Friderika

Azt mondtam, a jazz a legtoleránsabb műfaj?

2016.10.24. 10:19

Programkereső

Mint ahogyan arra már korábban is volt példa a Fidelio hasábjain, Tóth Viktor szaxofonos személyes élménybeszámolóját közöljük, ezúttal jazztörténeti előadássorozatáról.

Olyan szerencsében volt részem az elmúlt napokban, hogy Erdélyben három estén át a jazz történetről mesélhettem a közönségnek, melyet videóbejátszásokkal és élő szaxofonhanggal illusztráltam.

Előadás-beszélgetéseim célja, hogy a mesterek üzenetét – melyet amerikai és európai tanulmányútjaimon gyűjtögettem – elhozzam a közönségnek. A jazz nagyöregek elmélyült, spirituális töltésű, és a részletek megmunkáltságát, mélységét hangsúlyozó magatartásáról meséljek a hallgatóknak. Segítsek közelebb kerülni a sokak által zavarosnak, elvontnak, önmagáért való zenei műfajnak gondolt stílushoz, a jazzhez.

Tóth Viktor
Tóth Viktor
Fotó: Tipografia

Mielőtt e szóló sorozatba kezdtem, azon tűnődtem, vajon nyitott lesz-e a közönség a jazz száz évét közelebb hozó, a műfaj történeti hátterét, kifejezésmódjait, ritmusvilágát, frazírrendszerét, intonációs gazdagságát és lelki töltetét magyarázó interaktív előadásra. Ahol az afrikai elhurcolt - korábban szabad emberek, később rabszolgák - benső lelki élete és életérzése kerül párhuzamba a jazz intonációs technikáival, a blue note-okkal, a bluessal. A jazz legfontosabb jellemzőit állítottam a figyelem fókuszába: a ritmusközpontúságot, a táncolhatóságot, a közösségi ünnep-szerű együttlétet, melyben minden résztvevő saját szabadságát fejezi ki. A stílusjegyeket, melyek mind-mind az afrikai természetes (szabad) életformára vezethetők vissza. Vagy azt, hogy hogyan járultak hozzá a polgárjogi mozgalmak sikeréhez a hatvanas években a fekete közösség jazz-zenészeinek ostinato groove-jai, az afrikai táncban és énekben ismeretes transzállapot, melyet a zenészek 20-25 perces –energetikailag és ritmikailag– szuperintenzív kompozícióikkal idéztek elő. A bezárt lélek ébresztő zenéiként.

A korábbi magyarországi előadásaim, és most a csíkszeredai, brassói és bukaresti telt házas előadások újra arról győztek meg, hogy az emberek nyitottak a kultúra finom rezgéseire, a dolgok mélyének feltárására. Az igazságra. A szabadságra.

Tóth Viktor
Tóth Viktor
Fotó: Tipografia

Arra nyitottak – akár a magyar, akár a román ajkú erdélyi hallgatók (és ezt tapasztaltam a bukaresti Jazzbook nevű klubban is) – hogy az igaz és mély dolgokkal etnikai, vallási hovatartozáson túlmutatva, a szeretet egyetemes nyelvén (melynek egyik legdirektebb csatornája a zene) együtt rezegjenek. A világ vezető áramlataitól messze menjenek. Beleolvadjanak a szépbe. A nem változó örökbe.

Hiszem ezt, mert hűen követték gondolatmenetemet, mely a jazz csodálatos olvasztótégelyéről szólt, arról az alapvető attitűdről, miszerint a jazz minden szépet és igazat, mást és újat üdvözöl és magába olvaszt. Nincs amerikai jazz, nincs európai jazz, fekete jazz, vagy magyar, csángó jazz.

Zene van, ami a szívdobbanással egyrezgésű. A jazz a legtoleránsabb zenei műfaj. De jó volna, ha ez a muzsika átjárná mindegyikőnk gondolatát és mindennapjait!