csak a zenében érzik otthon magukat

2016.01.30. 12:07

Programkereső

2015 novemberében két brit filmes – Olly Burton és Alex Blog – elindult, hogy felkeresse a jordániai menekülttáborok lakóit. Mindenféle politikai felhang nélkül az érdekelte őket, ahogy egy hazájától elszakadni kényszerült ember a zenén keresztül megpróbálja kifejezni és feldolgozni az érzéseit. Útjukból megdöbbentő filmsorozat készült, gyönyörű zenékkel és megindító történetekkel, melyet a brit Songlines magazin hozott nyilvánosságra a napokban.

Nem kis dologra vállalkozott a két filmes, amikor elindult, hogy zenéket és történeteket gyűjtsön a menekülttáborokban, ahol könnyen letartóztatják azokat, akik hangot mernek adni indulataiknak és véleményüknek. Olly és Alex, a Refugee Music Project két ötletgazdája azt meséli, a dalok után rendre megkérdezték a menekülteket, hogy miről énekeltek, és

kiderült, hogy a téma szinte mindig ugyanaz: Szíria, nosztalgia, honvágy.

Abu Abdullah és Mohamad
Abu Abdullah és Mohamad

A koncentrációtól összeráncolja szemöldökét, majd Abu Abdullah az oud húrjain lassan kibontakozó melankolikus dallamba kezd. Mohamad Isa Almaziodi robusztus hangja is szárnyra kap, talán egészen a szíriai romokig elér most éneke. Egyszer csak elfogy a lélegzete, arcát a tenyerébe temeti. A dal az otthonról szól természetesen – mi másról. De Mohamadban fennakad a szó, amikor hazájáról és otthon hagyott édesapjáról énekel.

Mint a filmesek elbeszéléséből kiderül, Mohamad épp a felvétel napján beszélt apjával telefonon, aki elárulta neki, hogy beteg. Mohamadban talán pont éneklés közben realizálódott, hogy soha többé nem látja viszont apját. „Ahogy énekeltem, úgy éreztem, mintha újra otthon lennék, de ahogy véget ért a dal, észrevettem, hogy egy menekülttábor lakókocsijában ülök.”

Abu és Mohamad a zaatari menekülttábor lakói, ami mindössze néhány kilométerre keletre fekszik a jordán Mafraq várostól, egészen közel a szíriai határhoz. Ezt az ideiglenes tábort 2012-ben eredetileg azoknak a menekülteknek hozták létre, akik a szíriai polgárháború miatt hagyták el otthonukat – mostanra mintegy 79.000 menekült húzódik itt meg egy öt négyzetkilométeres területen.

Mohamad ezután egy másik dalt is elénekelt, ami egy tevepásztorról szólt: a dalban a pásztort arra kérte, hogy vigye haza Szíriába, és adjon neki élelmiszert és vizet. De a tevepásztor azt válaszolta: „Nem tudok segíteni testvérem. A Szíriába vezető út nem biztonságos.”

A zaatari menekültek többsége a végsőkig kitartott szíriai otthona mellett az erőszakos és ijesztő körülmények ellenére. Még akkor sem indultak el, amikor városukat már támadások érték. Az utolsó pont az volt, amikor már ivóvíz sem volt és az infrastruktúra is lezárult. Ekkor már nem volt mire várniuk.

Szintén a zaatari menekülttáborban él Raed Al Hussei költő, aki 6 hónapot töltött egy szíriai börtönben egyik verse miatt.

Azóta nagyon óvatos vagyok a szavakkal. Vannak, akik 20 évet is kapnak egy-egy szókimondóbb versért. Az arab világban a költészethez nem csak tehetség, de komoly bátorság is kell”

– mondja, majd hozzá teszi:

„Néha megpróbálok verset írni például a szerelemről, de a végén mindig a politikánál lyukadok ki. Sajnos ez a helyzet mindent felülír. Bármit is próbálok írni, mindig azon kapom magam, hogy már megint eluralkodott a soraimon a szomorúság. "

Fatima Al Hariri a zaatari menekülttábor egyik idős lakosa. A vele készült interjú a legszívszorítóbb történetek közé tartozik, mondja Burton. „Amikor beléptünk a táborba és meglátott minket, odajött hozzám és azt mondta, úgy nézek ki, mint a fia, aki Szíriában maradt, majd kitört rajta a sírás. Addig sírt, amíg el nem hagytuk a tábort. Az éneklés számára is feszültségoldásra szolgál”.

Ziad Al Massri a rebábbal
Ziad Al Massri a rebábbal

Csakúgy mint Zaid számára, aki korábban rendőrként dolgozott. Ő a menekülttáborban tanult meg játszani az arab húros hangszeren, a rebábon.

Ez a hangszer olyan, mintha a szeretőm lenne.

Amikor elhagytam az otthonomat, elhatároztam, hogy megtanulok rajta játszani. Mindig is a kedvenc hangszerem volt és most nagyon boldog vagyok, hogy itt van velem, hiszen rajta keresztül ki tudom fejezni az érzéseimet, legyen az szomorúság, honvágy vagy épp boldogság. Ő a szerelmem. Ha hozzáérek az ujjaimmal, megindulnak bennem az érzések.”

Forrás: Songlines

Korábban hírt adtunk azokról a szír menekültekről, akik Németországban alapítottak klasszikus zenei kamarazenekart. Róluk szóló cikkünket ide kattintva olvashatja.