Jusztina

Balogh Roland: „Ez egy hatalmas szerelem”

2016.06.21. 08:30

Programkereső

A fiatal jazzgitáros 2009-ben Montreux-ben megnyerte a jazzgitár versenyt, 2015 októberében New Yorkban második helyen végzett a Wes Montgomery gitárversenyen, most pedig Los Angelesből, a világ egyik legjelentősebb versenyéről, a Six String Theory Competitionről hozta el a gitár kategória díját és a fődíjat. Ennek ellenére eddig kevesen ismerték Magyarországon. Mi kell az ismertséghez? Mi motiválja és mik a tervei? Ezekről is beszélgettünk a rendkívül szerény gitárossal, aki ikertestvérével, Zoltánnal Finucci Bros Quartet néven vezet zenekart.

- Montreux után azt nyilatkoztad egy interjúban, hogy egy kicsit csalódtál, mert nagyobb sajtóvisszhangra és szakmai elismerésre számítottál. Most, a Los Angeles-i versenygyőzelem után hogy érzed magad?

- Sokkal jobban. Megmondom őszintén, ekkora érdeklődésre nem is számítottam. Folyamatosan kapom a felkéréseket a média részéről. Szerintem ehhez az is hozzájárul, hogy talán változott 2009 óta az emberek hozzáállása a kultúrához:

most már a jazzt is jobban meg tudják emészteni.

A két verseny presztízsét tekintve pedig el lehet mondani, hogy – habár a Montreux-i világversenyt jobban ismerik - ez a Los Angeles-i verseny 2010 óta kerül megrendezésre, de sokkal több világsztár foglalt helyet a zsűriben, így mondhatom, hogy még a Montreux-i versenynél is nagyobb kaliberű. John Scotfield, Pat Martino, Lee Ritenour, Mike Stern és Nir Felder a világ legnagyobb jazz-zenészei között vannak. Hatalmas elismerés, hogy ők a 45 országot képviselő, 80 induló gitáros közül nekem ítélték a jazzgitár kategória díját és a fődíjat.

- Azt is mondtad valahol, hogy szeretsz versenyekre járni, holott Bartók szerint a „verseny a lovaknak való”. Te Montreux-n kívül a Voice and Guitar versenyt is megnyerted Emilióval, a nagyszerű dobos-énekessel, és még számos versenygyőzelmet tudhatsz magadénak. Mi motivál ezekben a helyzetekben?

- Én nem azért megyek versenyezni, hogy sportot űzzek belőle. Egyszerűen kihívást jelent számomra, ha megmutathatom, ki vagyok. Sajnos, amíg nem nyertem Montreux-ben, addig csak egy tehetséges jazzgitáros voltam, akiből majd talán lesz valaki. Amint egy világsztár – ott Lee Ritenour volt a zsűri- adott nekem olyan titulust, hogy most téged választunk a világ egyik legjobb gitárosának a nevezők közül, felfigyelt rám az itthoni szakma, és nemzetközi szinten is megismerték néhányan a nevemet. És, mint látható, még ez sem volt elég, mert akkor a hír nem jutott el a szélesebb közönséghez. Most ez is megtörtént.

- Milyen szempontok szerint zajlott most a verseny és az elbírálás?

- Két videót kellett beküldeni. A technikát, az előadásmódot, és a „szenvedélyességet” is figyelték, tehát, hogy az adott előadó az érzelmeit hogyan tudja a gitáron keresztül megmutatni. Én egy akkordszólót küldtem be, a My one and only love című sztenderd feldolgozását. Ott a technikámat mutattam be és azt, hogy milyen az én egyéniségem. A másik pedig a Round About Midnight, ugyancsak egy jazz sztenderd: ezen keresztül azt mutattam meg, hogy milyen melegszívűek vagyunk mi, magyarok, vagy akár roma származású magyarok.

Szerintem a zsűri azt értékelte, ami a kettőből összeadódott: a nagy technikát és az érzelmességet – ez a kettő vagyok én, Balogh Roland.

- Ez az érzelmesség, vagy szenvedély, amit említettél, úgy látod, hogy magyar vagy közép-európai sajátosság?

- Mindenféleképpen úgy gondolom, hogy mi, európaiak, azon belül a magyarok melegszívűbbek vagyunk mondjuk az amerikaiaknál. Ők számomra kicsit hidegebbek és felületesebbek, de nem szeretnék általánosítani. Viszont azt gondolom, hogy az a sok szenvedés, ami érte a romákat -többek között a roma holokauszt- a dns-ünkbe lett kódolva. Az ebből adódó szenvedély a magyar zenében is benne van, gondoljunk csak a magyarnótákra vagy népdalokra – mindegyik között rengeteg szomorú szövegű dal van. Ebből azonban lehet, és kell is pozitívumot kihozni. Mint tudjuk, Chopin is rengeteget szenvedett, olyannyira, hogy a testvére kivetette a szívét halála után, amit most a Chopin-szíve templomban, Lengyelországban őriznek. Mégis, vagy talán pont ezért, rengeteg csodálatos muzsikát köszönhetünk neki.

- Ahogy említetted, a versenyre egy sztenderddel és egy tradicionálisabb hangzású saját szerzeménnyel neveztél, de az ikertestvéreddel közös formációtokkal, a Finucci Bros Quartettel pop-jazzt, slágeresebb zenéket is játszotok. Melyik vagy te? Mennyire befolyásolnak téged a trendek?

- A zenekarom tagjaival mindannyian univerzálisak vagyunk, mindenféle stílusú zenét szeretünk a hörgős death metálon kívül (nevet). 2012-ben, amikor megírtam a Szerelemre ébredt hajnalok című popos stílusú dalt jazzes hangszerelésben - mellyel megnyertük a 2012-es Jazzy dalversenyt - azt szerettem volna megmutatni, hogy a popzenéről is vannak elképzeléseink. Az csak az egyik iránya az általunk játszott zenéknek. Nemrégiben a Jazz Legendák című sorozattal, melynek keretében egy adott korszak vagy előadó műveit hangszereljük át, Chopin és Beethoven műveit dolgoztuk fel jazzes hangszerelésben, egy vonósnégyessel kiegészülve. Mindig keressük az újabb és újabb kihívásokat. Ha be kell határolni a stílusunkat, akkor mondhatom, hogy a klasszikus jazztől a modern, fusion jazzig mindent játszunk, de mindig úgy, hogy a mi egyéniségünk is benne legyen.

- A verseny egyik hozamaként szeptemberben Los Angelesbe utazol, ahol Lee Ritenourrel veszel fel egy lemezt, majd pedig Tokióba utazol vele, ahol a Blue Note-ban fogtok fellépni. Milyen zenét fogtok közösen játszani?

- Nem tudom még pontosan. Szerintem ez majd Los Angelesben fog kiderülni, de hála Istennek nagyon gyorsan tanulok én is, úgyhogy szerintem ott fogjuk összerakni a műsort. A közös lemezt Malibun vesszük majd fel Woodshed Recording Stúdióban, ahol olyan kaliberű emberek vették fel a zenéjüket, mint Barbra Streisand, U2, vagy Pink, úgyhogy már csak ezért is lesz hatalmas dolog itt dolgozni.

- Lee Ritenour-ral nem most találkoztál először, sőt Budapesten is játszottatok már együtt.

- Így van, 2009-ben ő volt a zsűri elnöke Montreux-ben, 2011-ben pedig sikerült meghívnom a Tavaszi Fesztivál keretében egy közös koncertre a Millenárisra, ami csodálatos volt. De azért örülök, hogy a mostani zsűriben nem csak ő ült, mert akkor még azt is mondhatták volna, hogy csak azért nyertem, mert Lee Ritenourt ismerem. Hála Istennek a többi világsztárral döntöttek egyöntetűen úgy, hogy én voltam a legjobb.

- Azt kevesebben tudják, hogy az ikertestvéred, Zoltán is dobogós volt Montreux-ben, harmadik helyezést ért el a zongoraversenyen. Hogy működik köztetek a közös munka?

- Azt szoktam mondani, hogy valamikor közösen írunk dalt, valamikor külön-külön, de van olyan is, hogy én írok egy A részt, ő egy B részt és közösen írunk egy C részt. Tehát teljesen kiegészítjük egymást. A zenei ízlésünk teljesen egyforma, a hangunk is szinte ugyanolyan, nagyjából csak az ételekben tér el az ízlésünk... (nevet).

- Ő hogyan fogadta ezt a versenygyőzelmet?

- Nagyon-nagyon örült neki. Ő most nem nevezett versenyre, habár lett volna esélye szerintem, de mint mindenben, az örömömben is osztozik velem. Ő nagyon közel áll hozzám, úgyhogy semmiképpen sem szeretnék most szólókarrierbe kezdeni, hanem a közös zenekarunkkal, a Finucci Bros Quartettel szeretném majd kamatoztatni a most megszerzett ismertséget is.

- A Finucci Bros Quartet neve mire utal?

- Sivester Stallone Oscar című filmjéből származik a nevünk. Ebben a filmben szerepelnek a Finucci ikrek, akik szabók. Mindenki azt hiszi róluk, hogy maffiózó gyilkosok. Egyszer Zolival a Kőbányai Zenei Stúdió évnyitójára egy bokáig érő, hosszú, fekete bőrkabátban mentünk el: álltunk az épület előtt hangszertokkal a kezünkben, és mindenki azt hitte, hogy behajtók vagyunk, vagy valamilyen maffiózók, akiknél fegyver van. Aztán bementünk a suliba és látták, hogy vesszük elő a hangszereket, elkezdtünk játszani, és mindenki odajött hozzánk, hogy nagyon-nagyon jól játszunk, csak azt hitték, hogy behajtók vagyunk, mint az Oscar című filmben a Finucci-ikrek. Innen ragadt ránk ez az elnevezés (nevet).

- Meg tudnád fogalmazni, hogy számodra mi a legfontosabb aspektusa a zenének?

- Ez egy nehéz kérdés, de ha röviden és tömören szeretnék rá válaszolni, akkor azt mondanám, hogy a zene nélkül nem tudnék élni, ebben biztos vagyok. A számítástechnika a hobbim, két évig jártam programozó iskolába, de valahogy nem jött be. Ha nem lenne a gitározás az életemben, akkor nem tudom, hogy miben találnám meg önmagamat.

Ez egy hatalmas szerelem: van olyan, hogy hajnal egykor, ha hazaérek a koncertezésből, zuhanyzás után még leülök gitározni.

Nemcsak a zene, de gitár nélkül sem tudnám elképzelni az életemet. Csak így, ezzel a hangszerrel vagyok teljes.

- Mik a terveid most?

- Remélem, hogy sok-sok világsztárnak be fognak mutatni és ezáltal kinyílnak olyan kapuk, ami miatt nem nekem kell majd azért küzdenem, hogy legyen lehetőségünk játszani, hanem lesznek felkérések. Nagyon örülök például annak, hogy most az egyik kedvenc basszusgitárosom, a velem egykorú, 31 éves Hadrien Feraud játszik Ritenour zenekarában, aki úgy játszik a basszgitáron, mint egy szólógitáros. Most vele is lehetőségem adódik közösen muzsikálni.

Engem nem a pénz motivál, ugyanúgy elmegyek játszani 20 ezer forintért egy klubba, mint Amerikába 1000 dollárért.

Én csak szeretnék minél többet játszani. Úgyhogy remélem, hogy most olyan emberekkel is megismerkedem, akik azt mondják, hogy „gyere foglalkozunk veled, és egy kicsit egyengetjük az utadat”.