Hedvig

A francia zene ikonjai

2016.08.26. 10:04

Programkereső

Gréco, Legrand és Ponty három különböző zenei világot képviselnek, de mindhárman ezer szállal kötődnek a francia zenei hagyományhoz, azon belül a sanzonhoz, a filmzenéhez és a Franciaországban kezdettől fogva otthonos jazzhez. Mindhárman az Európai Hidak fesztiválon lépnek fel.

Michel Legrand a sanzon Leonard Bernsteinje, igazi világfi, aki legnagyobb szerelme, Párizs dicsőségét zengi, mióta 1959-­ben elkészítette első tematikus lemezét. Édith Piaf és Léo Ferré, Duke Ellington és Cole Porter párizsi dalait játszotta hagyományos jazztrió felállásban. Nyolcvanon túl is a világ egyik legsikeresebb filmzeneszerzője, aki több mint kétszáz (!) filmet jegyez. Az áttörést a Cherbourg-i esernyők hozta meg számára 1964-ben: az első olyan film, amelyben nem beszélnek, csak énekelnek. A betétdalok azonnal slágerré váltak, Frank Sinatra, Liza Minnelli és Louis Armstrong tűzte műsorra őket. 

Legrand-nak sem termékenysége, sem népszerűsége nem csökkent azóta. Sőt ki is teljesítette önmagát: amikor épp nem komponál, akkor zongorázik, zenekart vezet, hangszerel, énekel, zenei rendező vagy producer. A jazz műfaja iránti nyitottságát sokan észrevették: olyan hangszeresek keresték társaságát, mint Miles Davis, Stan Getz, Toots Thielemans, Oscar Peterson. Legrand, aki új filmzenéjéhez magyar zenekart szerződtetett – a Modern Art Orchestrát –, hihetetlen mennyiségű sikerszámából kifejezetten a magyar közönségnek állít össze műsort. Hab a tortán, hogy úgy döntött: néhány dal erejéig színpadra hívja csodálatos énekesnőnket, Szőke Nikolettát.

"Kitört belőlem a gyermekded rajongás"

Szőke Nikolettát nemrég kérdeztük, többek között arról, hogyan fogadta Michel Legrand felkérését.

Legrand és a nála fiatalabb hegedűs, a muzsikuscsaládban felnőtt Jean-Luc Ponty között Stéphane Grappelli a kapocs – Ponty példaképe, akit Legrand többször is kísérhetett. A virtuóz, már maga is régóta példakép Ponty először klarinétozott, a jazz azonban eltérítette a klasszikus zenei pályától. Még messzebb vetette a sors, amikor a hatvanas évtized végén belépett Frank Zappa együttesébe. A hetvenes években szupersztárrá vált, Amerikában és Európában egyaránt, saját zenekarával ontotta a sikeres jazz­rock lemezeket, s az elsők között adott ki zenés videókat is. Később az afrikai ritmus és harmóniavilág kezdte izgatni, azóta pedig több, régebbi stílushoz is hajlandó volt visszatérni, hegedűjátéka azonban – akár erősítéssel, akár anélkül – éles és pontos hangzásával, áttekinthető formákba rendeződő modernségével csak rá jellemző ma is.

Természetesen Michel Legrand és Juliette Gréco zenei pályája is többször keresztezte már egymást az évek alatt. A klasszikus zene rajongói is biztosan nagy érdeklődéssel hallgatják a José Corréával közösen nemrég készített Satie­-lemezüket, de Gréco emlékezetesen énekli a Cherbourg-i esernyők dalait is. Hogy pályáján és magánéletében ki mindenkivel került kapcsolatba, azt több könyvben lehetne csak kellő alapossággal elmesélni, hiszen amióta a háború után nélkülöző Párizsban egymásra találtak a művészet és a szellem emberei, azóta Gréco volt az egyik társasági központ, és nem csak a férfiakat vonzotta mágnesként. A háború után a karcsú tinédzser azért gyűrte fel kölcsönkapott ruhái ujját, mert több számmal nagyobbak voltak rá. De ahogy ő viselte ezeket, azzal pillanatok alatt divatot csinált. Az Yves Saint­Laurent kreatív igazgatója pedig tavaly kérte fel a márka nagykövetének. Gréco nyolcvanas évei vége felé is többször egymás után meg tudja tölteni a párizsi Olympiát. Főleg legutóbbi lemezét (Gréco Chante Brel) tartja műsoron, amelyet a Jacques Brel által híressé tett dalokból állított össze. Brel, a francia nyelvű, de flamand származású énekes és szövegíró az ötvenes évek végétől dolgozott Párizsban Legrand­nal, és Gérard Jouannest zongoristával és zeneszerzővel. Jouannest lett időközben Gréco harmadik, jelenlegi férje és gyakori kísérője.

Interjúiban Grécót még most is a negyvenes évek végi, ötvenes évekbeli párizsi művészvilágról, udvarlóiról és rajongóiról kérdezik. Múzsája volt Jean­Paul Sartre­nak és Maurice Merleau Pontynak, fényképezte többek között Henri Cartier­Bresson és Willy Ronis. Feleségül ment Michel Piccolihoz, a színészhez, mert egyszer egy egész álló estén át nevettette. De nem ment feleségül – holott nevezetesen nagy szerelem volt az övék – Miles Davishez, aki féltette Gréco karrierjét attól, hogy egy lenézett feketének adja a kezét.