Hedvig

Aki a vérét a képeiben hordozza

2017.02.05. 18:02

Programkereső

Sánta István Csaba jazzfotós a maga műfajában világszínvonalat képvisel. A Jazz Showcase alkalmából február 3-6. között a Müpa első emeleti előterében és Zászlóterében fotó- és jazztörténeti jelentőségű portréiból nyílt kiállítás.

Képzeljük el a jazz mennyországát. Olyan lehet, mint egy titkos összejövetel egy New York-i lakásban, ahol néhány veterán zenészóriás az este előrehaladtával egy nagy jazz sessionbe kezd, miközben mások egy kanapén, vagy egy üresen hagyott zongoraszéken ülve egy pohár whiskyvel a kezükben a legendás időkről beszélnek, hogy hogy volt anno a Miles Davis Quintetben. A levegőben van a történelem, és ezt a levegőt te most beszippantod. Valami ilyen érzés lehetett a szenvedélyes jazzfotós Sánta István Csaba számára, amikor egyszer csak Ornette Coleman zártkörű, 84. születésnapi partiján találta magát a zenész lakásán 2014 elején, New Yorkban. 

Sánta István Caba meséje ott kezdődött, hogy beleszületett a kommunizmusba Erdélyben, ahonnan nézve Magyarország is a távoli „külföld”-nek számított, nemhogy Amerika. Aztán az idők változtak, eljutott először Prágába, majd szenvedélyévé vált az utazás; a testvérével keresztül-kasul bejárták Európát, legtöbbször stoppal. Egy fuvar alkalmával egy autóban meghallott egy Chick Corea lemezt és onnantól egyértelművé vált számára, hogy összeköti három szenvedélyét: az utazást, a fotózást és a jazzt. Két hónap múlva már élőben hallgatta a Millenárison Chick Coreát, majd rátalált a jazz életfájára, ami műfajok szerint ábrázolja az egyenes ági leszármazásokat – csak itt a rokonságot nem a vér, hanem a zenei örökség jelenti.

Muhal Richard Abrams - Saalfelden (Austria) 2012.
Muhal Richard Abrams - Saalfelden (Austria) 2012.

Készített hát egy reprodukciót magának erről az életfáról és azóta szisztematikusan igyekszik a még élő legendákat lencsevégre kapni. Afféle utolsó óra gyűjtés ez, csak ő nem zeneileg dokumentál, hanem képen ragadja meg a pillanatot. Képet társít az életfa leveleihez. Szenvedélye annyira mély, hogy vallásos rendszerezettséggel vezeti táblázatokban, ki, mikor, hol, a föld melyik -elérhető- pontján koncertezik. Sőt, az életfán szereplő több száz zenészről rendszeresen nézeget képeket, annál az egyszerű oknál fogva, hogy ha szembejön vele valamelyikük az utcán, megismerje. Ez nem vicc: mint meséli, volt olyan, hogy New Yorkban, a St. Peter's templomban egy koncerten megismerte a közönségben az énekes Mark Murphy-t, odament hozzá, és lefotózta.

Felmerülhet a kérdés, miféle szponzor segített neki közel sem olcsó szenvedélye finanszírozásában. Senki. Olyannyira nem, hogy Európán belül legtöbbször stoppal utazott a koncerthelyszínre, köztéri padokon, gyorséttermekben, tengerparti csónak alatt aludt. És amikor 90 napra New Yorkba utazott, tudatosan készült a nélkülözésre:

Elképzeltem, hogy háború van és örültem, hogy jut egy karéj kenyérke”

– meséli nevetve. Így aztán ha koplalva is, de 90 nap alatt több, mint 100 koncertet látott és fotózott. Sőt, három hónap alatt egy önálló kiállítást is megszervezett magának. „New York-nak van egy nagyon kemény lüktetése, amivel én nagyon jól rezonálok. Jól működnek itt az energiáim, termékeny vagyok ilyenkor a fotózásban és általában mindig sikerült itt megvalósítanom, amit elterveztem” – mondja arról, hogyan sikerülhetett neki összehozni ezt a nagyszabású kiállítást. Azt is elérte ekkor, hogy a családfáról zenéljen valaki a megnyitón, aki Joanne Brackeen volt. 

Az is a lehetetlennel volt határos, hogy Keith Jarrett-ről készítsen fotót, hiszen a zongorista köztudottan nem tűri a vakuvillogást a koncerteken. Miközben beszélgetünk, sorra veszi elő táskájából a magazinokat: az aktuális, februári JazzTimesban éppen Keith Jarrettről készített fotója szerepel, a decemberi címlapján Christian Scottról és Kamashi Washingtonról készült stúdiófotói. De előkerül néhány New York City Jazz Records is, aminek három címlapján szerepeltek fotói. Csabának rengeteg története van idős zenészekről, akiket izgalmas kalandok árán, saját erejéből sikerült elérnie.

Jazzonance az első emeleti előtérben - Sánta István Csaba, Anastasia és Howard Mandel
Jazzonance az első emeleti előtérben - Sánta István Csaba, Anastasia és Howard Mandel

Egy segítője azért mégis akadt, ez pedig Howard Mandel, az Amerikai Jazzújságírók Szövetségének elnöke, aki nevezetesen Ornette születésnapjáról is adta neki a szupertitkos információt, mert tudta, hogy Csaba addigra már amerikai járatot is csúsztatott annak hírére, hogy a free jazz még élő legendája Lengyelországba jön, amit végül betegség miatt lemondott. Hogy mekkora tisztelettel és barátsággal van Csaba iránt a jazz egyik fontos zsurnalisztája, az is mutatja, hogy csak az ő kedvéért repült ide az USA-ból a Müpa segítségével, hogy megnyissa Csaba eddigi legnagyobb szabású kiállítását, amihez foghatót az újságíró az utóbbi néhány évben Amerikában sem látott. Mert ez a kiállítás végre szó szerint is nagyszabású: ahogy belépünk a Müpa zászlóterébe, valami olyasmit érezhetünk, mint amikor Csaba Ornette Coleman születésnapján Joe Lovanót, Wallace Roney-t, Henry Threadgillt és a többi legendát szemtől szemben, karnyújtásnyi távolságról figyelhette: valósággal beengednek ezek a képek a zenészek intim szférájába, akiknek átlagéletkora 81 év. Horace Parlan, Quincy Jones, Carla Bley, Wadada Leo Smith, Muhal Richard Abrams, Cecil Taylor és a többiek premier plánban fotózott arcvonásai végre akkorában látszanak, amekkora zenei jelentőségük azon a bizonyos életfán.

Sánta István Csaba Ornette Colemannel
Sánta István Csaba Ornette Colemannel

You have to keep your blood in your pictures”

vagyis „a véredet kell a képeidben hordozd” – idézi Csaba a mottóját. Ezek nem emlékképek, hanem olyan megragadott pillanatok, amik egyszeriségükben is az öröklétből hordoznak valamit – akárcsak a jazzben egy improvizált szóló, ami soha nem lehet kétszer ugyanolyan, és amit itt, a megnyitón Tóth Viktor illusztrált szabad, a mesterekhez címzett szaxofonjátékával.