Gábor, Karina, Ders

„Mindig is a kreatív megközelítésmódokat kerestem”

2017.03.06. 09:15

Programkereső

A trombitás és képzőművész Kárpáti József Dódi egy nagyon különleges karakter mind megjelenésében, mind pedig zenéjében. A Quimby trombitásaként egyszerűen csak az „őrült művészként” emlegetik. Aki március 26-án a MOM-ban, a Get Closer Fesztiválon meghallgatja saját formációja, a Kárpáti Dódi Priváti Projekt zenéjét, megbizonyosodhat ennek az őrültségnek a legpozitívabb vonatkozásáról.
Kárpáti Dódi
Kárpáti Dódi
Fotó: Kleb Attila

- Egyszerre vagy képzőművész és zenész. Hogyan kapcsolódnak nálad össze ezek a területek?

- Onnan kezdeném, hogy engem mindig is azok az alkotók érdekeltek, akiknél volt a művészeti ágazatok között átjárás, például a dadaizmus vagy a pop art képviselőinél. Ebből a szempontból a kilencvenes évek eleje izgalmas időszak volt, mert konstellálódott egy olyan nyitott közeg a művészetben, ami emlékeztetett a számomra meghatározó ifjúkori világomra, ahol a barátaimmal, köztük Vasvári Palival, a kifejezési formák különböző szféráit kerestük. A példákat akkoriban többek között olyan nagyságok adták, mint Kőszegi Imre vagy Szakcsi Lakatos Béla. A jazz a népszerűsége csúcsán volt. A kisebb klubkoncertek előtt is kígyózó sorok álltak és a Erkel Színház is megtelt általuk.

Létrejött egy kreatív, előremutató közeg a kortárs zenében és mi “mindenhol ott voltunk”, ahol történt valami.

Sokat jártunk koncertekre, kiállításokra. Ezen kívül nem kis veszélyt vállalva szívesen látogattuk meg a pesti háztetőket, ahol többnyire lelkes viták folytak koccintások között, művészeti albumokat tanulmányoztunk. A háztető remek hely volt arra, hogy elvonuljunk a dolgok sűrűjéből, és más perspektívából lássuk a világot.

- A másképp látás, másképp láttatás ezek szerint mindig is a személyiséged része volt?

- Mindig is a kreatív megközelítésmódokat kerestem. Már gyerekkoromban a szüleim 78-as fordulatszámú lemezeinek hallgatása közben is az érdekelt, hogy milyen hangok jönnek ki akkor, ha lassabban vagy gyorsabban játszom le őket, ha ujjaimmal akadályozom a korongot, vagy csak kapcsolgatom a sebesség gombot. Elindult bennem egy olyan irányú gondolkodás, aminek eredményeképp rájöttem, hogy nem kell ugyanúgy hallgatnom a dolgokat, mint mások. Később Harry Partch zenéi gyakoroltak rám hasonlóan nagy hatást, aki egy teljesen önálló rendszert dolgozott ki. Amikor meghallottam az ő hangsorait, úgy éreztem, fontos igazolást kapok:

nem kell törődnöm túlságosan az ismert zenei struktúrákkal, amikor a különvéleményemet fejezem ki a zenében.

És lassan elkezdtem írni azt, amit én gondolok.

- A zenétekben nagyon domináns az elektronika használata is, ami még mindig nagyon modernnek hat, holott néhány évtizede azért már voltak, akik beemelték a jazzbe is. Te mikor fedezted fel a magad számára és miért fontos?

- Számomra ebben az egyik mértékadó művész Jon Hassel. Ő a nyolcvanas években alkotott meg egy saját trombitasoundot elektronikával; ő egy hasonlóan innovatív művész, mint például Jimmy Hendrix, akinek a zenéje ma is érvényes. Úgyhogy ezek már nagyon régi művészeti eredmények. Ugyanezért szeretem például Lester Bowie-t is. És természetesen mindig is adott volt számomra a wah pedál, és az effektek. Vannak persze más összetevők is a zenében, amik legalább annyira inspirálnak, mint a sound.

A széles alapról indított kollektív improvizáció. Az a részegítő állapot, amit ott, a koncert jelenidejében alkotunk meg.

- Ezek szerint nincs is szükség próbára?

- Azért ez nem ilyen egyszerű. A széles alapot az ötletek, az eszközök gazdagsága alkotja, amivel színpadra lépünk. Ehhez a művészet alapkérdéseit is érintő tapasztalatok kellenek, rengeteg zenekari beszélgetés, valamint a képesség, amivel egymás iránti érdeklődésünket játék közben is fent tudjuk tartani. A próba mint olyan, nálunk másképpen zajlik, mint például a „Familytugedörben” (ahogy mi hívjuk a Quimbyt), ahol többnyire adott struktúrákat csiszolunk sokáig, míg úgy nem érezzük: na most megvan! Ott a trombita színeket hoz, illusztrál, és karakterkiemelő szerepben van jelen. A Kárpáti Dódi Priváti Projektben sokszor próbán csak átbeszéljük a struktúrát, vagy az előzőleg egymásnak átküldött kis dallamötleteket, dallamsorokat, témákat variáljuk, tesszük át saját fordításba. Fellépéskor egy rakás alapgondolattal érkezünk, történetekkel, amiket meg akarunk osztani, csiszolatlanul.

- A spoken word stílust, a beszélt szöveget is alkalmazod a zenédben. Ebben a szavak zeneisége érdekel elsősorban, vagy vannak bizonyos témák, amiket csak szavakkal tudsz kifejezni?

- A szöveg, a verbalitás számomra nagyon fontos. Régóta voltak olyan szövegötleteim, amiknek a formája nem feltétlenül volt alkalmas arra, hogy dalszöveggé váljanak. Így találtam rá erre a stílusra. Egyrészt számomra a szavak önmagukban is zenei értéket képviselnek. Másrészt abban is segítenek, hogy eljusson a gondolat a közönséghez, mert van, amit csak szavakkal lehet elmondani.

Szeretem a szavakat mint zenei értékű hangokat és viszont: a hangokat mint verbális értékű zenét.

- Júniusban hunyt el a zenekar egyik alapítója, Vasvári Pál, de a tavaly tavasszal megjelent, Tak-tak című lemezeteken még ő játszik. Hogyan változtak a zenekaron belüli erőviszonyok az ő távozásával?

- Valószínűleg már a lemezkészítés is azért ment olyan gördülékenyen, mert Paliban és bennem is volt egy olyan sugallat, hogy ezt most gyorsan meg kell csinálni. Pali tudhatott valamit, amit csak rejtjeles módon adagolt. A zenekarban a fia, Marci vette át a szerepét. Ő előtte már billentyűzött nálunk, és komoly előtanulmányai voltak a basszusgitározásban is, de ekkor áthangszereltük az összes számot. Érdekes, hogy milyen sokrétű az a kohézió, ami ezt a zenekart összetartja: Marciban látom továbbélni az apját, akivel még tinédzserként jártunk Kőszegi Imre koncertjeire, aki most a dobos ebben a formációban. És ott van még Szaniszló Richárd, aki Pali egyik legkedvesebb zenésztársa volt. Nagy szerencsénkre a formáció szerves része még Gróh Ádám is, aki hangmérnökként mindig elkísér bennünket és mindenféle körülmények között biztosítja a zenekar soundját.

- Kleb Attila rólad készült művészi portréján szinte kapaszkodsz a trombitába. Milyen a viszonyod most a hangszereddel?

- A trombita egész életemben a középpontban volt nálam, még a hadseregbe is elvittem. Nemrég a tanítást abba kellett hagynom, aminek az egyik oka az volt, hogy egy rendelet következtében az iskolában, ahol kreatív képzőművészetet tanítottam, az üresjáratokban nem gyakorolhattam. Mivel szükségem volt minden nap háromórányi gyakorlásra, ezért abba kellett hagynom az általam nagyon szeretett tanítást. Tehát biztos ez a hiányérzet is benne van abban, ahogyan én a hangszerhez ragaszkodom a képen.