Zoltán

Akit a mélybe rántott a jazz

2016.12.01. 08:31

Programkereső

Billie Holiday élete egyetlen hosszúra nyúlt hanyatlás, ami csak az őt hallgatók fülében lecsapódva képes feloldódni. Senkiéhez sem hasonlíthatóan törékeny, melankolikus hangjában mindvégig ott tükröződött az sorsa. Ennek fényében különösen tragikus a kontraszt a fiatal éveinek bátor, mégis bizonytalan vitalitása és az utolsó időszak színevesztettsége közt, amelyet azonban az élet és az életmű ismerete torokszorítóan hitelessé tesz. Kevesen voltak Billie Holiday-hez foghatók.

1915-ben Eleanora Fagan néven jött a világra, anyja ekkor mindössze tizenhárom, apja tizenöt éves volt. Gyermekkorát részben rokonoknál, részben anyjánál, részben intézetben töltötte. A különböző életrajzok – az önéletrajzát is ideértve – meglehetősen keveset szólnak ezekről az évekről, annyi azonban így is tudható, hogy tele voltak erőszakkal és megaláztatással.

Tizennégy se volt, mikor New Yorkban prostituáltnak állt, majd miután börtönbe került, éjszakai klubokban kezdett el táncolni, majd énekelni.

Ekkor került bele abba a világba, amely részben kiemelte a korábbi sorsa alapján könnyedén előre jelezhető jövőből, ugyanakkor áthelyezte egy olyan közegbe, amely végül ugyanúgy a vesztét okozta, anélkül, hogy valódi esélye lehetett volna arra, hogy saját javára fordítsa a játszmát.

Billie Holiday fekete volt, ráadásul nő.

Emellett mindig a saját feje után ment, ami megengedhetetlen volt a szórakoztatóiparban, ahol feketeként másodrangú, nőként pedig eleve csak megtűrt és kihasználható személynek számított. Az elsők között volt, akik a hallgatólagosan, mégis könyörtelen alapossággal lefektetett szabályok ellenében kiálltak magukért és -bár voltak apró győzelmei- az itt magára szedett keserűség is csak gyorsította a folyamatot, ami a korai halálát okozta.

Megfordult a korszak elismert zenekarai közül néhányban, öntörvényűsége azonban rendszerint ellene fordította a többi zenészt.

Nem is az allűrjei jelentették a problémát, sokkal inkább az, hogy szerette helyenként magához igazítani a hangszereléseket. Néhány zenésszel azonban nagyon jól megértették egymást. Ilyen volt Teddy Wilson - akivel kapcsolatban talán az lett volna a meglepő, ha valakihez nem képes hibátlan eleganciával illeszkedni -, vagy Lester Young, akinek a végtelenül higgadt, összpontosított lazasága képes volt kidomborítani Holiday hangjának elsőre talán kevésbé nyilvánvaló árnyalatait is. Az utolsó éveiben aztán időnként Ben Webster öblös tenorja ellenpontozta az eddigre némileg erejét vesztett hangját. 

Ezeknek a felvételeknek a drámaisága egyedülálló a jazz történetében.

Holiday minden elcsuklásával az élete maradékaiba kapaszkodik, hangjának fátyolossága helyenként olyan, mintha a túlvilágról szólna.

Elődeivel, Ma Rainey-vel, vagy Bessie Smith-szel ellentétben Holiday hangja jóval visszafogottabb, viszont igazi újdonságot hozott a jazz műfajába a maga korábban teljesen újszerű frazeálásával és azzal, hogy képes volt egy adott dalt mindig a saját hangulatához igazítani, estéről estére a megfelelő helyre helyezve a hangsúlyokat.

1939-ig nem tudott igazán sikeres lenni, az ebben az évben megjelent Strange Fruit azonban országos elismertséget hozott neki. A dal szövege erőteljes állásfoglalás az ekkor még virágzó faji szegregáció és a polgárjogát még el nem vesztett rasszizmus ellen. A következő években aztán valódi sztár lett, akinek a dalai nem csak a fekete előadók dalait tartalmazó R&B, de éppúgy a pop listákon is gyakran szerepeltek. A negyvenes évek közepéig még kisebb zenekarokkal, esetleg big banddel készített felvételeket, 1944-től azonban már komplett vonósszekcióval kiegészülve is.

Két évvel később Louis Armstronggal közösen játszott a New Orleans című filmben, aztán 1947-ben letartóztatták heroin birtoklásáért és egy évre börtönbe került.

Holiday a harmincas évek végén kezdett el heroint használni, ez pedig, az alkohollal karöltve, csak a szerencsének köszönhetően nem pusztította el sokkal hamarabb.

Az életét azonban gyorsan tönkretette. Hiába keresett sok pénzt, bőkezűen osztogatta azt, ráadásul mindig olyan férfiakkal hozta össze a sors, akik a függőségét csak táplálták, a pénzt pedig nem utasították vissza. A börtönbüntetése letöltése után nagy sikerrel tért vissza a Carnegie Hall közönsége előtt, a függőségeit azonban eddigre képtelen volt kontrollálni, az úgynevezett Kabaré Kártyáját elvették tőle, vagyis nem léphetett fel a hátralévő életében egyetlen olyan helyen sem, ahol alkoholt szolgáltak fel, ez pedig elvágta őt a korábbi bevételei jelentős részétől. Az ötvenes években játszott időnként Európában, az Egyesült Államokban azonban egyre inkább a zenei világ perifériájára szorult, mivel képtelen volt változtatni az életvitelén. 1958-ban jelent meg az utolsó két albuma, a kisebb zenekarral felvett All Or Nothing At All, valamint a nagyzenekari Lady in Satin, utóbbin már tisztán hallhatóan búcsúzik, mert elfogyott az ereje.

1959-ben, alig két hónappal jó barátja, Lester Young halála után kórházba került. Az orvosai még az év elején májzsugort állapítottak meg nála, ő azonban képtelen volt józan maradni. Alig két héttel a kórházba kerülése után letartóztatták és egy rendőr posztolt a szobája előtt, akit aztán 1959. július 17-én, nyolc évvel John Coltrane halála előtt hazarendeltek.

Olvasd el jazzportré-sorozatunk korábbi részeit ide kattintva!