Nándor

Szakrális jazz, avagy ki volt John Coltrane?

2016.05.02. 07:24

Programkereső

John Coltrane megszállottsága olyan életművet ihletett, amely túllépve a jazzen, visszanyúlt a zene forrásához, hogy megsemmisítse és vallásos élménnyé változtassa azt. Coltrane nem csak egy teljes műfaj határait tágította ki, jelenléte mélyen beleivódott a korszak zenéjébe, hatása pedig máig érzékelhető. Közel ötven évvel a halála után is ugyanaz a megmagyarázhatatlan, transzcendens nyugalom árad minden hangjából, pályafutásának ívén végigtekintve azonban szépen kikristályosodik, hogy telítődött meg a pusztán a technikai fogások elsajátításán dolgozó útkeresés egy olyan gondolatisággal, ami aztán teljesen új távlatokat nyitott meg a jazz előtt.

Azon elsők egyike volt, akik az ötvenes évek végén előbb visszanyúlva a jazz afrikai gyökereihez, majd túllépve annak határain, beengedve más kultúrák zenéjét, a világzene létrejöttének fontos indikátorai voltak. A mai jazz egyik menekülő útvonalát jelentő világzenével való fúzióban is ott van a kezének lenyomata, ahogy szinte mindenkin, aki tenor-, pláne szopránszaxofonon játszik. Bármelyik hangszeren játszva szívesebben tartózkodott annak magasabb regisztereiben. Időnként hosszan elnyújtott, máskor hirtelen magukba roskadó frázisainak, látszólagos háborodottságuk mögött egészen rendhagyó, földöntúli nyugalmat sugárzó dallamainak visszhangjai viszonyítási pontot jelentenek a jazz utóbbi ötven évének történetében.

John Coltrane
John Coltrane

Az 1926-ban született Coltrane előbb klarinéton játszott majd az édesanyjától kapott altszaxofonon. Miután leszerelt a hadseregtől, Philadelphiába költözött, megfordult több zenekarban, játszott többek között Dizzy Gillespie Big Bandjében és Eddie "Cleanhead" Vinson zenekarában is. Minden bizonnyal ez utóbbiban váltott át végleg tenorra. Az ötvenes évek első fele még hangsúlyosan az útkereséssel telt, inkább csak kísérőként játszott, majd - gyakorlatilag ismeretlenként - 1955-ben került Miles Davis zenekarába. Davis döntése nem első alkalommal találkozott a szakma megdöbbenésével,

ő azonban pont ezt a fajta feszültséget kereste a zenekarába, ami közte és Coltrane játéka között feszült.

Az addig jobbára amatőrként kezelt tenoros nem csak azonnal az első vonalba került, de egyedülálló lehetőséget kapott arra, hogy a kor egyik legelismertebb jazz-zenekarában kedvére kísérletezhessen estéről estére, Davis ugyanis teljes szabadságot biztosított neki ehhez. Az ekkoriban gyakorló alkoholista és heroinfüggő Coltrane két évig maradt a zenekarban, majd miután Davis megütötte (késett, elaludt a színpadon etc.) visszatért Philadelphiába. Egy ideig együtt játszott Thelonious Monkkal (az együttműködésükről sajnos csak kevés felvétel maradt fenn), ebben az időben kezdte tökéletesíteni azt a nagyon sok, sűrű hanggal dolgozó játékfelfogást melyet a kritikusok hozzá kötnek.

1957-ben és 1958-ban nagyon sok felvétele készült, melyek egy része csak néhány éves késéssel jelent meg, ebben a időszakban ugyanis Coltrane több kiadóval (Prestige, Savoy, Atlantic, Blue Note) is szerződésben állt, melyek némelyike bizonyos albumokat visszatartott. Ezeken a felvételeken közreműködtek a Davis kvintett bizonyos tagjai, néhány philadelphiai zenész, valamint többek között a Sonny Rollins által is nagyra értékelt Tommy Flanagan zongorista, vagy az egészen kíváló harsona és szárnykürt játékos Wilbur Harden, akivel két közös lemezt (Tanganyika Strut, Jazz Way Out) is jegyzett. 1958-ban aztán visszatért Davis zenekarába, ahonnan végleg csak 1960-ban távozott (bár a hatvanas évek közepén volt róla szó, hogy készítenek egy közös lemezt), hogy a saját kvartettjére koncentrálhasson. A sorozat előző részében tárgyalt Kind of Blue (1959) nem csak Davis, de Coltrane számára is nagyon fontos vízválasztó volt. Az 1960-ban az Atlantic Recordsnál megjelent Giant Steps volt Coltrane első igazán komoly modális kísérlete, ami szédítő sebességgel előadott, hallatlanul bonyolult szerzeményeivel egyfajta túladagolt bebopnak hangzott. Eddigre saját bevallása szerint már józan életet élt, ami teljesen biztos, hogy rátalált arra az ösvényre, aminek a mentén még jobban képes volt kifejezni a zenéjében addig csak lárvaállapotban létező féktelen szenvedélyt, ami a következő években, egészen a haláláig meghatározta minden felvételét.

John Coltrane
John Coltrane

1961-re alakult ki az úgynevezett klasszikus kvartettje, amelyben Elvin Jones dobolt, Reggie Workman bőgőzött, valamint az a McCoy Tyner zongorázott, aki méltán nevezhető az ezt követő néhány évtized egyik leginkább meghatározható jazz-zongoristájának. Jellegzetes kvart-felrakásai azoknak is ismerősek lehetnek, akik nem mozognak otthon a jazz világában, elég csak meghallgatni a The Doors néhány szerzeményét, elsősorban a Light My Fire szólóját. A Universal Mind című dalukban idéznek is a Coltrane által játszott Afro-Blue-ra keresztelt szerzeményből. Tyner a zenekarvezetőhöz hasonlóan képes volt nagyon hosszú, mégis páratlan fölényességgel áramló szólók rögtönzésére, Coltrane számára pedig nem jelentett akadályt a harmóniai keret, ő már ebben az időben is képes volt a zene felett lebegve játszani. A kvartetthez gyakran csatlakoztak más zenészek is, leggyakrabban az ekkoriban már szárnyait bontott avantgarde/free jazz egyik apostola, Eric Dolphy. Vele több korszakos felvétel is készült (Impressions, Live At The Village Vanguard), amit a kritikusok teljes értetlenséggel fogadtak,

azzal vádolva Coltranet, hogy annak, amit játszik semmi köze a jazzhez.

Ezt Coltrane már a Davis-szel töltött idők során is gyakran megkapta, néhány helyen ki is fütyülték, ő azonban a kritikákra csak még inkább megszállott gyakorlással válaszolt. A játéka ekkorra magába olvasztotta a modális jazz eszköztárát ugyanakkor ebből a forrásból kiindulva meg is haladta azt, egyre inkább szabadabb lett, fokozatosan rázott le mindenfajta kötöttséget. Mindezt ráadásul nem csak tenoron, de szopránszaxofonon is. Az első ilyen hangszerét 1960-ban kapta Miles Davistől, majd használta is ugyanebben az évben a My Favorite Things lemez felvételén. A címadó végigkísérte Coltrane egész pályafutását, az utolsó koncertjein is játszotta.

A kvartett utolsó felvétele az 1965-ös The John Coltrane Quartet Plays volt, az előző év végén pedig rögzítették az A Love Supreme című lemezt, ami talán az egész életmű legmegkapóbb, egyben legfontosabb darabja. Az album egyrészt átmenet a modális és a free korszak között, ugyanakkor kinyilatkoztatás, melyben John Coltrane a zenéjét, önmagát végképp felajánlja az Isteni Szeretet iránti szolgálatnak. Az ugyanebben az évben rözített Kulu Sé Mama már egy nyolctagú zenekar produktuma, az eredeti kvartett még szerepel itt, ahogy néhány további, ebben az évben rögzített albumon is, Coltrane azonban itt már végleg függetlenítette magát mindenfajta kötöttségtöl, zenéje pedig átalakult egyfajta kozmikus áradássá, mely ellentmondásos módon mégis valami egészen megmagyarázhatatlan nyugalmat sugároz magából. Tynert végül Coltrane felesége, Alice váltotta zongorán, a dobos Elvin Jonest pedig Rashied Ali, akivel 1967-ben egy duett albumot is rögzített Interstellar Space címmel.

Saját beteljesülését előre megsejtő váteszként a zenéjét eddigre önmaga tiszta kivetüléseként fogta fel és tárta a hallgatósága elé.

John Coltrane 1967 júliusában halt meg, alig negyven évesen. Az utolsó néhány hónapban a zenéje fokozhatatlanná vált, szinte megszűnt zene lenni. A zenészvilág és a rajongói teljes megdöbbenéssel fogadták a halálát, Miles Davis egészen az utolsó éveiig mindenhová magával hurcolt néhány fényképet, melyek addigra halott barátait ábrázolták. Köztük volt Coltrane fotója is. Közhelyesen szólva a zenéje ma is él, sokkal fontosabb azonban az, hogy John Coltrane volt az, aki talán a legmesszebb jutott énjének zeneként való kifejezésében, életművével pedig olyan műfajokat is megtermékenyített, melyek nem is léteztek még, amíg ő is egyszerű földi halandóként és nem velünk élő mítoszként tengette mindennapjait.