Péter

A jazz rövid története – swing

2017.02.14. 09:32

Programkereső

Jazz-történeti sorozatunk a műfaj fejlődésének meghatározó korszakai mellett az ezekre hatással bíró történelmi, társadalmi környezetre is kitekintést ad, ezzel is rávilágítva a jazz műfajának mindenkori érvényességére.

A swing, mint önálló zenei stílus megszületésének első számú indikátora a zeneipar volt, de legalább ennyire fontos szerepet játszott a létrejöttében és az elterjedésében is a harmincas évek gazdasági világválsága (1929-1933), ami, ha lehet, még nehezebbé tette a feketék helyzetét az Egyesült Államokban.

A dekadenciát legfőbb létindokká emelő swing azonban beleragadt a saját kötöttségébe, menekülő útvonal híján pedig végül belefulladt a bebop absztrakciójába.

A róla elnevezett korszak ezzel együtt is markáns része a jazz recepciójának és máig befolyással van a közönség jazzel kapcsolatos prekoncepcióira is.

1917-ben az Egyesült Államok belépett az Első Világháborúba, New Orleanst hadikikötővé nyilvánították, Storyville lokáljai bezártak, a város jazz-zenészei pedig a Mississippi mentén szétszóródtak az országban, új zenei központokat hozva létre, amelyek nem különültek egymástól minden ízükben, ugyanakkor a karakterisztikájukban helyenként megfigyelhetőek bizonyos eltérések. A két legfontosabb központ mindenekelőtt Chicago és New York, utóbbi aztán végképp megmaradt a jazz talán legfontosabb műhelyének, Chicagóban pedig az ötvenes években megszületett a blues urbánus, elektromosan kierősített változata, amelynek legnagyobb alakjai (Big Bill Broonzy, Muddy Waters, Howlin Wolf, Little Walter stb.) nélkül nem lett volna sem Beatles, sem Rolling Stones és talán az egész világ máshogy festene.

A New Orleansra jellemző játékmód szinte változatlan formában maradt fenn a húszas évek végéig, de megjelentek azok a tendenciák, amelyek már megelőlegezték a jazz szórakoztató tánczenévé válását, amely a manapság ehhez a fogalomhoz társuló negatív (és időnként téves) sztereotípiák mintegy előzetes cáfolataként meg tudott maradni művészetnek, amely – természetes kivételekkel – ma is érvényes alkotásokat hozott létre. Ennek a halvány előszeleként tudható be a ragtime mechanikusnak ható ritmizálását továbbfejlesztő a boogie-woogie éppúgy, ahogy a harlemi stride iskola is, azonban mindkét esetben beoltva a blues-zal és erőteljes hangsúlyeltolódásokkal, ami a bal kéz játékát illeti. A boogie-woogie és az önálló stílusként bajosan elkülönülő stride iskola az amerikai szesztilalom idején jelent meg, azokon a helyeken, amelyeket a szesztilalomból magukat megszedők üzemeltettek. A talán legfontosabb stride-zongorista, az ellenállhatatlan humorú Fats Waller az első százdollárosát Al Caponétól kapta. Jó néhány boogie-woogie dalban jelennek meg olyan témák, amelyek manapság talán bajosan szólalhatnának meg a rádióban, a maguk idejében azonban széles körben ismert slágerek voltak.

Chicagóban emellett megjelennek azok a főleg fehér zenészekből álló zenekarok, akiknél a kollektív rögtönzés helyét átveszik a hangszeresek egyéni szólói, a blues mellé pedig egyre több európai zenei hatás szivárog be. A swing születésénél azonban mindenekelőtt két tényezőt fontos megemlíteni. Az 1929-ben kitört gazdasági válság az egyébként is marginális helyzetben lévő feketéket sújtotta leginkább, akik a korábban megvetettnek számított zenei pályáról is kiszorultak, ennek azonban volt egy másik oka is. A rögzített zene megjelenésével létrejött a lemezekből profitot termelő lemezipar, a fizetőképes közönség egy jelentős szelete pedig sokkal inkább vágyott az Európában ekkoriban divatos slágerek utánérzéseire, olyan dallamokra, amelyek nem, vagy csak bajosan voltak összeegyeztethetők a blues-formával. Ennek a fizetőképes vásárlói rétegnek az igényei hívták életre a swinget, amely a gazdasági depresszió idején búfelejtésből helyenként dekadens rombolássá változott, a válság enyhülése folytán aztán a fekete zenészek is egyre nagyobb számban jelentek meg a swing-zenekarokban, velük együtt pedig a blues is nagyobb teret kapott.

A swing-stílus talán legalapvetőbb ismertetőjegye, hogy a kisebb zenekarok helyét átvették a tíznél is több zenészt foglalkoztató big bandek. amelyek egyetlen vezető zenész, mint jól csengő márkanév vezetésével működtek. Az improvizáció visszaszorult, a hangszeresek szólói többnyire előre megírtak voltak és nem korlátozódtak többre néhány ütemnél, a ritmus és a dallam pedig elvált egymástól.

A szaxofon ekkoriban válik általános hangszerré a jazzben.

A korszak meghatározó tenoristái, mint a többek között Duke Ellington zenekarában játszó Ben Webster, a csövéből simogató sötétséget árasztó Coleman Hawkins, vagy a lazaságot életstratégiává tevő Lester Young a későbbi évtizedekben is alapvető hatással voltak a műfaj fejlődésére, ráadásul mindhármuk játékában ott van már csíráiban a swing-stílust leváltó bebop néhány eleme.

A swing a harmincas évek végére önismétléssé vált, a kötött forma miatt ráadásul képtelen volt érdemben megújulni.

A társadalmi és gazdasági környezet megváltozása szintén hozzájárult ahhoz, hogy idejétmúlttá váljon, ráadásul, mivel a születésénél hangsúlyosan voltak jelen az üzleti szempontok, nem is lehetett meg benne az akarat a megújulásra. A piac ugyanis többnyire rugalmasan reagál a környezet változásaira, ha pedig az árut nem lehet többé kellő profittal értékesíteni, egyszerűen eldobja azt és egy másik termék után néz. Ez történt a swinggel is, ekkoriban azonban még jól működtek azok a szűrők, amiken fennmaradhattak az időtálló és művészi értéket képviselő alkotások.

A korszak vezető és valóban nagy hatású zenekarait, talán az egyetlen Benny Goodman & His Orchestra kivételével, feketék irányították. A korábbi portrésorozatban tárgyalt Duke Ellington mellett Count Basie, Fletcher Henderson, az énekes Cab Calloway, vagy az Ella Fitzgeraldot híressé tevő dobos, Chick Webb jelentették a swing első vonalát, de ide sorolható a sorozat előző részében már megemlített Louis Armstrong, aki még évtizedekig képes volt megmaradni a legnépszerűbb jazz előadók között, nem kis részben az intelligens kompromisszumkészségének köszönhetően. Az élvonalbeli előadók zenéjében ugyan megmutatkoztak bizonyos jegyek, amelyek megelőlegezték a modern jazz születését, azonban a swing-stílusra jellemző kötött forma és a létrejötténél bábáskodó financiális szempontok nem engedték, hogy ezek kibontakozhassanak.

A swing-korszak több szempontból is különleges szelete a jazz történetének. A műfaj ekkor vált a szélesebb közönség számára is ismertté, ugyanakkor a létrejöttét alakító körülmények folytán hiányzott belőle a megújulás képessége, tartalmilag és formailag egyaránt kiüresedve adta át a helyét a modern jazznek, amely már nem a dekadenciában, hanem a valóságot analitikus, mégis absztrakt leképezésében találta meg a saját lényegét.

Olvasd el jazztörténeti sorozatunk előző részeit ide kattintva!