Péter, Pál

2016 "best of" jazzeseményei

2016.12.29. 08:16 Módosítva: 2016-12-29 08:30:41

Programkereső

A most záruló év hét kedvencét veszi sorra összefoglalójában Zipernovszky Kornél. Jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt. A tapasztalt kritikus, a Fidelio korábbi rovatvezetője öt évvel ezelőtt indította jazztárca sorozatát, amelyben mind a magyar, mind a nemzetközi jazz színtér érdekességeit értékeli. A TAKE7 cikkek számlálója épp ezzel az írással éri el a 117-est.

A cikksorozat alcíméhez nem csak az eleinte heti periodicitás adta az ötletet, hiszen a Take 5 című Desmond-számot a Dave Brubeck kvartett előadásában a nem jazzrajongó olvasók is ismerik. A Take 6 énekegyüttes pedig éppen két éve adta annak az évnek a legjobb vokális koncertjét a Művészetek Palotájában (amelyet azóta a tévénézők is megismerhettek a MüpArt című koncertfilm-sorozat egyik epizódjának köszönhetően). Ha pedig a karácsonyi koncerteket vesszük szemügyre, akkor érzésem szerint akár ötéves távlatban is az volt a legszínvonalasabb és leghangulatosabb.

TAKE 1

Vagy nevezzem inkább téjkzírónak? Ugyanis mielőtt az idei év általam hallott legnagyobb durranásait sorolnám, essünk túl az év csalódásán. Közepes vagy gyenge koncertek most is voltak, de nem akarok egyet sem kipécézni, valamilyen szempontból biztos igazságtalan lennék.

Amit viszont nem tudok mire vélni, hogy 2016-ban miért nem mutatták be a mozikban Magyarországon az előző, (tehát 2015-ös) év két szenzációs jazztémájú játékfilmjét, a Born to be Blue-t és a Miles Ahead-et. 

A két filmben nem csak bemutatójuk éve közös. Mindkét rendező (Robert Budreau, főszereplő: Ethan Hawke; illetve főszereplő és rendező: Don Cheadle) azon az úton indult el, amelyet leginkább a Round Midnight című, majdnem harminc évvel korábban bemutatott, Bernard Travernier rendezte francia film jelölt ki. Ekkorra sikerült ugyanis nagyjából azt összehangolni, hogy egy játékfilm, amit a jazzről forgatnak, nem csak látvány, hanem hangzás szempontjából is megfeleljen az elsődleges célközönség, a jazzkedvelők igényeinek, vagyishogy az ábrázolt jazzmuzsika képe és hangja szinkronban legyen és autentikus is legyen mind technikai, mint esztétikai szempontból. Mindkét filmújdonság egy-egy legendás trombitásról szóló úgynevezett biopic, életrajzi film, az első Chet Bakerről, a másik Miles Davisről. Érdekes momentum, hogy – a Bakerről szóló játékfilm forgatókönyve ezt ki is domborítja – riválisként tekintettek egymásra, bár természetesen a néhány évvel idősebb Davist már életében beiktatták a panteonba, Baker viszont, aki Davishez képest is jobban megsínylette szenvedélybetegsége(i) következményeit, hosszú időre eltűnt az amerikai jazzéletből, eléggé el is felejtették a tengerentúlon. A Baker-film díjakat kapott, az Észak-amerikai jazz közélet ünnepléssel fogadta, a Miles Ahead is sikeres, leginkább Spike Lee zenei témákat is érintő, elsősorban társadalomkritikai filmjeit juttatta eszembe, és szintén megvalósítja ezt a bizonyos autentikusságot, de nem olyan meggyőző, mint „riválisa”, ami szerintem mind a forgatókönyv, mind a rendezés kisebb hiányosságaival magyarázható. Persze ennél mélyebben értelmetlen lenne belemennem: talán még is bemutatják őket Magyarországon, majd akkor.

TAKE 2

Jazz és film millió és egy közös metszetére utalva az év egyik legjobb koncertjét szeretném feleleveníteni, és persze azt, amelyekről éppen ezeken a virtuális hasábokon írtam frissiben is, és amelyen Miles Davis alakját és zenéjét is megidézték. Ez pedig a Müpában zajlott, az őszi évadnyitó francia tematikus fesztivál keretei között, amikor

Michel Legrand a triójával lépett fel.

Legrand kora – 84 évesen látogatott hozzánk – azért egy kicsi töprengésre késztetett a koncert előtt. Talán ez nem volt alaptalan, a fesztivál másik francia „nagy öregje” kénytelen volt lemondani a fellépést. Éppen a Müpában volt egy hasonló élményem is nagy, kolosszálisan nagy öreg zongorista koncertjén: McCoy Tyner zongorázását szintén előrehaladott életkorában roppant élveztem, sodró lendülete a régi volt, ritmusai is megvoltak, de azért bizonyos tempókban, bizonyos megoldásokban muszáj volt észrevenni, hogy fénykorához képest öregedett, csontosodott, merevedett valamennyit. Bezzeg Legrand. Technikája, virtuozitása elképesztő volt, a akadémiai képzettségű partnerem mellettem a koncerten már az első számnál halkan cicegett elismerésében: a zongorista makulátlan billentéstechnikáját dicsérte. Én viszont (utólag visszagondolva éppen a saját maga pózába kicsit belekövült Tynerrel kontrasztban) azon álmélkodtam, hogy ebben a korban milyen frappánsan, elegáns iróniával és jazzes csipkelődéssel képes Legrand saját bombasztikus, könnyzacskó-fakasztó, minden díjat letarolt film- és musicalslágereit előadni.

Ilyen színvonalú koncertet hallottam még 2016-ban máshol is, de azért teszem első helyre a hét mester-TAKE közül ezt, mert a magyar jazzénekesek ékessége, Szőke Niki kipenderült Legrand zongorája mellé és három számban hottolt, scattelt, rázott az idős mester legnagyobb megelégedésére. Legrand ott a színpadon, messze túllépve az udvariassági formákat, őszinte elragadtatást fejezte ki a kedves és természetes magyar énekesnőt hallva. Akit egyébként maga választott ki, és a próbán már természetesen közelebbről is megismert.

TAKE 3

Egy idei koncertre az Opus Jazz Clubban még most is csak tiszta, őszinte elképedéssel tudok visszagondolni.

Én Andreas Schaerer kedvéért mentem, akiről már volt szó korábban ebben a rovatban, bár inkább a szaxofonos volt ennek, az egyenrangúak társalgásának nevezhető projektnek a primáriusa. Schaerer részletesebb bemutatásától eltekintek, a svájci énekes az én szememben a XXI. századi európai jazzmuzsikusok legfelsőbb ligájában játszik, köszönhetően zeneszerzői-arranzsőri képességeinek, teljes ízlés- és felfogásbeli nyitottságának és tucatnyi hangszert lepipáló orgánumának. Az április kilencediki esten azonban nem a hivatkozásban méltatott zenekarral, vagy a szokásos nemzetközi triójával játszott, hanem egy új együttes abszolút premierjét tartották. A zongoránál Michael Wollny ült, akiről nem csak én gondolom, hogy ebben a bizonyos ligában bérelt helye van, szétkapkodják a koncertrendezők. Idáig nem is volna semmi csodálkozni való, de szöget ütött a fejembe, hogy a szaxofonos Emile Parisien mellett a harmonikás Vincent Peirani is akkordhangszeren játszik – tehát két melodikus és két akkordikus hangszer párosára lehet számítani. A különleges hangszerösszeállítás még nem garancia a sikerre, főleg egy debütáló projekt esetében, nem támaszkodhattak jól bevált zenei megoldóképletekre. További kockázatot foglalt magába, hogy a hagyományos bőgő-dob alapot is nélkülözték. Parisien Peiranival állandó tandem, de a tagok a koncerten minden duót és minden triót megszólaltattak, a zenei stílusoknak pedig egészen elképesztő parádéját vonultatták fel, Piazzolától a kora-barokkig és a romantikától a teljesen szabad jazzig. Hiába volt már mindenki legalább egy kvartett-tag partnere korábban más felállásokban, a döntés, hogy Parisien Wollnyt hívta el, az új kihívások teljes bevállalása irányába vitte el a muzsikát, ami azonnal szikrázóan felívelt, és olyan lehetőségeket tárt fel és aknázott ki, amilyeneket ők maguk is csak remélni mertek. Mind a négyen ismertek arról, hogy kevés dolgot csinálnak úgy, mint a többi szaxofonos vagy énekes, stb., de hogy ezt négy eltérő individualitást a pár napos előkészületek alatt ennyire össze tudták hangolni, minden várakozást felülmúlt. Ha igaz, a kvartett első lemeze egy nagy európai cégnél fog megjelenni, alig várom, hogy hallhassam újra ezt a minden földrajzi-kulturális, stilisztikai és zenetörténeti horizontot madártávlatból mutató, mégis hallatlanul konkrét produkciót.

Andreas Schaerer
Andreas Schaerer
Fotó: Reto Andreoli

TAKE 4

Van egy eredeti jazz szerzemény, ami bearanyozta az évemet.

Agyonhallgattam a CD-t, de semmit nem vesztett a fényéből. Ha nem neveztem volna épp most aranynak, örökzöldnek mondanám. Rozsnyói Péter zongorista és triójának 2015-ben kiadott lemezén jelent meg, de én csak idén figyeltem fel rá, miután rákerült a BMC sampler lemezére, amely az idén áprilisi Jazzwise, egy jelentékeny brit szakfolyóirat mellékleteként látott napvilágot. Ott az első, a Pain of an Angel című Rozsnyói-albumon viszont sorrendben az ötödik. Ennek csak azért van jelentősége, mert a címe:

The Beginning.

Ha valakinek meg kell mutatni az ABA formában rejlő, szinte kimeríthetetlen lehetőségeket, ezzel kezdeném. Ennek a régebbi kompozíciónak több felvétele is meghallgatható Rozsnyói Youtube csatornáján, az egyikből kiderül, hogy ez is JSB-vel kezdődött, mint annyi minden a modern jazz-zongorázásban. Egy másik letétben élesebben fogalmazza meg a témát, a lemezre viszont egy olyan mértékben letisztult változat került, ami párját ritkítja a magyar jazzéletben. Ennél is fontosabbnak tartom, hogy a lemez címében megidézett angyali szépség a téma kifejtésétől kezdve ott érezhető, átélhető. Angyallal, az angyali minőség zenei megfogalmazásával már találkozhattunk BMC-lemezen, amire rengetegen felkapták a fejüket, Gadó Gábor zenekarának álomszerű zenéjében jelent fontos inspirációt (Greetings From the Angel). A mestermunka, ahogy mondtam, Rozsnyói CD-jén található, hiszen az triómuzsika, Orbán Györggyel és Csörsz Zoltánnal. Az alábbi felvétel a tökéletesedés előtti utolsó pillanatot mutatja, még szólóban, és kibővített, a lemezétől eltérő struktúrában. Mellesleg az is átfutott a fejemen, hogy ezt a gyöngyszépségű melódiát a szerzője nem akarja-e énekhangon is hallani?

TAKE 5

Ugyancsak a meglepetés volt a legerősebb érzés bennem, amikor John Scofield azóta Grammy-re jelölt lemezét meghallgattam.

Az az igazság, hogy a country-western zene ritkán tud lekötni. Vannak előadói, akiket tisztelek, de az átlagos rádióműsor-számokat nem szoktam végighallgatni. Ezért aztán nem fűztem nagy várakozásokat John Scofield új lemezéhez sem, bár az erősen ironikus címe, Country For Old Men már sejtetni engedte, hogy nem egy szokásos produkcióval lesz dolgom. Az Überjam óta Scofield nemzedékek feletti kedvencként élheti életét, sokszor nála fiatalabb zenésztársakból kihozva a maximumot. Ezúttal a rettenetes mennyiségű rutint felhalmozott Larry Goldings, Steve Swallow, Bill Stewart ritmusszekcióval tették ki maguk elé a country és western daloskönyvet, és csináltak belőle valami egészen mást. Valami olyat, ami egyenesen következik Scofieldnak az utóbbi években az egeket súroló teljesítményéből, amivel szinte mindegy, hogy milyen anyaghoz nyúl hozzá – mint ezt tette pompásabbnál pompásabb, tematikusan elképesztően változatos lemezein. És mégsem mindegy, hogy mit mond nekünk el, ha nem is a countryról, de azért a country ürügyén. Az alábbi felvétel egy októberi koncertrészlet, a lemezhez képest az orgonista posztján annyi változás történt, hogy John Medeski játszik billentyűs hangszereken.

TAKE 6

Ha az év egy trendjét kell kiemelni, akkor nem lehet vitás, hogy ez a Bartók-évforduló,

pontosabban az a széles hullámokat keltő mozgás, amellyel a jogok szabaddá válása után a magyar jazz különböző generációkhoz és különböző irányzatokhoz tartozó előadói szembenéztek, és aminek a mottója „Bartók szabadon” is lehetett volna. A trend kibontakozásáról már nyáron kész tényként lehetett beszámolni, azóta is több érdekes fejlemény történt. Horváth Csaba évzáró interjújában is beszélt az Ördögkatlanban bemutatott, még futó produkciójának jelentőségéről. A Ludwig Múzeumban január végéig még látogatható a kortárs képzőművészek Bartók hommage-ainak kollekciója. A fenti cikkben megszólaltatottak közül pedig Párniczky András és együttese – Huszár Endréékkel páros koncerten – a Café Budapesten adott hangversenyt a fesztivál több, az évfordulót tematizáló eseményének sorában, a Müpa előtti sátorban. Ez a fesztivál eleve az év jazzfesztiválja, a számosságok tekintetében most már néhány éve a legnagyobb magyar jazzfesztivál: olyan sok koncertre mehetnek el ezekben az őszi hetekben a műfaj kedvelői, hogy néha már egy estére is több olyan koncert jut, amely az adott közönségréteget a választás kényszere elé állítja. A másik újabb fejlemény pedig az, hogy megjelentek CD-n is az Oláh Dezső Trió Román táncokra készített „reflexiói”. Ha jól értem, ez magánkiadás, de mind a belbecs, mind a külcsín szívet melengetően szépen sikerült.

TAKE 7

Ez a take bizonyos szempontból off topic: egy idén megjelent könyvről van szó, amit még nem volt alkalmam méltatni, pedig nagyon szeretem. Azért is off, mert nem csak új felvételeket tartalmaz, és még csak nem is „jazz”. Bár az is igaz, hogy ha a magyar populáris kultúra történetéből kivonnánk Gryllus Dánielnek a Kalákában és másokkal előadott szerzeményeiben megszólaltatott szinkópált klarinétját (vö.: Születésnapomra), népi vagy klasszikus ihletésű fúvósait, nem beszélve Becze Gábor sétáló basszus szólamairól, a magyarországi jazzkultúra is szegényebb volna; ennek az együttesnek volt szerepe abban, hogy lassan visszalopózott a köztudatba az ötvenes évek végére az első nyilvánosságból majdnem teljesen eltüntetett jazzes megszólalás.

Ismert és joggal népszerű József Attila-feldolgozásaiból adott ki könyvet a Kaláka úgy, hogy régi és új felvételek egyaránt szerepelnek benne, és természetesen rajta: hiszen könyves lemezt, vagy lemezes könyvet tartok a kezemben.

A két médium között a lehető legszorosabbra fűzték a kapcsolatot: sorra közlik a József Attila-költeményeket, méghozzá mind a huszonegyet a lemez sorrendjében. A szövegek mellett rövid, önreflexív prózában emlékeikről, a dalok születéséről, egy-egy felvétel történetéről számolnak be. A Kaláka fél évszázados sikerének (egyik) titka az esztétikum és a személyesség párhuzamos napirenden tartása, és ez a kettő itt tökéletes harmóniában vibrál, ráadásul egy analóg és digitális hordozót fűztek ilyen frappánsan össze. A könyv és a lemez kettős médiumát érdemes teljes mértékben kiélvezni, a könyvet lapozgatva a CD-t hallgatni. A könyvet Orth István grafikái díszítik, és szerényen, de új ideákkal gazdagítják azt. Jó néhány költeményt már Gryllusék dallamával, az eredetivel ritmusban, prozódiában mindig alázatos megzenésítésében halljuk bensőnkben. Fontos újdonság, hogy a nagysikerű, igazán emlékezetes Hangzó Helikon-sorozat ezzel a kötettel új folyamot nyitott és új könyvkiadóhoz került: ettől kezdve a l'Harmattan gondozza a szöveget, és természetesen a Gryllus-kiadó a zenét.