Jenő

Hinned kell az őszben

2016.09.25. 08:00

Programkereső

Érdekes megvilágításba helyezte a jazz-zongorista Michel Legrand a slágerszerző Michel Legrand munkásságát – írja Zipernovszky Kornél. Jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt. TAKE7

Michel Legrand az egyik legsikeresebb zeneszerző a világon, ha a filmeket, a slágereket, a jazzfeldolgozásokat nézzük, ha a slágerlista elsőségeket és egyéb díjait számoljuk, ha azt a névsort böngésszük, hogy kikkel csinált lemezt, filmet, koncertet és így tovább. Ebben a rovatban már volt szó Legrand-ról, négy éve, egyébként Legrand akkor is túl volt már a nyolcvanon. Akkor Vörös Niki készített lemezt, amelyet az elejétől a végéig ő híres számaiból állított össze. Legrand most a Müpa francia tematikájú fesztiválján lépett fel, méghozzá csak bőgős és dob kísérettel, hagyományos jazztrióban – a szólista vendégre még külön kitérek.

Legrand meghívása az európai kulturális hídépítés jegyében szervezett fesztiválra telitalálat, például azáltal, hogy Hollywoodnak is ugyanolyan kimagasló alakja mint a francia új hullámnak. Zenéje – maradjunk ennél a fogalomnál – összeköti a klasszikust, a musicalt, a jazzt és a sanzont. Miközben olyan, de olyan könnyű felismerni egy Legrand-dallamot: ahogy már a korábbi cikkben is írtam, kis hangköz lépések, főleg szekundok, alapvetően felfelé ívelnek, vidáman és optimistán, lezárásuk megnyugtató, formájuk áttekinthető.

Fütyörészésre valók.

Ahogy tanára, Nadia Boulanger intette: Tegyél bármit, amit akarsz a kíséretbe, a dallam alá vagy fölé, de végül úgyis minden a melódián múlik. A Nous sommes des sommeuors jumelles francia szövegében egyébként még a lépegető dallam szolmizációja is benne van. Legrand dalai nem akarnak többnek, nagyobbnak látszani maguknál.

Michel Legrand – zongora, ének, Pierre Boussaguet – bőgő, François Laizeau – dob
Michel Legrand – zongora, ének, Pierre Boussaguet – bőgő, François Laizeau – dob

Jazzben Legrand külön fejezet, nehéz is lenne egy cikkben felsorolni, hogy micsoda magasságos zenei partnerei voltak. Közülük egy valakiről hosszabban is megemlékezett a Müpában, Miles Davisről. Davis-szel Párizsban találkozott a háború utáni nagy amerikai jazz exodus után, de első közös stúdiófelvételük 1958 júniusában készült New York-ban. Legrand három különböző napon, három, részben különböző zenekarral készítette el első amerikai jazzlemezét. A felvételek időrendje szerint első zenekarban Davis mellett közreműködött John Coltrane, Phil Woods és Jerome Richardson szaxofonon, Frank Rehak trombonon, a ritmusszekcióban pedig Bill Evans zongorán, Barry Galbraith gitáron, Paul Chambers bőgőn és Kenny Dennis dobon. Ettől már eléggé érdekes lenne magában is a felvétel, amelyen Legrand „csak” vezényelte saját hangszerelését. De amitől különösen jellemző és ami miatt jellegzetesen európai ízekkel tálalja fel a modern hangzásokat, az Herbie Mann fuvolán, Betty Glamann hárfán és Eddie Costa vibrafonon történő szerepeltetése.

Budapesten, jazztrióban, amikor elkezdte a koncertjét, akkor is egy régi nagyságra emlékezett elő számával: Ray Charles-ra. Azután jött a Kamaszkorom legszebb nyaráról szóló szerzeménye, és még egy évszakos nóta, a You Must Believe In Spring. Ez utóbbi téma expozícióját Pierre Boussaguet bőgősre bízta, aki elképesztő dolgokat produkált a tipikus Legrand-os dal, tehát éneklésre termett melódia elővezetésében, majd a variációkban és az improvizációkban. Könnyed és elegáns, kitűnő és változatos szólót játszott a műsorban később, a második részben reflektorfénybe kerülő François Laizeau doboshoz hasonlóan. De a pálmát Legrand vitte el, aki korát meghazudtoló virtuozitásról, sőt kifejezett előadói éhségről tett tanúságot – alig engedett át szólót a triója tagjainak. Igazi jazz-zongoristához méltóan minden lehetőséget kihozott saját témáiból, tizenhatodos és harminckettedes futamai bármilyen fiatal titánéival felveszik a versenyt. Rengeteget zongorázott, mit zongorázott, brillírozott, gondosan felépített, majd meg egészen váratlan tempóváltásokat adott. Slágerei – valljuk be őszintén – azért nem mindig tartanak túl nagy távolságot a giccstől.

Már első világsikere, a Cherbourgi esernyők óta tudjuk, hogy könnyzacskók ürülnek, ha Legrand adja a zenei aláfestést.

Csakhogy rengeteg filmzenét írtak jobb és rosszabb filmekhez 1964 óta, mégis, főleg a Legrand-félék maradtak velünk fél évszázad elteltével.

A koncert fantasztikus záró részében Legrand, a jazz-zongorista, akinek a klasszikus zene és a francia sanzon is ugyanolyan fontos, mint Ray Charles, Bill Evans vagy Miles Davis, reflektált saját szerzői életművére. Davis szellemét abban is megidézte, hogy az utolsó közös munkájukat, az ausztrál Dingo című fimhez készült zenéjük két témáját is eljátszotta. De ez is inkább Legrand, mint Davis miatt volt különösen érdekes: a koncert egészébe így hangsúlyosan kerültek elő olyan stílusjegyek, amelyek a meditatív, modern, az idős kor megfontoltságával haladó, cseppet sem slágeres darabokat alkotó zeneszerző arcélét hozták közelebb. Persze a parádés bő másfél óra elejétől végig az ő témáira épült. Csodálatos feldolgozásokat adott, igazi jazz-improvizációkat, kontrasztokat, megfacsarta az akkordmeneteket, megváltoztatta a tempókat, néha a metrumot is, megtükrözte a formákat, és így tovább. 

Ha tényleg ilyen színes és gyönyörű az ősz, mint ahogy a 84 éves Legrand zongorázik, akkor abban is érdemes hinni.

De a második részben ennél is továbbment. Egyetlen egy dala kétszer szerepelt az esten. Másodszor viszont már csak alapanyaga volt annak a jazztörténeti arcképcsarnoknak, vagy inkább kaleidoszkóp-képnek, amit előadott. Az egésznek szöveges kerete is van, hogy ugyanis

azt álmodta, hogy a jazz óriásai játsszák az ő szerzeményét.

Először Art Tatum, azután Erroll Garner, majd George Shearing, Dave Brubeck, Fats Domino, Oscar Peterson, és végül Count Basie, aki persze csak jellegzetes (plimm-plim-plimmm) zárlatát adta a produkcióhoz. A hangszeres szkeccsnek óriási megjelenítő ereje volt, a közönség teljesen odavolt. A Cherbourg... leghíresebb témáját ezután Legrand egy újabb jazztörténeti bemutatóhoz használta fel, különböző stílusokban előadva a melódiát, ennek is óriási hatása volt. Ezzel, hogy Legrand, a jazz-zongorista kisajátította, átalakította, bármilyen stílusban eljátszhatóvá tette a híres slágert, nem csak leporolta róla a musical- és pop- előadásokban rárakódott dolgokat, hanem azt is mondta:

mindig legyen kedvetek viccelni egy kicsit, és ha magatokon is tudtok ironizálni, ti is jobban fogjátok magatokat érezni tőle.

Ahelyett, hogy magát emelte volna piedesztálra, intimitást teremtve bevonta a közönséget álmába, hogy mit érez(ne), amikor őt dolgozzák fel a nagy zongoristák, és a híres jazztörténeti zenekarok.

A koncert középső harmada első, egyszeri, de remélhetőleg megismételhető alkalom volt: Szőke Nikoletta, a csodálatos énekesnő vendégszereplése, aki három Legrand-témában, közel fél órában énekelt. Legrand az első két számban is nagy teret adott neki, ezek között volt a Watch What Happens is, de a harmadikban úgy kísérte, hogy Nikoletta több szakaszt is improvizálhasson. Ízlés, muzikalitás, a választott dal világának és szövegének ismerete és tisztelete, a pontos szövegmondás és a fantasztikus tempóérzék jellemezte most is Szőke jazzinterpretációit, scattelése igazán magával ragadó. Éppen annyi vibrátót engedett meg magának, amivel az összprodukció fényét, a dalok nemes patináját kiemelte, de magát nem tolta általa előtérbe. Már a koncert előtt és utána is kiérdemelte vele Legrand teljes elismerését, tapsát és – ez sem túlzás – szeretetét, a közönségével együtt.