Jusztina

Yann Tiersennel körhintáztunk

2016.10.23. 17:44

Programkereső

Jóból is megárt a sok, avagy Yann Tiersen elrepített minket egy mélabús, nosztalgikus világba, amibe jól belesüppedtünk és csak másfél óra múlva eszméltünk.

Két éve fellépett már zenekarával Yann Tiersen Budapesten, akkor sokan nem értették, miért az Akváriumban és miért nem a sokkal nagyobb presztízsű Müpában történt ez a ritkaságszámba menő esemény. Most viszont ez a nap is eljött, a telt házas Bartók Béla Hangversenyterembe pedig

olyan hanyag eleganciával sétált be a mester, mintha csak egy őszi, tengerparti sétából érkezett volna meg kötött pulóverében, bakancsában, borostásan.

Már az antréjával azt sugározta: ez neki természetes közege, a zenében pedig nem számít a külcsíny, sokkal fontosabb a belbecs. Hozta magával a breton szelet, a tengermorajt és a sirályok kiáltásait. Nem metaforikusan, hanem tényleg, méghozzá magnószalagon: bekapcsolta a zongora mellett elhelyezett orsós magnót, amin a tengerparti sziklákhoz csapódó lusta hullámok hangjai szóltak és egy múltba révedő női hang mondott néhány szót – nehezen beazonosítható nyelven, talán visszafelé lejátszott francia szöveg, vagy breton dialektus lehetett ez. A természet hangjai minden bizonnyal a nemrég megjelent, Eusa című album koncepciójához köthetők, hiszen azt Ouessant szigetének tíz, Yann Tiersen számára fontos helyszínén vették fel, többnyire a szabadban, a női hang pedig valószínűleg a feleségéé lehetett.

Yann Tiersen
Yann Tiersen
Fotó: CAFe Budapest – Kotschy Gábor

Elkezdődött tehát az utazás, amiben ugyanazokat a köröket tettük körbe-körbe, mint amit a magnó forgó orsói, vagy mint a vurstli, vagy mint a körhinta. Képek, amik a „tipikus” francia életérzést szimbolizálják – merthogy attól a pillanattól fogva, hogy Yann Tiersen leütötte az első hangot a zongorán, belekerültünk abba a belső feszültséggel teli nosztalgiába, amiért már az Améliebe is beleszerettünk, amiért megvesszük a drága francia parfümöt és amiért minden ősszel Párizsba vágyunk, hogy az ottani, francia faleveleken sétálhassunk a Szajna-parton. Ilyenek voltak Yann Tiersen repetitív zongoraszerzeményei, amik közül főként az új lemez darabjai (pl. a gyönyörű Porz Goret) hangzottak el, és főként – talán túlságosan is - a keringők domináltak (megint a kör-alakzat!).

Mindebből csak egy dolog hiányzott: a jelen öröme, a humor, a játékosság.

Yann Tiersen
Yann Tiersen
Fotó: CAFe Budapest – Kotschy Gábor

Ha meg kéne határozni, hogy hol voltunk ezalatt a francia viszonyokhoz képest olcsó és költséghatékony idő- és térbeli utazáson, akkor azt gondolnám, hogy pontosan Yann Tiersen dolgozószobájában. Díszlet is volt: viharlámpa, két játékzongora és a magnó, ami megállíthatatlanul forgott. Szóval ott voltunk ebben a makrovilágban, odaképzeltük a könyveket, láttuk az élete derekán gyerekkorába révedő zeneszerzőt, ment a film belül, közben nyakig ültünk a francia nosztalgiában és csak forogtunk, forogtunk, hol kisebb, hol nagyobb amplitúdóval – de soha nem történt meg az igazi áttörés.

Pedig nagyon szép, nagyon jó, nagyon kedves, nagyon atmoszférikus zene ez, de valahogy nincs feloldozás, se negatív, se pozitív irányú katarzis nem történik - se sírás, se nevetés.

Amikor már maga Yann Tiersen is megunta a köreit, akkor odasétált a hegedűhöz, amit zongorajátékához hasonlóan közepes technikával, de mégis valamiféle belső tisztasággal szólaltatott meg. Többek között a csodás Sur le fil című régi szerzeményét is eljátszotta ekkor. Persze meg kell neki bocsátani, hogy nem hegedűművészhez vagy zongoraművészhez mérhető technikával játszik, mégiscsak elsősorban zeneszerző ő. Azután a játszóterében ott volt még a színpad elején a két bájos játékzongora, amin megszólaltatta például a La valse d'Amélie-t is. Majd bezárult a kör - visszaért a zongorához és valószínűleg sokak örömére elkezdte az Amelie egyik emblematikus számát, a La Dispute-t melodikával belefújni a Bartók Béla Hangversenyterem csöndjébe.

Végre egyszerre lélegzett a közönség a művésszel, mégiscsak ezért jött mindenki.

Nem tudni, a taps a koncert egészének, vagy a jó érzékkel a műsor végére hagyott ismert és népszerű számnak szólt-e, de Yann Tiersen legyintett az ünneplő közönségre, amikor visszajött ráadást adni. Meg kell jegyezni, a koncert során végig kerülte a verbális interakciót, mindössze egy „good evening!”-et, néhány „thank you”-t és egy „good night”-ot engedett meg magának, pedig rengeteget hozzá tett volna a koncerthez, ha kicsit személyesebbre veszi a figurát és mesél például a lemez keletkezési körülményeiről. Mindenesetre a ráadásban megmutatta, hogy ha akar, más hangulatot is elő tud idézni, mint amit egész addig hallgattunk. Dinamikus, változatos, már-már vidám volt a ráadás szám. Yann Tiersen ezután sem ünnepeltette magát. Egyszer meghajolt, és már hűlt helyét találtuk. A tapsot sem ő, hanem a magnó fogadta, amit még távozása előtt gyorsan bekapcsolt. Talán ezt is felvette, hogy egy következő lemezen, egy következő koncerten ez szóljon a zene háttereként.